Utitárs, 1959 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1959-04-01 / 4. szám
Az ifjúság hangja MI HIÁNYZIK? Vacsoránál ültünk. Az asztal nem szépen, de bőségesen volt megterítve. Falubeliek vagyunk, és amikor régi ismerősök találkoznak, előjönnek a régi történetek, az együt töltött napok, mindaz ami közös volt a számunkra. S azután a nagy fordulat, az uj élet, amikor már nem fogtuk egymást, s csak néha-néha jön valami futó hír, hogy él a »másik«, ö annyi szépet hallottam azon az estén, az egyetemi vizsgáktól utazásokig, egyik országból a másikig, minden féléről - de azután ott ült az arcon valami elrejtett, szinte már ráncba öltözött, észrevehető szomorúság. Aztán valahogy egyszerre vége lett a jó hangulatnak, az a bizonyos »kínos hallgatás« következett. Senki sem szólt. Néha egymásra néztünk, míg egyikünk gondolataiból mintha kizökkent volna, annyit mondott: »Gyerekek, nekem több volt az a hazai 4 forint, ami »kijárt« a vasárnapokon. Pedig most több a pénzem, több a ruhám, valahogy mindenem megvan.« De csak ez! Valami elveszett útközben az életemből. Valami szorosan hozzá tartozó, amivel százszorta gazdagabb voltam. Azután vége lett az együttlétnek, de ez a kérdés nem tudott elmaradni tőlem. Valahogy itt szeretném elmondani Neked, amit én is érzek, hogy hiányzik, ami űrt hagy a mi egész gondolkozásunkban, ami hozzánk tartozik és mégsem a miénk. Mi vagyunk csak egyedül, akik ezen a kérdésen megakadva rosz- Én elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa.- No, minket se féltsen - kevélykedett anyám, s belecsusztatta a kenyeret a tarisznyába. - Jó az Isten, ma is ád annyit, mint tegnap. Hát éppen annyit adott mint tegnap. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát. De még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejtődött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja. Még akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazatért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:- No Ferkó, találd ki, mit hoztam neked ?- Jaj, mit? Tán fürjecskét? - ugrottam fel lelkendezve.- Nagyobb újság ez annál is - bontogatta a tarisznya csücskit. - Nézd-e, madárlátta kenyér! Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak. Azóta tudom, mi az a »mindennapi kenyerünk«. szül számítottnak, céltalannak érezzük életünket ? Kérdezd meg egyszer magadtól, aki olvasod e sorokat, vagy ha már tudod a választ, - boldog ember - akkor segíts nekünk. Ugye mindannyiotoknak kevés az a Schilling. Márka vagy Dollár, ugye a ti »fizetésiekre« sincs rányomtatva, hogy »békességet« ad? Ugye Te is csalódva mész haza minden este szobádba és érzed azt, hogy kevés amit tettél. A munka, a tanulás olyan fáradtan visz magával, és Te egyre keresel valamit. Szeretnél tudom csak egy darabja, csak egy csavarja lenni valami nagy gépnek, ami elősegíti, hogy a NAGY dolgozzon, hogy a Te kezedből valami kézzelfogható kerüljön az emberek »piacára«, ami a Tied volt, amit Te »adtál«, de a nagy akarat, a nagy vágy után ledőlsz az ágyadra és fáradtan sóhajtod, »mégsem, nem tudom«. Ugye érzed, hogy sok szem, sok tekintet, sok fájó mondat bántott mert »fizetésed van?