Utitárs, 1961 (5. évfolyam, 2-10. szám)
1961-05-01 / 5. szám
UTITXHt-wgnnMDBHMgpp«' Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Szerkesztőség: Kirkegt. 5. V. 565. Oslo. Kiadóhivatal: Fredensvej 32, Charlottenlund, Danmark. A szerkesztőbizottság tagjai: Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Szépfalusi István. A lap ára egy évre 1,50 US dollar. Magyar szórvány Egyre jobban érezhető és tapasztalható a külső konszolidáció a külföldre került magyarság életében. Konferenciák, megbeszélések, összejövetelek azonban arról tanúskodnak, hogy az önmaga-megértés és -értelmezés egyre inkább problémájává válik ennek a magyarságnak. Ez nem kis mértékben terminológia kérdése is. A »menekült« kifejezés egyre kevésebbé kedvelt, - egyrészt mert negatívumot fejez csak ki, másrészt mert a menekültek egy része most már egész rövid időn belül egy-egy befogadó ország állampolgárává válik. Az »emigráció« kifejezés sem egyöntetűen kedvelt. Túl pretenciózus (az emigráns szó hallatára az ember elsősorban Mikes Kelemenre és Kossuth Lajosra gondol), dé ugyanakkor túl keveset is mond. A »külföldi magyar« kifejezés pedig egyszerűen színtelen. Van azonban egy kifejezés, mely az utóbbi években egyre inkább kezd meghonosodni, s ez a szórvány, a diaszpóra névvel való megjelölés. Magyar protestánsoknak nem újdonság a kifejezés, otthon is voltak szórványok, sőt elsősorban szórványok voltak. S magyar protestánsok azt is tudják, hogy a szórvány-helyzet nagyrabecsülendő helyzet, mert az ember legjobb tulajdonságait hozhatja felszínre a létért és saját azonosságának megőrzéséért való harcban. Nem jelenti ez azt, hogy valamiféle »vallási« jelentőséget tulajdonítunk a szórvány-helyzetnek, mintha Isten valamiféle különös kiválasztása vagy küldetése nyugodnék azokon, akik szórványban élnek. A szórvány-helyzet nem »szent« helyzet. Nem hasonlíthatjuk magunkat e tekintetben a zsidó néphez, melynél tényleg isteni küldetésről volt szó. — De elkötelezést mindenképen jelent a mai magyar szórvány. Diaszpórában élni elsősorban feladat. Feladat egymással szemben, környezetünkkel szemben és az »otthoniakkal« szemben. Ezt mint keresztyén emberek is valljuk s Istenben bízó hittel vállaljuk. Akkor azt mondja a király a jobbkeze felöl állóknak: Jertek Atyámnak áldottai, örököljétek az országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok engem. Mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, fogoly voltam és eljöttetek hozzám. Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek ezt eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg. (Máté 25,34-36.40). A középkor elején a megfeszített Krisztust nem töviskoszorús, megyötört áldozatként ábrázolták. Legtöbbször aranykoronával a fején, drága köntösben lebeg a megváltást jelképező kereszten, karjait áldó mozdulattal tárja ki az emberiség felé. Ilyen Krisztuskirályt láttak a középkor hívői a részvétre, könyörületességre szoruló embertársaikban. Tehát nemcsak »barátom és testvérem bárhol a szenvedő« - mint a svéd költő mondja, de áldást, megváltást osztó mennyei fejedelem, maga Krisztus, így aztán mikor (a különben Magyarországon született) Szt Márton püspök kettévágja palástját, hogy megossza a fázó útszéli koldussal, nemcsak felebaráti kötelességét teljesíti, hanem egyben áldozatot is mutat be elevenek és holtak, test és lélek Mindenható Királyának. Vagy mikor Szt. Erzsébet - a legenda szerint télviz idején rózsákká változott - halat és kenyeret visz szegényeinek, ugyancsak a Megváltónak mutat be áldozatot a világ bűneiért. Ez a gondolat az évszázadok során rányomja bélyegét a keresztyén közösségek életére, kikristályosítja és szinte kötelezővé teszi a »hét könyörületesség« gyakorlását. Lovag-és szerzetesrendek alakultak betegek ápolására, hadifoglyok kiváltására, zarándokok és egyéb hajléktalanok befogadására (ez a feladata a svéd Szt Birgitta rendnek még ma is) Szent kötelességgé vált védtelenek és koldusok megsegítése, nincstelenek emberhez méltó eltemetése. így jöttek létre itt is ott is azok az ispotályok (vendégházak), melyek idővel az árvák, aggok, nyomorékok és betegek minden kategóriájának menedékhelyévé váltak. Ezeket az intézményeket gyakran a Szentlélek különös védelmébe ajánlották, így a Stockholm régi városában 1930-ban lerombolt ispotály is a »Själagärden« (Lélekháza) nevet viselte. Sok megkapó emléke él ezeknek az időknek, egy-egy brüggei béguinage elevenen őrzi még a középkor hangulatát, Németországban is számos ilyenfajta, évszázadok óta jóformán minden változás nélkül működő alapítvány van, de reám utazásaim során legmélyebb benyomást a burgundiai Beaune ispotálya tett. Ezt a Jan van Eyck híres festményén megörökített Rolin Miklós kancellár és példás életű hitvese, Guigone alapította 1500 körül. A házaspár megható példáját adta az egész életen át kitartó hűséges szerelemnek, az épületet még ma is összefont piros és fehér N és G betűkkel (az N piros, mint a földi, a G fehér mint az égi szerelem) és az »egyetlen szerelmem« jelszóval ékes szőnyegek díszítik, de férje halála után az özvegy más mintát terveztetett, melyen a monogram mellett csak a »Seule« (= egyedül) szócska és mellette« száraz ágon hallgató ajakkal« csüggedő magányos madár látható. Ebben az ispotályban a kancellár és neje igazán királyi pompával fogadták a szegények és szenvedők alakjában őket meglátogató üdvözítőt. Nagy, templomszerű helyiségben még ma is ott áll két hosszú sor mennyezetes ágy, hófehér, kikeményített függönyökkel, mindegyik előtt karossszék és asztalka, rajta négyszázéves vizeskorsó, őnserleg, kanál, miegymás. És akár hiszik, akár nem, ma is minden ágynak vendége van egy-egy mosolygó öreg francia néni személyében, ki barátságos dicsértessékkel fogadja a zavartan mosolygó turistákat. A »vendégeket« gondozó apácák pedig ma is ugyanolyan égszínkék köntösben és magasra tornyozot gótikus patyolat fökötőben járnak, amilyenben Rogier van der Weyden a hálóteremből nyíló kápolna oltárképén annakidején a szép Guigone áhitatosan térdeplő alakját lefestette. Az oltárképen az evangéliumi szöveg Krisztus királya látható, amint a nagy leszámolás napján eljön Ítéletet tenni elevenek és holtak fölött. A középkori könyörületesség! eszme méltó kiegészítéseként a mai kor hatalmas ultramodern kórházzal egészítette ki ezt a több mint négyszáz év óta megszakítás nélkül működő királyi szállást«, nem hiányzik ott se röntgen, se a legújabb varázsszerek és gyógymódok akkor, amikor az új idők küszöbén vajúdó emberiség szempontjából kerül megvalósulásra a földi szenvedés enyhítésének krisztusi gondolata. A hajó ismert jelképe az öskeresztény egyháznak és mélyértelmü összefüggésre utal, hogy a danvikeni »istenszállást« mely egyenes folytatása és örököse Stockholm XV. században alapított emberbaráti intézményeinek, még ma is jelentős részben a város kikötőjét igénybevevő hajók adományaiból tartják fenn olymódon, hogy minden hajó mely oda befut tonnánkint 1 őrét köteles fizetni ennek az aggok menhelyének. A beauni ispotály fennállásához viszont a szőlőtőke, Krisztusnak ez a fennkölt és gyakran látható jelképe járul hozzá nagy összegekkel, amennyiben a burgundi szőlőtulajdonosok között már a középkor óta szokásban volt hogy legjobb szölökertjeiket a beaunei ispotálynak ajándékozták s ezeknek a földeknek a termését minden év novemberében hagyományos keretek között és még a jótékony célra való tekintettel is igen magasnak mondható áron árverezik el a világ gazdag Ínyencei között. 3 Dr. Pándy Kálmán: J övevény voltam...
