Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-04-01 / 4. szám
A „félbemaradt prédikátor” Idén 77. éve, hogy megszületett, 44. éve, hogy meghalt Gyóni Géza az első világháború költője. Tíz éves alig volt, amikor édesanyja egész életére elmebeteg lett, s ő maga 27. évre rá (pontosan a saját születésnapján) szkizofréniában halt meg a szibériai Krasznojarszkban, mint odahurcolt Przemysl-fogoly. A nyomorúlt «kórházfalról» egyik társa lemásolta később utolsó sorait: Térjetek meg, És szeressetek. Elnyel mindeneket a hőség És csak Istené a dicsőség». A «hőség» bizony ellenállhatatlanul jött, Gyóni Géza korán elment. A két esemény között sok minden történt. Volt diák Szarvason és Békéscsabán, teológus Pozsonyban, szerkesztőségi munkát végzett ki tudja hány helyen, sok-sok szerelmi zűrzavara volt ahol megfordult, magányos, bizalmatlan visszahúzódó volt és apjával hadilábon állt. Egyet azonban nem lehet rámondani. Azt, hogy az «óriás» költőink közé tartoznék. Sőt, talán, ha a háború vészes sodra nem éppen a híressé lett Przemysl várába sodorja, akkor meghalhatott volna névtelen katonaként, s vidéki, jobbára jelentéktelen lapokban megjelent versei sem jutottak volna talán túl provinciális kereteken. Przemysl vára védőinek ajkában azonban nagyon-nagyon élettel teltek a szavak: «... Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, Mikor a rongysátor nyöszörög a szélben, S haló honvéd sóhajt: fiam . . . feleségem. Csak egy éjszakára küldjétek el őket». Ebből a «pokolból» való «Lengyel mezőkön, tábortűz mellett» c. (1914-15) kötete, amelyből részletek igen korán németül, franciául, olaszul, svédül, sőt törökül is megjelentek. A versekben Chapelle Saint-Léger, a genfi magyar protestánsok istentiszteleti helye. az ostrornlottak hangulata tükröződik végletekben megfestve: Bálintot biztatja, hogy jónéhány százada Rákóczi «kornétása» itt fújta már a harci riadót, «ezért ne szomorkodj, Bálint..! — de a kötet utolsó verse komoly könyörgés: «S jöjjön el, jöjjön a Te. szép országod, Ki vagy a Béke és Szeretet». S itt bizony nem valami hadihős szólal meg, hanem az a költő, aki Istenben szeretné a békét és nem a háborút, a szeretetet és nem a kegyetlenkedést fölfedezni. Nagyon tudott írni, verselni a háborúról, erről a borzasztó ellenségről. Aki egyszer ilyen verseit tanulmányozza, annak első és legnagyobb benyomása az, hogy ezeket nem falukutató városi íróasztalnál gyártotta, hanem amit kínként, itt-ott felcsillanó örömként ír, azt a saját bőrén tapasztalta és érezte. Jellemző, hogy «Csak egy éjszakára» c. híressé lett versét Londonban első díjjal tüntették ki, mint «olyan háborús költeményt, amelynek szerzője maga is résztvett a háborúban» (a verset angolra Watson Kirkconnel fordította le.) Gyóni Géza lehet, hogy nem tartozik a legnagyobb)aink sorába. De hogy a háború okozta nyomorba süllyedt ember tehetetlenségét és elesettségét, igazi mély nagy nyomorúságát, nála senki jobban és igazabban nem festette meg, az tény. Gondoljatok az «Omszki emlék» c. megrázó költeményére, amelyben a megtébolyodott menekülő aszszonynak állít felejthetetlen emléket: «... Féltőn hajolt szopós kisfiára. Rongyokba burkolt sovány teste Szibéria fagyától dermedt, S gémberedett karjai közt Holtan feküdt, Holtan feküdt a csöppnyi gyermek». Nem tudom, érdemes lenne-e egyszer kifejezetten a költő «vallásos» költészetéről írni? Sokszor az az érzésem, hogy a kérdésre nemmel felelnék. Hiszen az, amit mi köznyelven «vallásosnak» szoktunk nevezni, az olyan furcsán jön elő Gyóni verseiben. Sokszor megfigyelhető, hogy pl. a hazaírt levelek «vallásossága» mögött nem más mint «Őrangyal» iránti vonzalmak húzódnak meg. Van imádságként befejezett vers, amelynek elején azonban a kedvestől az otthoni szép csillaghullás felől érdeklődik. Ugyancsak ilyen csalóka a «levelek a kálváriáról» c. kötet ajánlása, amely «Miasszonyunknak» szól, de aztán kiderül, hogy az nem más, mint a Szibériába szakadtakért imádkozó «magyar Máriák». Mégis, itt nyugodtan meg lehetne állni. Mert Gyóni Géza versei nem hemzsegnek kegyes kifejezésektől, de megfestette viszont az emberi élet egy szeletét, bemutatta a nagyon mélyen fekvő embert! Mindezt pedig nem valami hamis «proletarizmus» hangzatos propagandája kedvéért tette. Akkor pedig ez «vallásos» költészet! Mert realitásról, az emberi élet nagy realitásáról ípt, s abban semmit el nem kendőzött. Kell-e nagyobb, hatásosabb prédikáció annál, mint amikor ez az őrülés felé kikerülhetetlenül haladó rab-költő embereket ír le, akik mit sem tehetnek arról, hogy háborús áldozatok, hogy bőrükön hatalmak kényelemben ülő urai alkudoznak hogy ők csak mélyre zuhantak, de viszont nagyon érzik a nyomor teljes súlyát? Gyóni, a költő melléje áljt a szenve dőknek és amikor elmondta mi van bennök —- magában is ugyanezt érezte —, akkor a bűn következményeit nyögő emberről festett utólérhetetlenül hű képet. Gyóni értéke nem hamis célokra kisajátított, divatossá tett verseiben van! Az ő értéke a nyomorultakkal együttélni tudásban, s az együttérzés mesteri kifejezésében van. Ezért «vallásos» költészet az ő költészetének nagy része. «Ki vért gázolt, nem tud víg lenni. Cézárt új bárdok koszorúzzák! Engem vár már a szomorúság És nem kísér el senki, senki ...» (Magyar bárd sorsa) Diákkorában öngyilkosságot kísérelt meg, anyját kereste hasztalan minden halottak napján a temetőben, meghalt bajtársat, sőt saját öccsét is kikisérte és közben azon gondolkozott, hogy milyen lesz az ő «hazatérése», — mindent végigjárt és nagyon el tudta mondani a fájdalmakat! Sokszor kérdezték, hogy Gyóni nem volt-e forradalmár, aki lázított a «Mady-Kovácsok», a «püspöki zsellérség», a «vágóhídra induló bárányok» szenvedése ellen? Aztán azt is mondják, hogy a háborús vihar közben hogy lehetett pacifista, amikor a haza védelméről volt szó? Ezekre is csak az előzőkkel lehet felelni. Hogy is lett volna ő forradalmár, ez nem fért volna össze a természetével? De az igaz, hogy amikor nyomorban élt másokkal, s nem állt módjában, hogy a nyomort csak akadémikus vitakérdésként kezelje, akkor neki a más fájdalmai is fájtak, a más nyomorát ő a magáéként érezte. S lehet-e akkor hallgatni és nem szólni? Az az érzésem, hogyha nem halt volna meg a fogságban, hazajövet valószínűleg éppen azok részéről találkozott volna megnemértéssel, akiknek érdekében írta «lázító» verseit! Mert Gyóni Géza nem forradalmár —, hiszen akkor korízlést szólaltatott volna meg —, hanem saját bőrén érzett fájdalmak hű tolmácsa volt! Csak így es nem másként értendők a szavak: «Zsellér robotban bús ina-szakadtak, Kik életükben csak másnak arattak, Vérrel váltottak jogot a fiáknak, Jogot a fiáknak!» (Fogoly honvéd testamentuma) (folyt, a 8. old.) 4
