Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-07-01 / 7. szám
A LÜBECKI PÜSPÖK meghúzta a német lutheránusok nürnbergi zsinatán a vészharangot. Kijelentette, hogy a megkeresztelt ifjúság 90—95 %-ával soha többé nem jut kapcsolatba az egyház! Mit mondunk erre? Azt, hogy hála Istennek! Hála Neki, hogy végre akad felelős (és nagytekintélyű!) egyházi ember, akihez felhallatszik a gyülekezeti lelkészek néha keserű panasznak, máskor lemondó nemtörődömségnek tűnő kiáltása: baj van az ifjúsággal! Hála Istennek, mert Meyer püspök véleményében valami olyasmi van benne, hogy talán nem is annyira az ifjúsággal, hanem az egyházzal van baj! Különben nem adta volna kérdésének ezt a formát: «hogyan szolgálhatnánk jobban az ifjúságot? mit kellene tennünk ahhoz, hogy az ifjúság ne éljen Isten nélkül?» és nem hangzott volna el egy zsinati atya mély meglátásról tanúskodó megállapítása: «sportklubbokban, parasztfiatalok egyesületeiben vagy szakszervezeti körökben sokkal nagyobbak az ifjúsággal való kapcsolat felvételének lehetőségei, mint az egyházi kereteken belül». De hogy kijelentéseink ne maradjanak a szokásos véleménykutató keretek között, hadd tegyek néhány megjegyzést e dologban, — mielőtt beletörődnénk a helyzetbe vagy ezt a komoly vészharang-kongatást tudomásul se vennénk... AZ IFJÚSÁGNAK lelkigondozásra van szüksége! — mondanák, ha ez kifejezés nem lenne annyira megterhelt. Ha azonban jól megértjük, akkor benne három tényt fedezhetünk fel. Fiataloknak gondozásra — és tegyük hozzá: nem kioktatásra van ma szükségük. Amikor pedig gondozásról beszélünk, akkor abban valami nyújtásáról, adásáról, rendelkezésre bocsátásáról van szó. Másrészt fiataloknak ma lelkigondozásra — és tegyük hozzá: nem klubalakításra — van szükségük. Más szóval: fiatalok a maguk klublehetőségét másutt is megtalálják és legtöbbször nem tudják megérteni, miért kell az egyháznak is klubot csinálnia, ahol lehet idő labdarúgásra és miegymásra, de nincs tetésen keresztül is vezeti az Úr a népet. «És kiáltának Izráel fiai az Úrhoz...» olvassuk újra meg újra. Különben sok izgalmas és fantasztikus történetet találunk ebben a könyvben, különösen Sámson nevéhez fűződve. Soha se lássunk azonban ezekben a legendaszerű elbeszélésekben emberi hőstetteket, vagy egy «régmúlt dicső kor» magasztalását, hanem csak azt, amit az író is mutatni akart: Az Űr erős karral, sok csodával vezet bennünket, s Ígéretéhez hű marad. Sz. A. idő, — jobban mondva: ezek miatt nincs ideje a vezetőnek arra, hogy komolyan szó essék az ifjúsági életben oly gyakori zavarokról, botlásokról, eltévelyedésekről, esetleg négyszemközt is. Harmadsorban — s ezt látjuk lényegesnek — az ifjúság gondozásra szórni, ami csak személyes kapcsolattal és viszonnyal oldható meg. Az a tapasztalatunk, hogy az ifjúsági munka kizárólagosan személyes munka. Ha ezt nem találja meg a fiatalság, akkor nem csodálkozhatunk, ha elvonul a legsötétebb helyekre, mert ott eltűnhet a tömegben, vagy megtanulhatja, hogy mindarról, amit ő jelenleg élete legnagyobb kérdésének tart, lehet frivol módon is beszélni és gondolkozni. A FENTI előadásról azt írta az egyik nagy német újság: «Meyer püspök gondban van az ifjúság kívülállása miatt.» Ez volt a cikk címe és alaptónusa. Pedig a püspök mást is mondott (s ezt maga az illető újságíró is megírta), mikor a helyzetrajz után így tette fel a kérdést: «Hogyan tudnánk a kívülállókat úgy elérni, hogy szolgálatainkat felajánljuk nekik?» — Nem tudom, Meyer püspök hány éves, de azt hiszem, az idősebb generációt képviseli, s csak még becsülendőbb így a fogalmazása! Az