Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-03-01 / 3. szám
Xai TH unk: A «Vagyok» Ringköping megye napilapjában azt írta egyszer egy papi ember, hogy a pap tulajdonképpen nem a gyülekezet szolgája, hanem Isten szolgája a gyülekezetben. Egy mondat, melyet mindenesetre érdemes boncolgatni. A fő szó Isten. Ez a szó határozza meg a többi főnevet. Az «Isten» szó nélkiií a «pap» és «gyülekezet» csak üres hangok. Mi hát tulajdonképpen Isten? Ki ez az Isten, akiről mi papok, mind a szószékben, mind a mindennapi beszédben úgy beszélünk, mintha olyan ismert lenne, mint a helybeli rendőrparancsnok? A teológiai doktor azt válaszolná, hogy Isten « a fel nem fogható valóság» és a «kategorikus imperatívusz kiindulópontja». A főiskolai tanár azt hirdetné, hogy Isten az «Élet», s nélküle nincs élet. De vájjon mesterek vagyunk-e mi abban, hoey róla beszéljünk? Talán hallgatás a legjobb. Semmi más magyarázat nem érvényes Istenre, mint az hogy ó Isten. Vagy értik ezt az emberek, helyesebben: elfogadják, vagy minden magyarázat kárbaveszett. Soha nem írtak szebb és igazabb magyarázatot Istenről, mint Mózes II. könyvében. — Mózes őrizte a nyájat a pusztában, s elérkezett az Isten hegyéhez, Horebhez. Ott Isten angvala mutatkozott meg neki lángban a csipkebokorban. Mózes pedig azt mondta: elmegyek és megnézem, hogy miért nem ég el a csipkebokor. Az Isten pedig odakiáltott neki a csipkebokorból: Mózes, ne gyere közel, vedd le a sarudat, mert szent helyen állasz. Én vagyok atyádnak Ábrahámnak és Izsáknak Istene. — És Mózes eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Az Ür pedig így szólt: láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltásukat. Menj el most és vezesd ki népemet, Izráel gyermekeit Egyiptomból. — És Mózes azt mondta: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz és kihozzam a népet Egyiptomból? Isten pedig felele: Az Ulitárs öt évvel ezelőtti elindulásától kezdve rendszeres anyagi támogatást kapott külföldi egyházaktól. Ez a támogatás az utóbbi években csak kisméretű volt, 1962-től kezdve teljesen megszűnik. Köszönetét mondunk mindazoknak, akik előfizetésük beküldésével és felülfizetésekkel lehetővé teszik, hogy lapunk továbbra is megjelenhetik s eljuthat olyanokhoz is, akiknek nincs módjában előfizetni rá. A késlekedőket pedig kérjük, mielőbb rendezzék előfizetésüket. Terjesztőink névsorát lapunk 8. oldalán közöljük. A kiadóhivatal én veled leszek. Mózes pedig azt kérdezte: Ha kérdezik tőlem, hogy ki küldött, mi a neve annak, aki küldött, mit mondjak. És monda Isten: Vagyok, aki vagyok. így szólj Izráel fiaihoz: a Vagyok küldött engem: Igen, így mentek a próféták népeikhez. — A tudós tanácstalan a logika nélkül, a művész nem állja meg a helyét szépség nélkül. A prófétának nincs szüksége ilyesmire. A Vagyok küldte őt. Maga a lét vett erőt rajta, ellenkezést nem tűrve. Talán félénknek érezte magát, nem akarta feladni egyszerű, kényelemmel teli életét. Talán azt is mondhatnám, hogy saját meggyőződésével ellenkezett az az üzenet, mellyel elküldték, de a «Vagyok» mutatkozott meg előtte, s így engedelmeskednie kellett. Nem kérdezte, hogy ki a «Vagyok», nem mery.e boncolgatni. Amint meghallotta hangját, levette saruját. Istenkáromlás lenne az örökkévalót kikutatni. Mintha az ember ki akarná venni saját szemét, hogy kikutassa a látás titkát. Az eredmény sötétség és kétségbeesés lenne. — Hadd kutassák a szemészek a látás technikáját. Tovább úgysem jutnak, minthogy megállapítják, hogy a recehártyán megjelenik a dolgok tükörképe, de maga a látás mindig felfoghatatlan marad. — «Vagyok», ez a világosság forrása, az élet eredete, a lét alapja. így tudnánk találni sok más nevet a rejtélyek rejtélyének, minden mélységek mélységének, aki a próféta látomásán keresztül mégis olyan közel került hozzánk, s tőlünk alázatosságot, imádatot és engedelmességet követel. Imádunk és engedelmeskednünk lehet, megvizsgálnunk és kikutatnunk soha! (Részlet az Ég és föld c. könyvből. Dánból fordította: Plank Kati.) Ki vagyok én? Bonhoeffer Dietrich berlin-tegeli börtönében, 1944. júliusában írt verse. Ki vagyok én? Gyakran mondják: úgy lépek ki cellámból biztosan, derűsen, nyugodtan, mint kastélyából a várúr. Ki vagyok én? Gyakran mondják: olyan szabadon, nyíltan, barátságosan beszélek őreimmel, mintha én lennék az, aki parancsol. Ki vagyok? Azt is mondják, hogy a nyomorúság idejét olyan egykedvűen, büszkén, mosolyogva viselem, mint aki győzelemhez szokott. Igazán az vagyok, akinek mások mondanak? Vagy az, akinek magamat tudom? Nyugtalan, sóvárgó, beteg, mint a rabmadár . . . éltető levegőért küzdő, mint akit fojtogatnak . . . színekre, virágokra, madarak hangjára éhező . . . jó szóra, emberi közelségre szomjazó . . . aki önkény és kicsinyes hántások miatt haragtól reszket, zaklatottan nagy dolgokra vár, tehetetlenül aggódik végtelen messze szakadt barátokért, imádkozni, gondolkozni, alkotni üres és fáradt . . . elernyedt és mindentől búcsút venni kész?.1 Ki vagyok én! Ez vagy amaz? Talán ma ez s holnap a másik? Vagy egyszerre mindegyik? Emberek előtt képmutató, önmaga előtt hitvány, érzékeny, gyenge nádszál? Vagy ami még bennem van, nem hasonlít, csak a győztes ellenség elől fejveszetten hátráló, vert sereghez?! Ki vagyok én? Ez az árva tépelődés gúnyt űz velem. Akárki: Tied vagyok. Te ismersz Istenem. ford. T. E. * 1 5