« Olyan mindennapi kérdések, olyan elcsépelt gondolatok, de próbáltad-e már egyszer a szived szavára hallgatva, őszintén megadni a választ. Külföldi utak, szép ruhák, színházak, mozik már tudod, hogyan adtak békességet. Vagy az ut volt helytelen, amelyen eddig haladtunk? Mindenkinek Köszönet illeti mindazon olvasóinkat, akik előfizetésük mellett felülfizetést is küldenek be s ezzel lehetővé teszik; hogy az Utitársat nagyobb példányszámban nyomtathassuk és eljuttathassuk olyanoknak, akik még nem juttottak olyan körülmények közé, hogy maguk előfizethetnének. Németországból írja egy olvasónk: »Most pedig lenne egy kérésem a Tisztelendő Úrhoz. Igaz, hogy nem vastagon keresek, de azt gondoltam, hogy 1 évre előfizetném az »Utitársat«, ahol az nagyon hiányzik. Nem bánom ha lágerba, ha egyesnek küldi - ezt a Tisztelendő Urra bízom, mert én nem tudom azt sem, hogy most hol vannak lágerok. A lényeg az, hogy oda menjen, ahol az fontos! - Szíveskedjek ezt mielőbb elrendezni.« Norvégiában eddig 15 előfizetőnk küldött felülfizetést. Ezeknek összege 12 teljes évi előfizetés árát teszi ki. Hivatalos kimutatás szerint Ausztriában még 14.000 új magyar menekült él, ezeknek kb. fele táborokban. A felülfizetésekkel elsősorban a lapnak közöttük való terjesztését tesszük lehetővé. Szerk. személyi kérdése ez. Talán rájövünk az elemiben tanult vers költőjének igazságára: »Kincs, hír, gyönyör« - földön nem boldogít. Ezzel csak felsóhajtasz, amikor elmúlik a mámor; csak ennyi volt? ő vándortarsak, békességet kereső békétlenek, ismerősök, ismeretlenek. Ti akik barátságra vágytok, észrevettétek-e, hogy valaki osztozik az egyedüllétben, hogy valaki melléd, mellétek ül ha elfáradtok, és mint amikor az édesanya megsimitja homloktokat, ugye érzed Te is ezt a hatalmat, csak gyenge vagy szavakkal elmondani, ugye vágyói arra a békességre amit ö kinál ? Én is arra vágyom. Minden nap találkozni Vele, az ö barátságában lenni - mert rossz egyedül. Tudod ezt Te is? Vagy ez az amit a hosszú utón elveszítettünk az életünkből, vagy ezzel fizetjük az »utazásokat« ? Akkor becsapottak vagyunk. Szegény vándorok - talán van valaki aki elsimítja a gondmarta ráncokat arcotokról, aki azt ad amire mindannyian vágyunk, aki megbocsát elhibázott lépéseket, akihez hazamehetünk. S akit ő, Jézus Krisztus, magáénak fogad, az az övé, annak békessége van, annak egyensúlya van. Próbáljuk meg! Vele nem lesz nehezebb az »uticsomag«, s lehet, hogy Vele a mi lelkünk is könnyebb lesz - egy kicsit. Vele gazdagok is leszünk, és az »utitarisznyából« mint a jó testvérek szűkösen, de mégis osztani tudunk annak, aki szegényebb minálunk. Vándortárs, ismered ezt a »békességreceptet«? Vagy jobb a Tied? Nálam eddig csak ez volt megbízható! Galavics Sándor. Az eleven lator Egy ember azt mondta magáról, hogy keresztyén. Egyszer a lelkészével elegyedett szóba, aki megkérdezte tőle:- És hallgatja ön Isten Igéjét?- Nem, válaszolt a férfi, - a kereszten függő, haldokló lator sem hallgatott prédikációkat és mégis a paradicsomba jutott.- De akkor ön biztosan Isten csodálatos cselekedeteiről beszél szomszédaival és barátaival?- Én aztán nem! A kereszten függő holdokló lator sem társalgott arról az ő barátaival és szomszédaival és mégis a paradicsomba jutott.- De akkor ön minden bizonnyal áldozatot hoz Isten országa érdekében és támogatja a nincsteleneket, úgy-e?- Nem én, a haldakló lator sem adakozott semmit sem és mégis üdvösségre jutott. A lelkész gondolkozott egy kissé, majd megszólalt:- Nekem mégis úgy tetszik, hogy óriási különbség van ön és a között a lator között, mert az haldokló lator volt, ön pedig eleven lator. Közli: dr. Molnár Rudolf. 5
