Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-05-01 / 5. szám
Egyházi tanácskozások Ezévi ülését Kölnben tartotta a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének intézőbizottsága, D. Dr. Vajta Vilmos elnökletével. (A bizottság többi tagjai: Kótsch Lajos alelnök, Stuttgart, Pátkai Róbert titkár, London, Szépfalusi István, Bécs, és Terray László, Innsmöla — Norvégia.) Az elmúlt év munkájáról adott áttekintés szerint az egyházi szolgálat egyre több helyen mutatja a konszolidáció jeleit. Az 1962. év folyamán rendeződött végleges formába a bécsi és a Nordrhein-Wéstfalen-i gyülekezeteknek a helyi evangélikus egyházakhoz való viszonya s alakult meg a melbournei gyülekezet, bár ez utóbbinak még nincs lelkésze. Egy teológusunk befejezte tanulmányait s többen közvetlenül utolsó vizsgájuk előtt állnak. Az Utitárs továbbra is állandó és szoros kapocs volt a hívek között. Az ifjúsági munkáról Glatz József, a délamerikai gyülekezetek életéről Gémes István Sao Paulo-i lelkész számolt be. A szórványmunka erősítésére prédikációk kiadását határozta el az intézőbizottság, s örömmel üdvözölte a Norvég Egyházi Missziónak azt a határozatát, hogy magyarnyelvű rádióadásokat indít a múltbeli budapesti munkájának folytatásaképen. Az intézőbizottság ülését munkaközösségi teljes ülés követte Radevormwaldban, 19 résztvevővel. Az intézőbizottság elentésének meghallgatása után két előadás hangzott el, megbeszéléssel, egy «Egyházunk szolgálata és a magyarság jövője az emigrációban» címmel (Glatz József), egy pedig «Egyházunk szolgálata és a magyar politikai élet az emigrációban és otthon» címmel (Pátkai Róbert). Aktuális kérdések megvitatása után többek között elhatározta az ülés, hogy a jövőben több laikus tagja is lesz a munkaközösségnek. T. ban a rokonságnak az előbb felsoroltaknál is erősebb bizonyítéka, s ez a nyelvtani elemek, a ragok és képzők azonossága. Ezeket ugyanis nem szokta egy nyelv sem kölcsönvenni szomszédaitól. Vegyünk csak egy minket közelről érintő példát. Hat esztendei idegenben tartózkodásunk bizony tagadhatatlanul nyomokat hagyott magyar beszédünkön. De ha megvizsgáljuk, milyen elemekkel tarkította ez vagy az az idegen nyelv magyar beszédünket, találni fogunk idegen szavakat, idegen szólások, szóképek szolgai átvételét, magyartalan szófűzést, szórendet, de még mutatóban sem idegen ragot vagy képzőt. Svédországi magyarok gyakran használják ezt a kifejezést: «klaráltam magam». A svéd «klara sig» igét -1 képző Vedd és olvasd: III. A megváltás (Mózes többi könyvei) Számunkra egészen természetes, hogy a Biblia az emberiség történetét a teremtéssel kezdi. Az utóbbi időben azonban egyre több kutató rámutat arra a központi helyre, melyet az Otestamentumban az Egyiptomból való kiszabadítás története foglal el. Izráel számára a kezdet nem a teremtés, hanem a megváltás volt. Az aratási hálaünnepen elmondott hitvallásnak (lásd 5. Mózes 26.) ez volt a középpontja: «... kihozott minket az Űr Egyiptomból, erős kézéi, kinyújtott karral, nagy rettentéssel, jelekkel és csodákkal.» A történelem a megváltással kezdődik. Később — valószínűleg a környező népek mitológiájának hatására — bővül ki a teremtéstör -magyarítja (mint pipál, kaszál stb.), aztán a magyar múlt idő -t-je, majd kötőhangzóval az első személy -m ragja következik ... A nyelvnek tehát legszívósabb elemei a ragok és a képzők. Ha tehát ezek közűi nemcsak egy-kettő, hanem tíz-húsz azonos eredetű két vagy több nyelvben, ez a tény már döntő bizonyítéka a kérdéses nyelvek rokonságának. Több nyelvet mondtam, jelezni akarva ezzel, hogy nemcsak a finnekkel fűz össze bennünket ilyen nyilvánvaló rokonság, hanem még közelebbről az Ob mellett élő vogulokkal és osztjákokkal, akiktől a tudomány tanítása