Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-04-01 / 4. szám
Látogatóban Norvégia repülőről nézve olyan mint egy meseország. Csillogó tavacskák, ezüstszínű patakok, nagy, folyókhoz hasonló kicsipkézett fjordok bujkálnak, ficánkolnak, kergetőznek a gyapjus felhőket csiklandozó hegyek között, melyek lankáin mélyszínű-zöld fenyőerdők alszanak. Valóságban (ti. mikor az ember leszáll a magasból...) a meseországból Norvégia lesz, s ha a szépítő jelzőket elfelejtjük, nem marad más szemünk előtt mint fa, meg víz, meg szikla... Kő, víz és fa; vagy: fa, szikla és víz. Hogyan teremhet itt kenyér? ... Csak a jó Isten tudja. És az ember ... az emberek, akik ebben az országban élnek! Mert — cifra jelzők ide vagy oda •— Norvégia igenis természeti szépségekben gazdag ország, s ami az életet is széppé teszi itt, a kövér szántóföldek nélkül is, a az a madáchi gondolat, ami itt Norvégiában különösen igaz: «Ember, küzdj és bízva bízzál!» Közel két hónapot töltöttem itt el, látogatóban norvégiai magyarok között. Mint magyar ev. teológust a Norvég Egyház szeretetszolgálata kért fel kisegítő szolgálatra, s várakozással és örömmel készültem a találkozókra ismeretlen ismerőseimmel. Azokkal, akiknek sorsa egyezik az enyémmel. Tapasztalataimat, élményeimet, melyeket tanyáról falura, faluról városra járva szereztem, két képcsoportban szeretném elmondani. A dicsekedők csoportjában látszólag minden rendben van. A jó-istenke (!) is szereti őket. Van házuk (itt-ott egészen luxusos berendezés), televízió, autó, jó állás és pénz, pénz amely arra hatalmazza fel őket, hogy mellüket veregetve hivalkodjanak másokkal szemben. Terveik? Hogy még több legyen. Esetleg az egyháznak is felajánlanak majd néhány őrét. Magyarok maradnak-e vagy szándékukban áll felvenni az új állampolgárságot? Attól függ, melyik fizetődik ki jobban. Nem barátkoznak a «többiekkel», értsd: a többi magyarral, esetenként még akkor sem, ha csak egy személy lakik is rajta kívül abban a faluban, — mert «nem érdemlik meg», csak csalódást okoznak. Hogy valóban boldogok-e ezek az emberek? Nem hiszem. A panaszkodók csoportjában semmi sincs rendben. Ezek mondják azt, hogy Norvégia csak fa, meg víz, meg kő. A befogadó nép barátságtalan, műveletlen és önző (ellentétben velük magukkal). Jobb lenne máshol lakni... (aztán megint máshol). Norvégiában nincs szórakozás: a magyar kártya és az ital az egyetlen megváltó. Szegények! Nem látják, hogy nap mint nap vesztenek. Boldogok? U- gyan, ... nincs fogalmuk arról, mit jelent ez a szó. De van egy harmadik képcsoport is, és — hála Istennek — ebben vannak legtöbben. Nevek helyett hadd nevezzem itt őket névtelen boldog embereknek. Gondolok itt a Flekkefjord-i négy fiatalemberre, akik sem nem panaszkodva, se nem dicsekedve, de szorgalmasan építik jövőjüket. A kristiansandi szeretetvendégség résztvevőire. Jó volt, élmény volt együtt lenni. Az arendali fiatal munkásra, aki üzemi baleset folytán elvesztette karját, mégis Istenben bizakodva tudja ápolni családja békességét. Az ottani segítőkész tengerész-tanulóra. A cementgyári munkás-fiúra. A fiatal gyászoló anyára. A Vestfold megyei vegyes házaspárokra a Vedd és olvasd! II. A pátriárkák fi. Mózes 12—20. fejezet) Sokszor az lehet az ember érzése, hogy a lelkészek félnek az Otestamentumból választani a prédikáció alapigéjét. — Ezért keletkeznek aztán a téves nézetek a Biblia első feléről. «Az egy zsidó könyv, mondják, melyet a (jó) keresztyén nyugodtan