Utitárs, 1959 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1959-07-01 / 7. szám
Egymás terhét hordozzátok! Még a télen történt, hogy kezembe került a Gusztáv Adolf Egyesület gyermeknaptára, melyben egy képes oldal igen megragadta figyelmemet. Köralakban elhelyezett hangjegyek alatt - kánonnak feldolgozva - a következő ige olvasható: »Egymás terhét hordozzátok, úgy tölsétek be a Krisztus törvényét.« Az oldal négy sarkában pedig négy kép látható: az egyik egy vak embert ábrázol, amint kinyújtja kezét és tapogatózva keresi az útat, - hozzálép egy kislány és a helyes útra vezeti. A másik képen egy beteg ágyaszélén ül egy gyermek és furulyázik, a harmadikon a nagyobbik testvér játszik a kisebbel, az utolsó képen pedig egy betegkocsiban ülő édesanyát tói egy gyermek. »Másokért való szolgálat« - állt hirtelen elém. Gyermekistentiszteleten megmutattam a képeket és megkérdeztem a gyermekektől, hogy mit jelentenek ezek. Válaszukat igy foglalhatnám össze: szolgálni annyit jelent, hogy igyekszem részt venni a másik bajában. Ez mindig áldozatot kíván. Néha anyagi áldozatot, néha egy-egy résztvevő szót, máskor biztató mosolyt, stb. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy szeretnének-e másoknak - akiknek szükségük van rá - szolgálni, kérdé-Egy napon Péter Jézus Urunkhoz ment és azt kérdezte tőle: »Uram, hányszor vétkezhetik az én atyámfia ellenem és hányszor bocsássák meg néki? Még hétszer is?« Péter kétségtelenül azt gondolta, hogy túlsók az, hétszer is megbocsátani. Jézus azonban igy válaszolt: »Nem mondom néked, hogy hétszer is, hanem hetvenhétszer is.« Ezután egy példázatot mondott el, ezzel mutatta meg, hogy komolyan gondolta azt, amit mondott. Volt egyszer egy király, aki elhatározta, hogy számadásra hivja szolgáit. Csakhamar rájött, hogy szolgái közül az egyik tízezer tálentummal tartozik néki. Nagyon sok pénzzel. Képzeljétek, ennyi pénzért egy hétszáz.nyolcszáz házból álló kis várost is fel lehetne építtetni. Elküldött ezért az emberért, s követelte, hogy azonnal fizesse vissza a nagy összeget. Mikor a szolga bevallotta, hogy nincs semmi pénze, amivel adósságát letörleszthetné, a király elrendelte, hogy el kell adni mindenét, amije van, beleértve feleségét és gyermekeit is. A szolga könyörögve borult térdre ura előtt, hogy engedjen időt adóssága visszafizetésére. »Uram, légy türelemmel hozzám és mindent megfizetek néked.« A király belátta, hogy a szolga soha nem lenne képes visszafizetni ilyen nagy összeget. Nagyon megsajmálta s elhatározta, hogy elengedi adósságát. Ezzel szabadon bocsátotta. Amint ez az ember elhagyta a kastélyt, találkozott egy szolgatársával, aki semet rövid, zavart csend követte. Talán arra gondoltak, hogy mennyivel jobb játszani, mint a kistestvérkére vigyázni, mennyivel jobb cukrot venni, mint a pénzt a perselybe dobni és milyen jó lenne, ha ők kapnának valami szép ajándékot és nem kellene kedvenc játékaikról lemondani. Tudatalatt talán ezek a gondolatok cikáztak keresztül a gyermekek agyán, szívén. »Jézusért - aki a betegek fájó nyögésében, a szegények rongyos ruháiban, a foglyok gyötrődéseiben jön felénk - tudnátok-e szolgálni?« Volt valami megragadó abban, ahogy a hit lángjától megérintett szívvel, csillogó szemekkel, örömmel tettek bizonyságot: »Jézusért boldogan és örömmel!« A hideg templomban felmelegedtek a kis gyermekszívek. Mind bátrabban tekintettek az oltár felé, ahol a kerszt állt és a kereszten Az, aki, érettünk is szolgált. A gyermekek talán még inkább felfogták Jézusnak ezt a miérettünk is elvégzett szolgálatát, mint mi, felnőttek. Alig tudták abbahagyni a szolgálatra intő parancs örökszép kánonát: »Egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.« S amint a téli vasárnap délután énekelve hazafelé ballagó gyermekek után tekintettem és a jól neki csak száz dénárral volt adósa. Ennyi pénzért ma talán egy pár cipőt ha lehetne venni. Torkonragodta társát és ezt kiabálta: »Fizesd meg nékem, amivel tartozol.