Utitárs, 1959 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1959-09-01 / 8. szám
UTITXKI Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kirkens Nödhjelp, Kirkegt. 5. Oslo. A szerkesztőbizottság tagjai: Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Szépfalusi István. A lap ára egy évre 10,50 dán korona vagy ennek megfelelő külföldi pénzösszeg (1,50 US dollár, stb.) Életszínvonal Jónéhány évvel ezelőtt előttem addig ismeretlen jómódú nyugateurópai országba érkezve jóbarátom fogadott a határon. Helyiforgalmú vonattal igyekezve a közeli nagyváros felé sokatmondó gesztussal mutatott a vonat párnás üléseire: »Majd ha Pestkörnyékről is ilyen vonatokon utaznak a munkások, talán el tudja hitetni velem valaki, hogy a kommunizmusnak van létjogosultsága«. A gesztusnak ma már vagy elmúlt a jelentősége, vagy hamarosan elmúlik. Moszkvában már az újjukon számolják, hány év múlva érik utói a Nyugat életszínvonalát, a keletnémet miniszterelnök pedig már ki is jelölte 1961-et mint azt az évet, melyben a gazdasági viszonyok Kelet-Németországban elérik a nyugatit. S vájjon mi történik, ha ez az álom tényleg valóra válik s 1961-ben Kelet- Eurőpában is minden negyedik embernek lesz saját gépkocsija, minden második családnak mosógépe s minden családnak saját lakása (amit, mellesleg, enyhén szólva valószínűtlennek tartunk) ? Lesz-e akkor még ember, aki fájdalmasnak tartja, hogy gyermekeit nem merheti beíratni vallásoktatásra, hogy a sajtó és a szellemi élet csak egy meghatározott irányvonalat követhet, hogy bárki szabad bírósági Ítélet nélkül börtönbe vagy internálótáborba kerülhet? Feltesszük, hogy lesznek még ilyen emberek. Mert egy ideológia létjogosultságát« nem az adja meg, hogy az arra az ideológiára építő ország magasabb életszínvonalat tud-e felmutatni. Hiszen a hitleri Németországban is emelkedett az életszínvonal, sokasodtak az autók és az autóutak és eltűnt a munkanélküliség. De aligha nevezné valaki azt a rendszert helyesnek, jónak. Aminthogy reméljük, hogy a földkerekség bármely államának megítélésében a főszempont nem az, hol töltheti meg az ember a hasát legjobban. Hacsak mi magunk oly mélyre nem sülyedtünk, hogy az életszínvonal maga lesz ideológiánkká, életszemléletünkké, vallásunkká! A Biblia az ilyenekről azt mondja, nekik »istenük a hasuk« (Fii. 3, 19). Isten óvjon attól, hogy ilyenekké legyünk. E három város neve mérföldkövet jelöl a külföldön élő magyar evangélikusság életében. E városokban tartották a magyar forradalom után következő három évben azokat az egyházi konferenciákat, melyeken külföldi egyházi életünk problémái voltak a megbeszélések és viták tárgya. Az első, az 1957 tavaszi bécsi konferencia az útkeresés jegyében állt. Megbeszélésre jöttek akkor össze az Európában működő magyar evangélikus lelkészek, teológiai hallgatók és más egyházi munkások, valamint két észak- és két délamerikai lelkész. Képviseltette magát a magyar református testvéregyház, épúgy itt is, mint a rákövetkező évi stuttgarti konferencián. A bécsi találkozón megjelentek legtöbbje akkor találkozott egymással először. A különböző országok, melyekből jöttek, annyira más és más problémákat nyújtottak és vetettek fel, hogy akkor még csak arról lehetett szó, hogy a még részben kaotikus helyzet felett áttekintést nyerjünk és segítsünk a legégetőbb szükségleteken. Mikor 1958 tavaszán Stuttgartban ismét találkoztak a külföldi evangélikus