Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1963-05-01 / 5. szám

UTITAKI

Külföldön élő magyar evangélikusok lapja.

Szerkesztő és kiadó:

Terray László

Szerkesztőség és kiadóhivatal Prestegarden, Innsmpla, Norge.

A szerkesztő bizottság tagjai:

Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Szépfalusi István.

A lap ára egy évre 1,50 US dollár.

Trónralépés

Ma már egyre ritkább a republikák világában. Igaz, kezdetben is ritka volt, — mert nem politikai, hanem szigorúan vallási aktus volt: az ókori istenség fényesen megrendezett processzusok keretében «lépett trónra».

Amire most gondolok, arról a mi magyar nyelvünkön «áldozócsütörtökké* degradált mennybemeneteli ünnepen emlékezünk meg. Trónralépett az egykor testet öltött, majd meghalt és feltámadt ember-Krisztus, hogy «a mindenséget betöltse*.

Hogy Mennybemenetel ünnepe mellett érthetetlenül elmegyünk, az két ok miatt van. Egyrészt mert ez az ünnep sem mond sokkal többet, mint húsvét: az élet erősebb volt a halálnál és feltétlenül győznie kellett. — Másrészt azért, mert a Szentírásban (nagyon is emberien) elmondott mennybemeneteli történet talán túlságosan is «megfoghatóvá», plasztikussá akarta tenni a tényt, hogy Jézus Krisztus az Isten jobbjára ült s ott (tehát valahol — «fönt») uralkodik.

Pedig az ő trónralépését nem szabad — nem is lehet — így kiábrázolni. Mert testi eltávozásával Jézus kilépett a tér és idő kategóriáiból. Ezeken túl pedig már csak az ő «spirituális* világa létezik, s nem a mi szűk világunk korlátozott lehetőségei.

Viszont ép ez adja a mennybemenetel tényének «mérhetetlen» jelentőségét: azt, aki eddig fajhoz, egy néphez, 3—4 nap járásnyi országhoz, 12 (legtöbbnyire értelmetlen) tanítványhoz volt kötve, azt Isten megszabadította, s így urává tette a mindenségnek.

S ha Krisztus a mindenséget betöltő, tér és idő kategóriáitól megszabadult világűr, akkor az ő népe — egyháza — feladata sem lehet kisebb, minthogy «a föld végső határáig* kiszélesítse működését. Ez minden keresztyén misszió alapja — s elkötelezése.

ö trónralépett. Azaz ura az egész világnak. Tizenegy ember látta. Ma közel 800 millió ember él ez uralom alatt.

Nem az Ö uralkodásának tökéletlensége az, hogy te igyekszel kivonni magad az Ö uralma alól.

Legfeljebb a te szerencsétlenséged!

G. I.

Szente Imre:

Északi rokonságunk

Mikor két évvel ezelőtt először tettem a lábam Finnország földjére, kicsit mintha hazaérkeztem volna. Igaz, nem hiányzott a tárgyi és a lelki felkészülés sem; mert mind a kettő nagyon fontos. Ezek nélkül tulajdonképen nem is volna szabad az embernek meglátogatnia egy idegen országot, egy idegen népet. Hiszen még a rokon is idegen, ha először készül hozzá látogatóba az ember, s ildomosabb nem ajtóstul berontani széles rokoni öleléssel, hanem inkább lehetőség szerint előre tájékozódni a helyi szokásokról s megtartani a jóakarattá de kissé tartózkodó udvariasságot, rábízva az időre a kölcsönös felmelegedést. Mi magyarok a téren (is) a szertelenség népe vagyunk, ezért gyakran megesik, hogy az azonnali összepuszilkodást és hat-nyolc óráig is eltartó első látogatást (alább nem igen adjuk) egy életre szóló halálos ellenségeskedés követi.