« Szolgatársa térdenállva könyörgött néki, »légy türelemmel hozzám és mindent megfizetek néked.« ő azonban nem akart várni, elfogatta társát és az adósok börtönébe záratta. A körülálló szolgákat nagyon elszomorította ez az esemény. Elmentek hát a királyhoz, elmondták, mi történt. Nagy haragra gerjedt a király, ismét elküldött a szolgáért s igy szólt hozzá: »Gonosz szolga. Én a te egész tartozásodat elengedtem néked, mivel könyörögtél nékem. Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amint én is könyörültem rajtad?« Nagy felháborodásábán a király elrendelte a szolga megbüntetését, mindazideig, amig nagy adósságát egészen vissza nem fizeti. E szonoru történethez még ezt a komoly figyelmeztetést tette a Mi Urunk, »így csellekszik az én Mennyei Atyám is veletek, ha szivetekből meg nem bocsátatok, ki-kl az ő atyjafiának, az ő vétkeiket.« Nékünk sok adósságunk van Isten irántunk való nagy szeretetéért. Ezért nekünk is jóknak és megértőknek kell lennünk társainkkal szemben, még akkor is, ha ők rosszindulatuak irántunk. Ha mi meg nem bocsátók vagyunk, sohasem fogjuk megismerni Isten megbocsátó kegyelmét s nem fog juk elnyerni mások barátságát. P. R. ismert ének hangfoszlányait felém sodorta a szél, arra kellett gondolnom, vájjon akkor is örömmel tudják majd végezni a szeretet cselekedeteit, ha a szolgálat nehézségeivel fognak találkozni ? Mert a szolgálat sokszor nehéz és fájdalmas, de mindig felemelő és boldogító. Ott, a templomajtóban megrohantak az emlékek. Mint kis diák - 12 éves lehettem - gyülekezeti csendesnapra indultam. Elsőnek érkeztem és azon gondolkoztam, hogy tudok-e én, a kisfiú, Jézusnak szolgálni? Elgondoltam, milyén jó lenne, ha felnőtt leírnék, akkor erővel és tehetséggel nagy dolgokat vihetnék véghez. De így ? Elgondolkozva — gyerekek szokása szerint - a fákról lehullott vadgesztenyéket rugdostam. Hirtelen egy ismeretlen öreg nénit pillantottam meg, akinek a hátán nagy köteg fa volt. Épen pihenőt tartott és meszsziröl lehetett hallani fáradt lihegését. Szerettem volna visszafordulni, de csak mentem előre az úton s bensőmben állandóan ezt hallottam: »Segítened kell! Segítened kell!« Mikor odaértem, megszólítottam: »Elfáradt, néni? Majd én segítek.« Felemeltem a köteget a hátamra. Szemen elhomályosult és lábaim remegtek a szokatlan súlytól. Alig kaptam levegőt, de megindultam. A néni utánam jött. Jódarabon vittem a terhet, közben magam is megijedtem a cselekedet merészségétől és nagyszerűségétől. Magamban azonban azért könyörögtem, hogy csak meg ne lásson valaki! Mit mondanának az emberek! ? Elbúcsúztunk egymástól. Hátam, vállam fájt, szép ünneplő ruhám elpiszkolódott. Ekkor taptsztaltam meg először a szolgálat nehézségét, de örömét is. Boldogság töltötte be szívemet. És amikor a templomban a keresztre esett a tekintetem, akkor fogtam fel először, hogy milyen nagy áldozatot hozott értem Jézus. Azóta tanulgatom a nagy terheket átadni Jézusnak, megkönynyebbülni, bünbocsánatban élni. Azóta tanulgatok szolgálni. * Vájjon mi, felnőttek, tudunk-e egymásnak szolgálni? Mint gyülekezetek tudunk-e úgy tekinteni egymásra, hogy meglátjuk, hol van nagy és elhordozhatatlan teher, melyet átvehetünk és segíthetünk hordozni ? Kibuggyan-e szívünkből az együttérzés öröme, ha örülőket látunk, vagy a részvét, ha sírókkal találkozunk ? Vájjon van-e fülünk az isteni parancs meghallására: »Egymás terhet hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét«? Teleky Béla umm Monatsblatt für ungarische Lutheraner im Ausland. Redakteur und für den Inhalt verantworlich: László G. Terray, Kirkens Nödhjelp, Kirkegt. 5, Oslo, Norwegen. Mitglieder des Redaktionsausschusses: Lajos Kótsch, Mosel Str. 40, Stuttgart-Münster, Deutschland, Robert Pátkai, 36 College Road, Wembley, Middlesex, England, und István Szépfalusi, Liechtensteinstrasse 20, Wien 9, Österreich. QYERMEI<EI<NEI< Miképen mi is megbocsátunk. (Máté 18: 21-35.) OUPIEX-TRYKKERIET - K0BENHA7N (VED HARRY OLSEN)