szerint legkésőbben váltunk el. Rokonaink továbbá az ugyancsak a Szovjetunió területén élő mordvinok, cseremiszek (marik), zűrjének (komik), vöt jakok és természetesen a finnekhez legközelebb álló észtek és néhány kisebb finnségi nép. Néhány tudós már régóta sejtette e rokonsági viszonylatok meglétét, de tudományos bizonyításuk csak a XVIII. század második felében indult el. Alapvető volt e téren a magyar Sajnovics János 1770- ben megjelent Demonstratio c. munkája. Azóta a finn-ugor nyelvészet igen szép eredményeket ért el sok kiváló tudós munkája nyomán. Természetesen elsősorban maguk a finn-ugor nyelvek és népek adták a legtöbb kutatót. Legtöbb volt köztük a finn és a magyar, de a múlt század végétől az észtek is részt kértek a nemes versenyben, sőt legújabban a Szovjetunióbeli rokonság tudósai is hallatjak hangjukat, különösen a zűrjének. Jólesik az a tudat, hogy mégsem vagyunk egészen árvák mi sem e «rokonnépek Európájában», és ha Finnországba utazunk, úgy mehetünk, mintha kicsit hazamennénk. Többi rokonunkat, sajnos, egyelőre nem látogathatjuk meg. De talán idővel... ténettel, s így univerzális jellege lesz. — Ahogy az Űr szétválasztotta a Vöröstenger vizét, úgy hasította ketté az ősvizet és teremtette az eget és földet, (lásd 74. zsolt. 12-17.) A megváltás bekapcsolódik a kozmikus események sorába. Maga a történet Mózes második könyvében található. A bevezetés után arról olvasunk a harmadik fejezetben, hogy Isten szól Mózeshez, kinyilatkoztatja magát. Különös, hogy Mózes Isten nevét kérdezi, eddig tehát nem ismerte. Másrészt viszont hangsúlyozza a történet, hogy ez az Isten az, aki Ábrahámnak is Istene volt. Ez az összefüggés tehát a pátriárkák története és a Mózes által kivezetett nép története között nem minden további nélkül adott dolog, esetleg későbbi «szerkesztés» eredménye?? Erről a kérdésről majd még a honfoglalással kapcsolatban lesz szó. Mózes kérdésére Isten tulajdonképpen nem ad választ. «így szólj Izrael fiaihoz: a «vagyok» küldött engem hozzátok», nevét azonban nem mondja meg. — A név abban az időben egészen mást jelentett, mint ma. A névben viselőjének lénye volt benne. Ha ismertem a nevet, akkor ezáltal az illető lényének egy része került birtokomba. Ez Jahvevel kapcsolatban lehetetlen lett volna, ö népével mindenütt van, de senkinek sincs kiszolgáltatva, lényét senki sem ismeri, csak cselekedeteit látja az ember. Jahvét megváltó tettén keresztül ismerjük meg. A következő fejezetekben a csodákról olvasunk. Ezek a csodák azonban nem tudják a fáraót belátásra bírni. Jó erre emlékeznünk, amikor ma is csodákat szeretnénk látni, hogy higyjünk, vagy hogy másokban hitet ébresszünk. A fáraó szive kemény volt, s ezért nem hitt a csodáknak. Az érthetetlen ebben a történetben viszont az, hogy az Űristen keményíti meg a fáraó szivét, «hogy megsokasítsa csodáit, melyeket Egyiptom földjén tett». Ismét találkozunk Kain-Ábel, Ézsau-Jákób problémájával. Miért bünteti az Űr az egyiket, s kegyelmez a másiknak? — Talán a feleletet a 20. fejezetben kereshetjük, ahol a tízparancsolatot találjuk (különösen a 4-6 versekben). Mózes könyveinek hátralevő részében a különböző törvények foglalják el a legnagyobb részt, de közéjük beékelve sok érdekes történetet találunk. — A nép hitetlen. Félnek az éhségtől, szomjúságtól, ellenségtől, s visszakívánkoznak az egyiptomi szolgaságba. Az Úristen azonban egyre másra bizonyítékát adja annak, hogy együtt van a néppel. (Olvassuk pl. 4. Móz. 11., 14., 20. fejezeteit.) A pusztai vándorlás is az Űr hűségéről szól. Újra meg újra ígéretet tesz a «tejjel-mézzel folyó földre», de ez az Ígéret csak hit által lehet valóság. Legközelebb erről a megvalósulásról, az Ígéret földjének elfoglalásáról lesz szó. Szilas Attila. 4
