Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-09-01 / 8. szám
Szeressétek ellenségeiteket «Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket, áldjatok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.» Máté 5, 44. így szól Jézus. Ez az Ö parancsa, törvénye, szemben a mózesi törvénnyel, mely azt mondja: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Valami egészen újat mond az eddigi törvénnyel szemben. Több ilyen mózesi törvényt sorol fel, melyek mind az emberek egymáshoz való viszonyát érintik, de mindegyikhez a megjegyzését így kezdi: én pedig azt mondom néktek. Jól figyeljetek! Valami egészen más van most itt előttetek. Egy más élet, élettartalom vagy életcél kerül elétek. Isten Országa van itt. Istennek országában pedig egészen más rend van mint amilyen eddig volt. Isten országában az Atya az Ö fiaitól egészen más életfelfogást kíván és egészen más életcélt ad nékik. Egyszerűen igy mondhatjuk: Az Isten gyermekei most csak másként élhetnek mint eddig. Jézus parancsai, mint Királynak, mint tJrnak a parancsai, ellentétben az ember és a világ parancsaival, mindig olyanok amelyeket elsősorban Ö töltött be. Jézus soha sem kívánt az alattvalóitól olyant, amit maga meg nem tett vagy nem tesz, éppen mint közöttünk élő testben lévő embernek fia. Ö volt az, aki még az embertelen szenvedések között is szerette Zsinat előtt (folyt.) Mit remélhetünk végülis a zsinattól? Annyit mindenesetre, hogy az említett és hasonló jellegű kérdések tárgyalásra kerülnek. Persze örömmel látnánk, ha napirendre kerülne a római katolikus országokban való vallásszabadság kérdése is. Ennek sajnos nincs nyoma. S hogy a tárgyalandó kérdésekben milyen határozatok születnek, az is nyílt kérdés. Mégis, már az előkészítő bizottságok nemzetiségi megoszlása is reményt nyújt arra, hogy nem bizonyos konzervatív-«reakciós» irányzatok fogják dominálni a zsinatot. Az I. vatikáni zsinaton, mely 1870-ben kimondotta azt a tanítást, melyet népszerűén «a pápa csalhatatlansága» kifejezéssel jelölünk meg, a résztvevők %-a olasz volt, — viszont a jelenlegi zsinatot előkészítő tíz bizottságnak több mint 700 tagja között csak 150 olasz van, s a keresztyénség egységével foglalkozó titkárság 31 tagja között pl. egy spanyol sincs. (Itt említjük meg, hogy a magyar katolicizmust ketten képviselik a 700 bizottsági tag között: Radó Polykarp beellenségeit és imádkozott érettük. Éppen ezért, bármennyire is lehetetlen ez a parancs a tanítványok számára, nem tehették hallatlanná és meg nem kerülhették. Mindegyikük számára fontos volt még pedig annyira, hogy szinte szóról-szóra mindegyik evangélistánál megtalálhatjuk így feljegyezve. Hogyan kívánhatja ezt tölünk? Akik itt élünk az idegenben 20-18-6-5 év óta, bizony szívesen meg nem hallottá tennénk ezt az igét! Vagy ha már halljuk és nem tudjuk a fülünket befogni előle, akkor helyzetünk magyarázatával igyekszünk mindenképen az igének követelménye alól kibújni. A mi helyzetünkben ez nem lehet érvényes. Elsősorban is mi nem gyűlölünk senkit, bennünket gyűlölnek és rekesztenek ki, stb. Magyarázatot és mentegetőzést találunk már, hogy az igének az élét, különösen személyes életünkre vonatkozó élét elvegyük. Számunkra Jézusnak ez a parancsa lehetetlen, teljesíthetetlen és az emberi természettel ellentétes. De szabad-e nekünk ennél az elénk meredő falnál egyszerűen megállani? Akkor bizony azt is tudomásul kell vennünk, amit Jézus a továbbiakban erre vonatkozólag mondott. Ha azokat szeretjük csak, akik bennünket szeretnek, semmivel sem vagyunk többek, mint azok akik nem tartoznak a gyülekezet tagjai közé. Nem vagyunk akkor az Atyának a fiai, nem vagyunk keresztyének, és a keresznedekrendi szerzetes tagja a