Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-04-01 / 4. szám
Cevél Afrikából Tavaly októberi számunkban beszámolót közöltünk Marcus Haas-tól, aki egy baseli magyarbarát egyesület tisztviselője volt s nemrég misszionáruskérrt került Afrikába. Második levelét most hozzuk. Szerk. Rövid szünet után második beszámo lómmal jelentkezem. Amint ezeket a leveleket írom az ismerős ismeretlenneknek, úgy érzem magam mint egy filmrendező, akinek úgy kell dolgoznia, hogy munkája egyformán szóljon tanárjainak és János bácsinak is. Nyugat-Afrikában — amint az előrelátható volt — egészen más helyzetet találtam mint, amilyent a missziói iskola tanfolyama alatt elképzeltem magamnak. Baselben sokat foglalkoztam a missziói teológiát és mai miszsziói stratégiáit tanító könyvekkel. Azóta — őszintén bevallom — nem is vettem könyveimet a kezembe. A kérdések naponta maguktól adódnak s annyira sajátosak, hogy nem lehet Az 1956-os cserbenhagyás két kis magyart egy ausztriai városkába sodort. A nogvobbik — Áron — itt folytatta az I. elemit, a kisebbik pedig, ki a keresztségben Zsombor nevet kapott ugyan, de a nagyvilágban Öcsi néven ismeretes, az óvodában férkőzött be óvónénije kegyébe. Egyébként mindkettő az evangélikus lelkész-házaspár szívében is mindjárt helyet talált, hiszen e két szív befogadó képessége határtalan. De a kis osztrák pajtásoknak is kedvencévé válott egyhamar a két kis vidám lurkó, kik nekifogtak hamarosan a német-nyelv törésének, míg vendéglátó pajtásaik édes anyanyelvűnkből igyekeztek ismereteiket bővitgetni. — Óh, ti édes gyermekszívek! — fgy nap mint nap lehetett az utcán, iskolában, óvodában hallani «Aaron, Etschi!» Olykor a homokon is, ahol igyekeztek "kis magyarjaink a paprikáról alkotott osztrák fogalmakat öregbíteni, nemcsak magyar virtussal, hanem magyar lovagiassággal is. A nagy szünidőben azután elköltöztek egy nagyobb városba, ahol édesapjuk állást kapott. Öcsi ott kezdte el az elemit, Áront pedig hiába várta a kisvárosi II. osztály. S a jóságos tiszf.eletes néni is nélkülözte mindkét kis magyart a hittanórákon. Hiába a két kis lurkó elment! Vitt magával egy csomó szeretetet, és hagyott is ebből egy jó rakásnyit. Történt pedig egyszer, hogy egvik hittanórán a tisz{.eletes néni a bibliai történetekből mesélt az immáron Áron nélküli II. osztályosoknak. És egyszercsak rátér, hogy: «Most két testvérről mesélek nektek. Akad közötöket bizonyos vezérfonal szerint megoldani. Gyakran megkörnyékeznek olyan eretnek gondolatok is, hogy vájjon a mindenütt annyira híresztelt és sokszor erőltetett «ifjú egyházak» önállósága nem csupán a kor divatos befolyása-e és nem rejt-e magában újabb és súlyosabb nehézségeket? Ghánában és Kamerunban az egyes gyülekezetek (és nem a központi zsinat vagy kormányzás) nehézségei teljesen különböznek egymástól. Néhány nappal ezelőtt beszéltem egy kameruni lelkésszel, — egyébként tagja az országgyűlésnek is — aki élesen kikelt azon körök ellen, akik a kameruni egyház afrikanizálódását erőltetett ütemben akarják végrehajtani s ezáltal sok tetek bizonyára olyan, aki hallott már valamit róluk. Az egyiknek nevét elárulom. Ügy hívták, hogy Áron. Nos ki tudja megmondani, ki volt Áronnak a testvére?» Mélységes csend. A nap oly gyönyörűen süt odakint. Egy-két elkésett pillangó ott röpdös a nagy iskolai ablakok körül. Mennyi csábítás! Ki a pompás stájeri levegőre! Pillangót kergetni. Meghallgatni, itt van-e még a kakukk? Fogócskát játszódni. Lombot szedni ebben a kezdődő őszi színpompában . . . A tiszteletes néni hangja téríti ismét vissza a gyerekagyakat az iskolai valóságba: «Azt hittem, vadamelyiketek csak tudja, hogy Áronnak Mózes volt a testvére». Erre felugrik a kis Alois, akiben a kezdődő bibliai történet egész más emlékeket idézett fel. «Nem, tiszteletes néni! Nem Mózes. Etschi-nek hívják az Áron testvérét.» «Igen! Igen!» kiabálja most már az egész osztály. Az érdeklődés a bibliai Áron testvére iránt egyben elfeledtette, hogy odakünn süt a nap ... A tiszta gyermekszívekben egy fényesebb Nap sütött. Melegebb. A szeretet. Kis osztrák pajtásaim! Ti nem olvashatjátok e sorokat, de tiszta gyerekszívetek megérez ilyesmit. Ti magányos életemben annyi napsugarat tudtok árasztani magyar szívemre; gyermekistentiszteleteken, sétáimon! Őrizzétek meg szívetekben felnőtt korúitokban is a szeretet minden csöppjét! Mert Isten szeretet. Nagyapa. (az egyházban) most csírázó gyümölcsöt szétrombolnak. Első körlevelemre nemrég válaszolt Kalimantánból egyik kollégám s arra figyelmeztetett, mennyivel súlyosabb és nehezebb a helyzete ma az ázsiai missziónak. Jó erre gondolnom most ennél a körlevélnél is. A mi fő nehézségünk leginkább abban rejlik, hogyan találjuk meg az egyre magabiztosabbá váló afrikaiakkal a helyes viszonyt. Amikor hat hónappal ezelőtt, Ghánában, Afrika földjére léptem, mindegyik afrikainál jóvá akartam tenni azt, amit a fehér generációk vétettek ellenük. Azóta megtanultam, hogy ilyen szándékokkal jótékonysági bazárt szervezhetek, de állandó jelleggel nem dolgozhatom. E változás ellenére nagyot nőtt bennem az afrikai ember megbecsüése. Azelőtt exotikus érdekesség volt számomra, ma pedig gyakran egyenjogú munkatársam és hittestvérem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy mindennemű missziói szempontot feladhatok, sőt inkább ebben a helyzetben kell megtalálnom a vele való szolgálati kapcsolatot. Hogy jobban menjen a munka — az üzlati életben és az állami hivatalokban — bizonyos távolságot kell tartanom. Ezt legtöbbször akaratom ellenére is meg kell tennem, mert minden hibánk ellenére, nekik ma még mint nevelőkre és tanítókra szükségük van ránk. Másik nehézség az, hogy az elvégzésre váró munka olyan sok, hogv gyakran nehézségekbe ütközik az előttünk levő feltornyosult feladatok megoldása. Munkásokra van szükségünk! Jelenleg is kót missziói állomásunk áll teljesen árván. Hogy milyen nagy erőt jelent a munkatársak közössége, ezt különösen itt Kamerunban tapasztaltam meg. Ghánában ezt nem gyakorolták annyira, valószínűleg azért, mert ott — a helyi szükségletnek megfelelően — külön voltak orvosi és evangelizációs (hitébresztő) munkások, missziónárusok (vagyis körzeti lelkészek). Itt, az őserdőben egy személyben «mindenes» mindenki. Bármilyen nagy és meleg a feketékkel kötött barátság, — szerencsére igen könnyen lehet a feketékkel ilyen barátságot kötni — mégis nagyon nyomasztó lehet a fehér ember egyedülléte egy missziói állomáson az őserdőben. I.tt Viktóriában, a gyülekezetünkben két nyelven folyik a szolgálat. Az egyik csoport az afrikai doula tájszólást beszéli, a másik pedig az angol nyelvet. Ez utóbbinál meg kell jegyeznem, hogy kivétel nélkül mindig afrikai laikusok vezetik, öt évvel ezelőtt kezdték így meg, — miután akkor lelkészhiány volt — s azóta is jól bevált ez a módszer. Az elmúlt héten a helyi ifjúsági csoportok ének- és bibliaismereti versenyt rendeztek. Az afrikai keresztyének bibliaismerete egyszerűen lenyű(folyt, a 7. old) Qytrmckszái i Ki volt Aron^testvére? 5
