Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-04-01 / 4. szám
uriTMf Egyházi élet «az újvilágban» II. Egy Ur - egy hit Négy amerikai egyház egyesülésének ünnepségéről Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Szerkesztőség és kiadóhivatal Prestegarden. Innsmőla. Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. Szépfalusi István. A lap ára egy évre 1.50 US dollár. Helyettesítés A modern társadalomban az egyes foglalkozási ágak gyakran igen messze esnek egymástól. Tanító és kereskedő, szerelő és hivatalnok, pap és jogász, orvos és egyetemi tanár hivatása igen különböző. Mégis összeköti őket valami: mindnyájan mások helyett végzik munkájukat. Aki munkáját komolyan veszi, nemcsak becsvágyból vagy kenyérkereseti kényszerből dolgozik, hanem mások nevében is, akik meghatározott munkakört bíznak rá, mert hiszen lehetetlen mindenkinek minden munkát saját magának végeznie. Mikor az anya rábízza gyermekét a tanítónőre, vagy a hallgató a tanár előadására jár, mikor a tisztviselő rábízza autóját a szerelőre vagy a beteg magát az orvosra, — mindnyájan egy láncsort alkotunk, melyet a bizalom tart össze, az a bizalom, hogy a másik megteszi a lehető legjobbat a «fél» érdekében, többet mint amit a honorárium fejében várni lehet tőle. Csalás, visszaélés ellen végeredményben nincsen biztosítékunk, •— s mégis, aki bizalmatlanságot tanúsít a másikkal szemben, az előbb-utóbb elszigeteli magát embertársaitól, szétszakítja ezt a láncsort s tehetetlenül magára marad, — hiszen ki tud a modern világban mindent önmaga végezni ? Böjt és nagyhét idején legyünk tisztában ezzel: egymás helyettesei vagyunk s e helyettesítés nélkül egyikünk sem tud boldogulni. A lelkiismeretesség, mely tipikusan keresztyén erény, a mai szekularizált világban gyakorlati jelentőségű közkinccsé lett. Akár tetszik, akár nem: munkánk lelkiismeretes vagy lelkiismeretlen végzésével embertársainkkal szemben cselekszünk jót vagy rosszat. S vegyünk észre e mögött a láncsor mögött egy magasabb összefüggést is: amint mi a mindenappi életben egymás helyettesei vagyunk, úgy helyettesített minket életében és szenvedésében Az, Aki mindnyájunkért keresztet hordozott. (Sonntagsblatt) Ha igaz az, amit korunkról valaki így mondott: «Hajszolt idő ez, zúgó, sebes forgás!» — akkor ezt Amerikára még fokozott mértékben lehet vonatkoztatnunk. Meg tudom érteni azt a hittestvéremet, aki visszaérkezésem után azt kérdezte tőlem: «Azután hogy tetszett az a lóversenyszerű élet?» Értette ezen az élet szédületes tempóját, azt a hallatlan belső népvándorlást, ami az Egyesült Államokra ma is jellemző. Statisztika szerint az összlakosság 10—11 százaléka évente költözik. De benne voltak a kérdésben a szenzációt hajhászó és bizony európai szemnek első pár hétben nagyon szokatlan hirdetések vagy pl. a több tízezer mindent fontosnak kijelentő rádióállomás programmja is. Bennem is kérdés volt, hogy a Szentlélek Isten, — amennyire emberileg látni — miképpen és hogyan munkálkodik? Az egyház ma hogyan tud belekapcsolódni a társadalmi, kulturális és általános viszonyokba? Hiszen csak igy találhatja meg azokat az embereket, akiket szolgálni akar. Ezek a viszonyok és köt ül - mények azonban nagyon sokfélék. Minden egyháznak abban a helyzetben kell végezni szolgálatát, amelyben van s ez adja meg szolgálatának sajátos jellegét. Kérdésben nem volt hiány, viszont a válaszadásban ma sem igényelhetem az, hogy mindent láttam, vagy amit láttam, jól láttam. De a lényeges talán nem is ez. Inkább az, hogy a különböző körülmények között élő egyházak tanulhatnak egymástól. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak, úgyis mint magyart. Itt azzal a magyarázattal tartozom, hogy a szeretet olyan látható és megkülönböztetett formája talán elsősorban nem is nekem szólt, hanem annak a küldöttségnek, amelyet Dr. Ordass Lajos püspök vezetett az 1917-es minneapolisi evangélikus világgyűlésre. Bennem ismeretlent köszöntöttek, de a mérték nem én voltam. A mérték az Ur és a közös hit volt, akit, illetőleg amit már az előbb említettekben megismertek. Megható arra gondolni, milyen jó nékünk keresztyéneknek, akik egymást az életünkbe rejtett Urunkkal és a Benne való hitünkkel ajánlhatjuk. És ebben az ajánlásban emberi hatalom nem akadályozhat meg bennünket. Ezen az utamon Isten ámulni tanított. Erősödő egyházi életet láttatott velem, ahol komoly felelősséggel igyekeznek utat keresni az emberi szivekhez, azzal az üzenettel, amelyet Krisztus az ő Anyaszentegyházára bízott. Azt mondtam, hogy igyekeznek. Ebben benne van az, hogy persze ott sem minden úgy történik, ahogy ideálisan kellene, hogy legyen. Amerikában pl. szinté állandóan cserélődik a gyülekezetek tagsága. Több statisztkai adatot láttam azonban, melyek igen tekintélyes gyarapodásról számolnak be. 8.334.000 a megkeresztelt evangélikus egyháztagok száma az Egyesült Államokban. 1961-es adatokra támaszkodva a gyarapodás évente 1.8 százalék, de nagyobb evangélikus központú helyeken ez a szám 4.2 százalékra is felmegy. A római katholikus egyház mellett az evangélikus egyház fejlődött a legtöbbet az utolsó tíz esztendőben, gyülekezeteinek, lelkészeinek, intézményeinek száma tekintetében. Évente többszáz gyülekezet alakul. Az amerikai egyházi élet háttere a nemzetiségi csoportok külön munkája. Az anyanyelven végzett munkát ma is drága kincsnek és a jövő hordozójának tudják, de világos számukra az is, hogy dinamikus erővel csak akkor munkálkodhatnak, ha egységesebbé válik szolgálatuk. Ezért a legnagyobb dolog, amiről beszélhetünk velük kapcsolatban, az egységkeresés felelőssége. Itt nem tanításban való egységet kell érteni, hanem szorosabb szervezeti összetartozást, hogy Krisztus Urunk missziói parancsát jobban betölthessék. 1961-ben három különböző múltú egy(folyt, a 7. oldalon) 3