Meglehet, hogy a finnek is ilyenek voltak valamikor, de most már — talán az évezredes hideg égövi tartózkodás eredményeképen — rájuk is ragadt valami északi hűvösség. Ezt persze nem nagyon veszi észre az ember, ha Svédország felől érkezik ... Sőt: a Stockholm-Turku-i hajó fedélzetén, ha nem csapkodta volna a szemembe a szél a szinte jeges esőcseppeket — pedig július vége volt — azt hihettem volna, hogy valami dél tengeri hajóra kerültem, olyan vidám csevegés, nevetés, nótaszó vett körül.

Nem is maradhattam volna sokáig előkelő idegen, — igaz, nem is akartam.

Hamarosan bőven volt alkalmam gyakorolni — akkor még eléggé döcögő — finn nyelvtudásomat. De magam csodálkoztam a legjobban: szinte megtáltosodtam, úgy tudják segíteni az embert, előre kitalálva, mit akar kinyögni, s inspirálva újabb erőfeszítésekre. Igaz, senki se borult a nyakamba, még a szabadon és olcsóbban mért dzsin és konyak hevületében sem, hogy «szerbusz, magyar testvér », — a gulást, pusztát és csárdást sem emlegették cinkos mosollyal, mint ahogy osztrákok teszik hasonló helyzetben, hozzáfűzve a fent említettekhez jóindulatú együgyűséggel valamit 56-ról, Imre «Nacs»-ról, — nem, az utóbbi témáról nem szívesen beszélnek a finnek, elég nekik a maguk baja az oroszokkal. Mégis éreztem az egész út folyamán, hogy rokonszenv vesz körül, amely nemcsak személyemnek, hanem magyar mivoltomnak is szól.

Semmi újságot nem mondtam nekik, mikor ősi rokonságunkat emlegettem, rögtönzött nyelvhasonlítgatásomat azonban örömmel és érdeklődéssel hallgatták: hogy a finn silmä magyarul szem, a käsi kéz, a veri vér, a kahte kettő, a kynnel könny, a kyynär könyök, rninia menye (valakinek), appi após, talvi tél, vési víz,

jää jég, kivi kő (kövek), mennä menni, vie visz, tuntee tud, érez, stb. Ezek a példák a legbeszédesebbek a nem szakember számára, mert külsőleg leginkább hasonlítanak. Nagy sikerem volt ezzel a mondattal is: finnül «elävä kala ui veden alia», magyarul «eleven hal úszik a víz alatt*.

Aki azonban már egy kis nyelvészkedési hajlammal, érzékkel van megáldva, annak nem ezek a példák a nyelvrokonság legfőbb bizonyítékai. Igaz, hogy a fenti példák épen olyan fogalomkörökből valók, melyek egy ősi, primitív fokon álló nép szókincsének a javát tehették ki: testrészek, rokonsági viszonylatok, egyszerű cselekvések, számnevek. De az alaki hasonlóság lehet kölcsönzés eredménye is (pl. polgár — német Bürger; szilva — szláv sliva stb.), sőt véletlen egyezés is lehet (pl. fiú — román fiú, a svéd lapp és lucka is valami hasonlót jelent mint a magyar lap és lyuk, luk).

Az egyezéseknél többet mondanak a szabályos eltérések. Később, finnországi tartózkodásom folyamán ezekkel is előhozakodtam próbaképen, s nem is sikertelenül. Például a finn szókezdő p- következetesen f- a magyarban: pää — fej, fő; pilvi — felhő; pii — fog (a gereblye fogai); puona — fonni stb. Vagy a finn ka magyarban vagy k- vagy h-, de nem ám a véletlen szeszélye alapján, hanem k- a magas magánhangzók előtt: käsi — kéz; kivi — kő stb., de h- a mély hangok előtt: kala — hal, kuute •— hat (számnév); kőimé — három stb. Vagy a szó belsejében a finn -nt- a magyarban -d- lesz: lintu (madár) ■— lúd; tuntee •— tud; onte — odú.

De még ezek a szabályos megfelelések sem bírnának magukban elég bizonyító erővel. Még mindig mondhatná valaki, hogy nem voltunk rokonok, csak nagyonnagyon régen, a történelem előtti időben a két nép érintkezett egymással. Van azon-3