lelkészek és más egyházi munkások, a helyzet már sokkal inkáb konszolidálódott. Ezúttal a legtöbb résztvevő már konkrét jelentéseket és konkrét kéréseket, javaslatokat nyújtott be. Érthető okokból nélkülözni kellett az Európán kívüli lelkészeket. De első kézből való szóbeli és írásbeli tájékoztatásokból értesült a konferencia a dél- és északamerikai és az ausztráliai helyzetről is. Stuttgartban már az összehangolás, tervezgetés adta meg az alaphangot. Végül ezév nyarán Freudenstadtban ült össze az az intézőbizottság, melyet előző évben Stuttgartban választott az egyházi munkások munkaközössége (hivatalos angol nevén Conference of Hungarian Lutheran Church Workers Abroad). Ennek tagjai D. Dr. Vajta Vilmos (elnök, Genf), Kotsch Lajos (alelnök, Stuttgart), Szalay István (személyi póttag, Stuttgart), Pátkai Róbert (titkár, London), Szépfalusi István (Bécs) és Terray László (Oslo). Itt már írásbeli tájékoztatások s annak alapján megfogalmazott közös jelentés várta az intézőbizottságot. A helyzet már áttekintehetö, s nemcsak az egyes gyülekezetek problémái bontakoznak most ki teljes részletességgel, hanem együttes lépéseket lehetett tenni az egybefogás, közös problémák megoldására való együttműködés terén is (sajtó, vallásoktatás, személyi kérdések). Nem adtak ki ezek a konferenciák közös irányelveket vagy az egyes gyülekezetekre nézve kötelező körleveleket vagy utasításokat. Nem céljuk az, hogy rajtuk keresztül valamiféle »exil-egyház« alakuljon ki a külföldi magyar evangélikusságból. De ápolni szeretnék az összetartozóságot és a testvéri köBécs - Stuttgart - Freudenstadt XI. századbeli keresztelőké a freudenstadti templomban. zösséget a szétszórt gyülekezetek és egyes hívek között. Azok számára, akik mindhárom konferencián résztvettek, kezd kialakulni egy általános kép gyülekezeteink helyzetéről. Természetesen külön kategóriába tartozik azon gyülekezetek élete, melyekben már a forradalom előtt volt rendezett és fejlődött gyülekezeti munka, mint pl. Észak- és Délamerika legtöbb gyülekezete. De azért a legtöbb probléma közös. 1. Az általános benyomás az, hogy »jól mennek a dolgok«, - az egyházi élet eleven, az istentiszteletek és összejövetelek látogatottsága jó. Egyes gyülekezetek különösen is élénk kezdeményezőképességről tesznek tanúbizonyságot: gyülekezeti központ építésével (Brazília), gyülekezeti konferenciák rendezésével (Skandinávia, Ausztria), pénzügyi terhek vállalásával (Anglia) stb. 2. Mindez azonban »sajnos« (!) lelkészeink érdeme. Önmegtagadó, önfeláldozó munkával, hallatlan erőfeszítéssel, állandó utazásokkal ők teszik lehetővé mindezt. Van olyan lelkészünk, aki a felajánlott fizetésnek csak felét fogadja el, másik felét egyenesen a gyülekezeti pénztárba fizeti be, s van olyan, aki jóval többet tölt úton szórványban, mint állandó »lak«-helyén. Sajnos azonban, hiányzik sok helyen a gyülekezet nem-lelkész tagjainak önfeláldozó feladatvállalása. 3. Az elkövetkező időben különösen is fontosnak látszik a gyülekezetek anyagi önállósulása. Nem lehet az egyházi munkát arra a meggyőződésre alapítani, hogy ahol a gyülekezet erőtlen, ott »majd segítenek a külföldi egyházak«. A külföldi egyházak sok tekintetben adtak támogatást, de nekik száz és ezer más feladat megoldásában is részt kell venniök. Különösen hangzik talán, de tény, hogy a külföldi nagy egyházak azokat a gyülekezeteket segítik legszí-3 Terray László:
