Utitárs, 1961 (5. évfolyam, 2-10. szám)
1961-03-01 / 3. szám
Keresztyénség Keleten Az alábbi cikk, mely a kelet-német keresztyénség életébe enged futó bepillantást, Christine Bourbeck német írónő tollából jelent meg a közelmúltban. A marxista állam is, amely alapelvileg tagadja Isten uralmát és küzd ellene, mint minden állam Isten eszköze, hogy az államrend által féken tartsa a gonoszt és lehetségessé tegye a létet, amelyben a keresztyén ember igazságtalanság és szenvedés elhordozása közepette is Istent dicsőítheti és szolgálhat embertársainak. Ez életének végső célja, melyből kiindulva igen erőteljes elenállás is következhet a nem végső célú dolgokkal szemben. Ezért a keresztyén ember nem vonhatja ki magát egyszerűen ezen állam alól. Viszont minden egyes esetben fel fogja vetni a kérdést, mikor érthet egyet, mikor csatlakozhat a véleménye, mikor hallgathat és mikor kell ellentmondania. Az állam, amelyben a keresztyén ember hozzátartozóival él, számára sohasem a puszta megélhetés kérdésével egyenlő, még akkor sem, ha sohasem részesülhet megbecsülésben, elismerésben. De annak a törvényei alatt Istentől alkalmat kapott arra, hogy szolgáljon embertársainak és minél nagyobb szorongattatás közepette élnek azok, annál inkább van szükségük megértésére és együtthordozó erejére. Vannak orvosok magas tudományos tehetséggel, akik embertársaik miatt maradnak ott abban a kórházban, amelyben spicliktől körülvéve tudják magukat, de nem ragadják meg a Nyugaton kínálkozó csábitó lehetőséget, mert az embereknek, ott, ahol vannak, olyan nagy szükségük van az ö orvosi segítségükre. Sokszor idealizmusból fakad ilyen döntés és csak az évek múlva bekövetkező politikai nehézségek közepette ismeri fel az ilyen ember, hogy miről mondott le és mennyivel kedvezzőbb lenne a sora odaát. De sokszor megéri azoknak a sokszor néma hálája, akik az ö hűsége által még sokkal többet nyertek benne, mint segítséget betegségükben, mert az ö állhatatosságából merítenek ők is uj erőt. És e tapasztalatok közepette, amelyeket szerez, miközben a menjek-maradjak kérdése újból és újból meglepi szivét, átéli mint válnak valósággá az evangélium Ígéretei. »Itt kell-e maradnom mindannak ellenére, amit utálok, ami ellenkezik egész valómmal, itt kell-e maradnom az emberek miatt, akiknek szükségük van az én munkámra?« E döndő kérdés elé kerül a keresztyén ember, amikor akár az iskolában, akár az üzemben, úgy érzi, hogy a keresztyénellenes mesterkedéseket már nem bírja elviselni. Néha úgy látja, első kötelessége az lenne, hogy egészen nyíltan és határozottan felfedje azt, ami keresztyénellenes, ami embertelen. De azt a helyzetet, amikor nem tehetünk mást, mint nyílt hitvallást a teljes szembehelyezkedés árán, nem a mi dolgunk megteremteni. Egyidőben a tanítói hivatásra pályázókat megszigorított kommunista vizsgának vetették alá és azt követelték tőlük, hogy kötelezzék el magukat a szocialista életrendnek és az atheizmusnak. Volt egy fiatal fizikus, aki tudta, hogy a gimnazistáknak milyen nagy szükségük van olyan tanítókra, akik mint keresztyének már csak a puszta ottlétük által erősíthetik őket. Ezért hajlandó volt magát alávetni a szocializmusnak. De amikor az istentagadást várták el tőle, már csak nemmel válaszolhatott. Mivel ezzel egész pályafutását kockára vetette, tanítványai megértették, hogy ezzel bizonyságot tett annak az Istennek urálmáról, akit a rezsim el akar törölni. Nem könnyű a mecklenburgi paraszti gyülekezetek papjainak a helyzete sem, akiknek látniuk kell, mint teszik lehetetlenné híveiknek a hűséges, becsületes munkáját az ősök földjén, gazdaságában és mint kényszerítik bele őket a mezőgazdasági kollektívbe. Mégis előfordult, hogy egy lelkészt, aki éveken keresztül exponálta magát önálló gazdáiért, arra kértek, hogy szolgáljon tanáccsal a mezőgazdasági termelőszövetkezet berendezésének javitása irányában. Nem volt könnyű dolog számára meggyőződéssel képviselt elveivel szemben engednie ennek a hívásnak. De éppen az a tény, hogy nem tagadta meg a kért segítséget, arra vezetett, hogy számosán nemcsak az embert, hanem keresztyén beszédét is komolyan vették. így a keresztyén ember bizonyságtevése egy atheista rendszer alatt mindig akkor igazi bizonyság, ha az Isten iránti engedelmességről és a felebaráti szeretetről tesz tanúságot. Micsoda Isten az, hogy nyomorultul fizetett katechéták, amikor egy nagy gazdasági üzem fényes ajánlatot tett nekik, megmaradtak ezernyi nehézséggel és akadállyal fűszerezett szolgálatuk mellett; hogy fiatal emberek az »ifjúság gyülekezetéhez« tartják magukat, holott ezzel a felsőbb kiképzés minden lehetőségét elszalasztják! Megkapó ennek az ifjúságnak a magatartása, áldozatkészsége, fegyelmezettsége és felelősségtudata. A keleti zóna egyik városában többezer ifjú és leány az »ifjúság egyházának« egyik találkozója alkalmából egy nagy térségen akart énekelni. Ezt a teret azonban, hogy szándékukban meggátolják őket, néhány nappal korábban »gyepesítették«. Jól tudták, hogy a legkisebb hibát nekik, mint keresztyéneknek, kétszeresen rőjják fel. Ezért ez a sok fiatal olyan gonddal és óvatossággal sorakozott fel a »gyep« szélen, hogy a találkozó estéjén csak egyetlen lábnyom volt látható a téren. Egyetlen lábnyom a széles, érintetlen területen - ez is bizonyságtétel volt! Isten uralmáról és szeretetéröl bizony csak teljes erőnk latbavetésével lehet bizonyságot tenni! (Közli : K. D.) A II. vatikáni zsinat A római katolikus egyház közelgő, 1962 évi zsinatával kapcsolatban a német evangélikus egyház nyilatkozatot adott ki, melyből a következőket idézzük: A tervezett zsinat a katolikus egyház belső ügyeivel fog foglalkozni, s ezért azt csak a római katolikus egyház belügyének lehet tekinteni. Már a pápa által választott név: »Második vatikáni zsinat«, is erre utal, úgyhogy nem lehet »ökuménikus zsinatról« vagy »egység-zsinatról« beszélni. Evangéliumi keresztyének a zsinat dolgaiba nem avatkozhatnak bele. Csak ha józanul szemléli az ember az egyházak egymáshoz való viszonyát, lehet azt remélni, hogy a felekezetek közötti viszonyban előrehaladás következzék be. Nem lehet a különbségeket lényegtelenként feltüntetni s nem lenne helyes a sajtó rádió, televízió vagy más eszközök segitségével valamiféle tömegpszichózist idézni elő. A keresztyén embert a mai, kicsinnyé vált világban mindeképen érinti mindaz, ami a keresztyénség egész területén történik. A nem-római keresztyénségnek nem lehet ignorálnia a római katolikus zsinatot — másrészt a római egyházat, nem hagyhatja közömbösen az a keresztyén egységmozgalom, mely a protestáns egyházakban folyik, s mely arra kell késztesse a római katolikus egyházat, hogy vizsgálja felül hagyományos izolációjának helyességét. A keresztyén egyházaknak beszélő viszonyba kell kerülniök egymással egymást mint keresztyéneket kell tekinteniük s ezt gyakorlatilag is meg kell mutatniok. Mikor legfelsőbb katolikus helyről az egységgel kapcsolatban mindig a nemkatolikusok »visszatéréséről« beszélnek, ezzel különös módon tanúskodnak arról, milyen kevéssé értik meg, mennyire mély a tanbeli különbségük a nem-római egyházaknak a rómaitól. Arról is tanúskodnak az ilyen kijelentések, hogy a katolikus egyház nem ismeri fel annak szükségességét, hogy az utolsó száz év dogmatikai fejlődését kritikailag vizsgálja. (Ez a megjegyzés az utolsó száz év alatt elfogadott új katolikus dogmákra vonatkozik: a pápa csalhatatlanságára s Máriának a mennybe való testi felvételébe. Szerk.) Ahol a »visszatérés« illuzórikus formulája az egységmozgalom belső rúgója, ott ez csak akadályává lehet az egységnek. Az egyháznak Krisztusban való egysége, melyben a reformátori egyházak rendíthetetlenül hisznek, ott valósulhat meg, ahol az egyházak közösen visszatérnek Jézus Krisztushoz, a lelkek Pásztorához és Főpapjához. 5