egyház szolgálni akar az ifjúságnak és nem az ifjúsággal akarja szolgáltatni magát! Ezt mondtuk kevéssé vagy nagyon halkan a múltban. Talán vannak közöttünk faluról származók, akik gyermekkori hittanórák emlékeként pap- vagy tanítókért kapálását hozták magukkal csupán; küldöncszolgálatok ellátását várta el tőlük csak a városi hitoktató; aztán később esetleg az egyházi adó kötelező fizetése is ilyen, az egyház felé történő, szolgálatnak tűnt. És mit kapott helyébe az ifjú? Hittanórán tanítót, esküvőkor tisztviselőt, gyermeke megkeresztelésekor amolyan joviális «családi barátot», aki «nem használ ugyan, de legalább nem árt» jelszóval kedvesen fogadandó? Az egyház szolgálni akar a fiatalságnak. Mivel? Azzal, hogy elmondja a dolgokat, úgy ahogy vannak, nem szépítve, nem idealizálva. Azzal, hogy megmutatja az élet szépségeit, de veszélyeiről sem hallgat. Azzal, hogy rámutat a sok, különösen ifjú életet veszélyeztető bizonytalanságra, de rámutat a stabilitást jelentő biztonsági tényezőkre is. Az egyház szolgálni szeretne az ifjúságnak az őszinteségével! EGY ŐSZINTÉN és nyíltan gondolkozó fiatal sem fogja azonban elhinni, hogy mindez sikerülhetne az egyháznak — az ő segítsége nélkül! Ezt ma már maga az egyház sem hiszi! Sőt nagyon jól tudja, hogy ifjúságot segítő egyház csak az ifjúság által segített egyház lehet. Az egyház annyiban siethet fiatalok segítségére, amennyiben a fiatalok erre biztatják, felkészítik és segítik. Mondjuk ki: segíteni csak fiatalokkal rendelkező egyház tud, mert csak az érti meg a fiatalok kérdéseit, s csak az fogja feladatának tekinteni különös nyomatékkai az ifjúsági munkát. Ezért kell kétségünket kifejezni akkor, amikor az említett zsinaton egy másik püspök úgy akarta rózsaszínben látni az ifjúsági munka jövőjét, hogy közvéleménykutatás adataira hivatkozott, melyek szerint az ifjak 70 %-a valamiképpen «deistának» vallotta magát... Szerintünk nem ebben van ifjúsági munkánk jövőjének biztosítéka. Hanem abban a segítő, együttdolgozó ifjúságban, amely kétségkívül van! Amely dolgozik. Talán nem a megszokott, régi keretek között, talán néha kicsit furcsán-modernül, de odaadással és készséggel. Ez a segítő fiatalság tudja, hogy végső soron nem az egyháznak szolgál, hanem fiatal barátainak. És tudja, hogy ez keresztyén, jobban mondva Krisztustól rendelt feladat: felebarátja akar lenni annak, akinek nincs felebarátja. És tudja, hogy ma sok fiatalnak nincs felebarátja. Ez volt mindig, de ma különös mértékben ez az ifjúsági munka feladata. Amíg azonban ez nem válik húsunkkávérünkké, addig is köszönjük a vészharangot! Gémes István. Magyar énekek Finnországban Június számunk nyomán több olvasónk érdeklődött a felől, melyek azok a magyar egyházi énekek, melyek megtalálhatók a finn evangélikus egyház énekeskönyvében. Érdeklődésükre a következőket válaszolhatjuk: A finn egyházi énekeskönyv 168. éneke «a gályarabok éneke»-ként ismert «Térj magadhoz drága Sion» (melynek dallama azonban a legújabb kutatások szerint 1890-ből származik, amint azt a Keresztyén Énekeskönyv legújabb kiadása is feltünteti). A 203. szám alatt Bornemisza Péternek a 122. zsoltár alapján írt énekét találjuk: «örül mi szívünk» (Kér. ékv. 289). 357. énekük Szőnyi Benjámin éneke «Jövel Jézus lelkem hő szerelme», melyet az «Istenfélők mily boldogok vagytok» dallamra énekelnek a finnek is. Pécselyi Király Imre énekét «Ne szállj perbe én velem» a finn énekeskönyben a 358-as szám alatt találjuk (kolozsvári dallam 1744-böl), Szőnyi Benjámin «Az én időm mint a szép nyár» kezdetű énekét pedig a 377-es szám alatt. T 5 V Vészharang
