Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-07-01 / 7. szám
Egyed Aladár ütvén éves lelkészi jubileuma Ez év június 23.-án lesz Egyed Aladár pappá szentelésének ötvenedik évfordulója. Amikor erről e lap hasábjain megemlékezünk, nem a hangos ünneplés a célunk, hiszen az ő egész élete, pásztori szolgálata nem e világ zajos ütemeihez igazodott, hanem a csendben végzett, szeretettel átitatott, imádságos szeretetnek volt a kifejezője. Meg akarjuk mi köszönni alázatos lélekkel a Mindenhatónak, hogy őt hontalanságunk legnehezebb éveiben nekünk adta. Szeretnénk e lap hasábjain átküldeni hozzá Amerikába köszöntésünket és megköszönni azt a fáradhatatlan buzgalommal végzett szolgálatot, amellyel a legmostohább körülmények között megvetette itt Németországban magyar evangélikus egyházi szervezetünk alapját, megszervezte azt a közösséget, amely az elvesztett otthoninak némi pótlására szolgál. E sorok írója az 1930-as években tartott zsinatunkon került Egyed Aladárral közelebbi kapcsolatba, ki a zsinat legaktívabb tagjai közé tartozott. Egyik szószólója volt annak az irányzatnak, amely a zsinat legfőbb feladatát nem az egyházi igazgatás pontos kiépítésében, hanem a lelkipásztori munka elmélyítése feltételeinek biztosításában látta. Mélyhitű, meggyőző erejű hirdetője volt az Evangéliumnak. Ennek a megemlékezésnek nem az a feladata, hogy felsorolja, vagy méltassa az ő munkújút. De mégis meg kell említenem, — amit mi sohasem fogunk elfelejteni, — hogy pásztori munkássága folyamán kétszer indította útnak az «Amit minden evangélikusnak tudnia kell» című Mi maradt meg a prédikációból Férj: Voltak ma sokan a templomban? Feleség: Igen sokan voltak. Férj: Milyen volt a prédikáció? Feleség: Nagyon szép! Férj: Miről szólt? Feleség: Arról szólt... igen... no, miről is szólt? Férj: Kovácsné ott volt? Feléseg: Igen, ott volt. Férj: Milyen ruhában volt? Feleség: Új, sötét vörös ruha volt rajta, vékony fekete szegéllyel, a kihajtója ferdén spicces volt. Sötétkék gyöngysort viselt, amit a férje hozott Olaszországból. Hátán a varrás sveifolva húzott, ami annál jobban kiemelte a szoknya bőségét, kalapja... Férj: Köszönöm, elég. Nem csodálom, ha elfelejtetted a prédikációt. hittankönyvet, amelyet Benkóczy Dániel és Dr. Kékén András állítottak össze. Ezt a könyvet először 1935-ben mint a csanád-csongrádi egyházmegye főesperese adta ki, — másodszor pedig 1948 Nagypéntekén Eichendorfban, itt Németországban. Otthon annak idején ez a könyv egyházunk legelterjedtebb és legkedvesebb hittankönyve lett. A második kiadás pedig, amelyet mint a németországi magyar evangélikusok lelkigondozásával megbízott lelkész bocsátott ki, nélkülözhetetlen könyv lett az emigrációban, amely evangélikus hitünk alapigazságait, egyházunk rövid történetét s általában a hitoktatás anyagát tartalmazta, amely még felnőtteknek is hitük erősítésére szolgált. Nehéz volna még csak kereteit is megrajzolni ötvén év áldott pásztori szolgálatának. Ezek közé a keretek közé helyeződik el sokoldalú írói tevékenysége és az a missziói szolgálat, amelyet meggyőző erejű igehirdetéseivel a szószéken, avagy kitűnő zenei adottságával az orgona mellett végzett. ötven éves lelkészi szolgálatának mesgyéjén most híveinek, barátainak, tisztelőinek németországi csoportja szeretettel köszönti azzal a hő fohásszal, hogy a Mindenható kegyelme vezesse szeretett családjával együtt további életútján. Szalay István. A fenti köszöntéshez őszinte szívvel csatlakozik az Utitárs szerkesztősége és olvasótábora. Csak azt sajnáljuk, hogy a fenti írás júniusi számunk lapzártája után érkezett, s így e megemlékezés már csak az ötvenéves jubileum után jelenik meg. Szerk. Konfirmációi oktatás felnőtteknek és gyerekeknek VIII Mire képes az ember — és mire nem? A második hitágazathoz közeledünk, amely Megváltónkról, Jézus Krisztusról szól. Ezelőtt azonban jó megállnunk az előtt a kérdés előtt: Mire képes az ember, s mire nem képes? Luther Márton «A Szolga Akarat» c. művében azt írja, hogy megbocsáthatatlan mulasztás nem felvilágosítani az embereket arról, hogy mire képesek és mire nem. Ha ezt nem tisztázzuk, feltétlenül kétség és kétségbeesés lesz az eredmény. Tudnunk kell, hogy mit tudunk magunk véghezvinni, s mikor kell Istenre számítanunk. Ha kegyesen akarunk élni, különbséget kell tennünk saját erőnk és Isten ereje között. Mit tudunk tehát saját erőnkből tenni? •— Hihetetlen dolgokra vagyunk képesek! Isten azt mondta, hogy hajtsuk uralmunk alá a földet. (1. Mózes 1, 28.) Ezt meg is tettük, s a jövőben méginkább meg fogjuk tenni. Nemcsak a tudományok területén, hanem a személyes életben is. Isten adott az embernek alkotóképességet, életakaratot, melyek által hihetetlen dolgokra vagyunk képesek, ott is találunk megoldást, ahol úgy látszik, hogy minden reménytelen. Ezért kell megtanulnunk, hogy az élet minden területén követelményeket állítsunk magunk számára: a munkában, kitartásban, jellemképzésben és Isten akaratának teljesítésében is. — Az egyháznak ebben segítenie kell — bár ezt a feladatot gyakran elhanyagolta és a kényelmet és felelőtlenséget segítette elő. Van-e képességeinknek határa? Van! — és azok, akik ezt a határt nem látják, szomorú hibát követnek el. Vannak tudósok, akik nem látják a határt, s saját tudásuktól elvakítva élnek (bár ez igazi tudósokkal ritkán fordul elő!). Vannak politikusok, akik túlbecsülik hatalmukat, nevelők, akik olyan nagy követelményeket állítanak a fiatalok számára, hogy azok csak kétségbeeséshez vezetnek, mivel teljesíthetetlenek; vannak idealisták, akiknek idealizmusa olyan magasröptű, hogy tönkre mennek. — Képességeink túlbecsülésének ára az elkeseredés. Mi az tehát, amit az ember nem tud megtenni? — Nem tudjuk a jót tenni. Na, természetesen tudunk sok jó dolgot tenni, még önfeláldozóan is! (lásd Lk. ev. 10, 25—37) de mindig azt tenni, amivel Istennek és embertársainknak tartozunk, erre nem vagyunk képesek. Ez áll a Ró-7