liturgiái bizottságnak, László burgenlandi püspök pedig a «publicisztikai titkárságnak». Elhúnytáig a «központi bizottság» tagja volt Grösz kalocsai érsek. Szomszédaink közűi 10 jugoszláv, 11 lengyel és 14 osztrák tagja van a bizottságoknak.) Annyit jogosan remélhetünk, hogy a zsinat lazítani fog a katolikus egyháznak eddigi merev magatartásán a többi keresztyén felekezetekkel szemben, úgyhogy katolikusok és evangéliumi keresztyének a jövőben egymással mint keresztyén testvérekkel folytathassanak beszélgetést. Sok efféle kísérlet történt már, de felsőbb római katolikus egyházi körök magatartása mindig tartózkodó volt s protestáns részről is sok volt a gyanakodás és a szükkeblűség. Korszakalkotó lenne a zsinat, ha e téren hivatalosan is enyhülés mutatkozhatnék. Megfelelne ez sok olyan tendenciának, melyek mind katolikus mind protestáns részről mutatkoznak az utóbbi időkben. Lapunk következő számában ezekről szándékozunk részletesebben szólni, majd egy befejező cikkben néhány praktikus következményt vonunk le. Terray László. tyén nevet csak névlegesen hordjuk. Egyikünk sem kerülehti el ez előtt az ige előtt annak meglátását: mennyire vagyok én csak névleges keresztyén! Hova mehetnénk, mit tehetnénk, hogy ne csak névleg legyünk keresztyének? Hol van a kiút ebből a kátyúból? Naprólnapra jobban belesüllyedünk abba. Szinte észre sem vesszük a pénz után való rohanásban, az életszínvonalunk emelésében, semmire sem való ráérésünkben, hogy a keresztyénségünk lassan egy máz lesz csupán, mely talán társadalmilag még jelent valamit, talán a magyar nyelvünk megőrzésének is egy lehetőségét látjuk benne, de itt aztán vége az útnak. Az elidegenedés Jézustól éppen ennek a parancsnak a hallatára szinte teljessé válik. Izgat ez a kérdés bennünket? Fontos ez a kérdés számunkra? Fáj az nekünk, hogy az egész keresztyénségünk csak egyegy istentiszteletig tart, vagy adakozásban merül csupán ki, vagy egy-egy konferenciára jut csak időnk? Mit tehetünk? Legyen úrrá rajtunk a rezignáltság: «ilyenek vagyunk, ezen már nem lehet segíteni»? Péter és a többi tanítvány, amikor Jézus nem egyszer megszégyenítette őket, nem menekültek a megfáradás és a nemtörődömség sarába, hanem ha fulladozva is, félve is, remegve is, de belekapaszkodtak Jézus kezébe. Hogy ez a parancs teljesíthetetlen, az nem vezette őket a tagadásba, ezért nem fordultak el Uruktól, hanem megszégyenülve megvallották, hogy szeretet nincsen bennük. De éppen ezért nem engedhetik el a kezét és nem hagyhatják el Öt, mert az életnek a beszéde nála van! A bűnbocsanat és az új élet Jézusnál van. Vétkeztünk, de Te vagy a Megváltónk. Gyermekeinek az útja ez! Sem Te, sem én nem tudom teljesíteni ezt a törvényt. De Ö jött el, hogy helyettem is betöltse azt. De csak akkor tölti be helyettem is ezt a törvényt, ha az én lehetetlenülésem, zsákutcába való kerülésem alkalmával nem a tagadás és rezignáltság állapotában maradok, hanem látva és megvallva vétkem, mint Megváltómba mind a két kezemmel belekapaszkodom. Jézus ismeri az övéit, ismer engem is. Éppen ezért nem hiába állít meg ezzel a parancsával sem. Ö nem akarja, hogy az életem csak névleg legyen az Ö gyermekeinek az- élete. Újat hozott, valami egészen mást követel tőlem. Üj parancsot, új életet Ö hozott és teremtett, amikor engem az Ö ellenségét, aki nem egyszer megtagadtam és megtagadom mégis szeret és bocsánatot ad. Ö maga ennek az újnak és egészen másnak a megtestesítője az én életemben is. Ez az új az Evangélium amit meg kell látnom ebben az igében is: én pedig azt mondom néktek, szeressétek ellenségeiteket. Vétkeztem és vétkezem a Te parancsolatod ellen, de nem engedlek el. Megváltóm Te vagy, Te az élő Istennek Fia. Sztehló Gábor. 2