félretehet.» «Abban csak haragvó és büntető Istenről hallunk.» — Hogy az ilyesféle vélemények mennyire helytelenek, azt legjobban talán Ábrahám története mutatja. Itt tanuljuk meg, hogy mit jelent a keresztyénség alapfogalma, a hit. Ezeken a történeteken keresztül tanuljuk meg, hogy mit jelent Isten hűsége és Ígérete, az evangélium. — Olvassuk csak el I. Mózes 22. rész 17. és 18. versét. De a történet a 12. részben kezdődik. Isten szól Ábrahámnak, s Ábrahám engedelmeskedik. Sok kalandon megy keresztül új hazájában, Kánaán földjén, s talán közben csaknem megfeledkezik az Úristen Ígéretéről: «nagy néppé teszlek». Megöregszik, s még mindig nem született fia. S akkor ismét megszólal az Űr (15. fejezetben) és emlékezteti az ígéretre. Ábrahám reménytelennek látja a helyzetet, de Isten szava hitet ébreszt szivében. Nem azért hisz, mert látja a lehetőségeket, hanem azért, mert az Úristen szólt. — Száz éves volt, tehát nagyon öreg, amikor megszületik Izsák. Most már látja a jövőt. Isten azonban mégegyszer próbára teszi (22. rész) és Ábrahám engedelmes. A hit engedelmességgel kezdődik. Izsákról nem hallunk sokat, de vele kapcsolatos a Biblia egyik legszebb története a 24. részben. A méltóságteljes nyugodt stílus a várakozás feszültségét és érzelmek gazdagságát rejti magában. Ézsau és Jákob története sok kérdést ébreszthet bennünk. Jákób ravaszsággal «ellopja» az előszülött Ézsautól az atyai magyar nyelvvel küszködő norvég feleségekre. Arra a magyar családra, mely 2—3 órás utazás árán is bejár Oslóba magyar istentiszteletre. És gondolok az osloi gyülekezet többi hűséges tagjaira is, akik igyekeznek keresni Isten országát és annak igazságát, s ez által nyernek lelki békességet és új erőt a munkához.... Jó volt együtt lenni, jó volt beszélgetni ezekkel az emberekkel, akik felismerték, hogy aki házról-házra járva bekopog otthonaikba, nem politikai jelszavakkal vagy párt-célok szolgálatában jön, hanem az egyház szolgálatában, hogy továbbítsa Isten parancsát és Ígéretét: hogy békességben, bizakodva, egymással törődve éljünk ott, ahol ki-ki megkeresi mindennapi kényerét. Küzdünk és bízva bízunk. Weisz Jenő. áldást. Ezért olyan szerencsés, amikor nagybátyjánál Lábánnál szolgál. A különös történet 32, 24—32 versekben arról beszél, hogy még az Űristen áldását is kiharcolja magának, szinte erőszakkal. — Miért enged Isten ennek a «csalónak» s miért hagyja Ézsaut látszólag magára? Talán azért, hogy megmutassa, hogy Ö valóban úr? öt nem kötik az emberek által «rendnek» és «jognak» nevezett kategóriák. -—- Azt mindenesetre megtanítja nekünk a történet, hogy Isten áldása valóság, nem üres szó. Amint Jákób megkapja az áldást valóban megkap mindent, ami az áldásban foglaltatik, annak ellenére, hogy mi talán nem tartjuk őt erre méltónak (27. rész). Ö viszi tovább az ígéretet. A 37. részben ismét új elbeszélés-csoport kezdődik, melynek középpontjában József áll. Isten megjutalmazza Józsefet őszinteségéért és becsületességéért. Neki hatalma van arra, hogy az emberek rosszaságát jóra fordítsa. A helyzet ismét reménytelen. Az országban éhség van, Jákób öreg korára elkeseredetten látja, kedvenc fiát, Benjámint is el kell vesztenie, de ekkor történik a fordulat. Az Úristen nem felejtkezett el az Ígéretről, s minden emberi számítást felülmúlóan áldja meg Jákobot. Szoktunk-e ezek közül a történetek közül a gyerekeknek olvasni? — Azt hiszem nincs olyan gyerek, aki nem lelkesedne értük. Sz. A. Rendezd előfizetésedet! 4
