Utitárs, 1959 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1959-04-01 / 4. szám

ELO VIZ

Szerkeszti: Dr. Molnár Rudolf

Egyenesen a paradicsomba

Csendes és igénytelen tanítónő volt. Nem törekedett soha arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez, még arra sem vágyott, hogy csodás tapasztalatokban legyen része. Mikor még tanuló volt sem ébresztett különös érdeklődést tanulótársai mellett, de azt sem lehetett róla elmondani, hogy a többiek mellett a segítésre készségesebb lett volna. Nem volt szépségkirálynő, de különösen müveit sem volt. Egyszerűen hétköznapi ember számba ment.

1939 március eleje óta egy bécsi iskolában működött és ugyanazon év júliusában már azzal bízták meg, hogy 440 zsidó gyermeknek Lengyelországba szállítása alkalmával felügyeljen és gondozza őket. Minden ellenkezés nélkül teljesítette a megbízatást. Maga köré gyűjtötte a nagy csapatot és elutazott velük együtt a táborba. A gyermekeket baraképületekben helyezték el, csak hiányos táplálékot nyújtottak nekik.

A tanítónő mindenben parancs szerint járt el és épen olyan lelkiismeretesen végezte feladatát, mint azelőtt, a nélkül, hogy valakinek is az érdeklődését felkeltette volna.

Egy nap új rendelkezést kapott, mely szerint ott kellett volna hagynia a gyermekeket, hogy egy újabb csapatot hozzon a táborba. Bizalmasan megmondták neki, hogy azokat a gyermekeket, akiket eddig gondozott, gázkamrákba viszik.

A tanítónő, életében először, megtagadta a rábízott feladat elvégzését. Nem hagyta el a gyermekeket, hanem kijelentette, hogy ő a gyermekekkel kíván maradni az utolsó pillanatig. Senki sem mert ellenkezni vele.

Csodálatos erőt kapott. Boldogan és csendesen ismét maga köré gyűjtötte a gyermekeket. Elkezdett nekik beszélni arról a nagy és csoldálatos országról, mely nagyon messze van tőlünk. Elmondta, hogy az az ország csupa napsugár, ahol a világosság angyalai laknak, ahol csoldálatos muzsika szól és csak jó emberek élnek, - hogy a gyermekek szülei már ott vannak és már várja őket is a gyermekek barátja és védője az ür Jézus Krisztus. Nemsokára megláthatják az ő ragyogó és csodálatos világosságát, de először egy sötét szobán kell keresztülmenniök Igen gyorsan.

Mikor elérkezett a pillanat, a tanítónő Hozsánna-énekbe kezdett és a gyermekek vele együt énekeltek boldogan, örömmel a szivükben. A kis sovány kezek összekulcsolódtak; ragyogó szemekkel és csengő hangon énekelték az éneket és követték tanítónőjüket. Boldogan mentek, - egyenesen a paradicsomba.

De ő akkor is, mint mindig, csak csendes és igénytelen tanítónő volt. Isten áldja meg emlékedet, Anna-Mária!

Túrmezei Erzsébet:

A misszionárius nyelvet tanul

Nehéz az őserdők lakóinak valamit úgy hirdetni, hogy megértsék Hiszen sok mindenre nincs szavuk.

Hit, engedelmesség, vigasz, reménység... Ezek a szavak mind hiányzanak, s évtizedek alatt lehet csak rátalálni egyre-egyre,

mint drága gyöngyre, sokszor igen nagy áron,

mint ott a rengetegben akkor nyáron.

A misszionárius koporsót ácsol, kicsiny koporsót. Négy nagyobbik gyermeke messze, máshol, és most a legkisebbet, az utolsót fekteti sírba. Vesződik a fával, és vesződik a szive bánatával.

Valaki nézi, barna arcán részvét.

Atérzi szenvedését ennek a messziről jött idegennek, s megkérdezi: »Ugy-e most hazamentek?«

A megtört apa csendes válasza:

»Nem, mi most sem megyünk haza.« »Hát nem hallja éjjel a feleséged távoli sírását négy gyermekének, amint édesanyjukat keresik?«

»Mindig hallja. Levelet ír nekik . .. Imádkozik értük forrón, sokat, de haza nem megyünk!«

Sötéten villan a fekete szempár:

»Akkor más szivetek van, mint nekünk.«

Az apa békés, fájdalomteli szemét ráemeli:

»A mi szivünk is vérzik és sajog, ha kisgyermeket sírba fektetünk.

Egy a szivünk, de más az Istenünk!«

A bennszülött elmegy felelet nélkül, és a kicsiny koporsó tovább készül. De egy félóra sem telik bele, és nagy belső diadallal tele a látogató visszatér megint, mint aki rátalált a nagy titokra, nincs a szivében többé semmi kétség: »Mondd, ti túlláttok a látóhatáron?«

A misszionárius rátekint:

»Igen, túllátunk a látóhatáron!«

S szeme felcsillan: »Hisz ez a reménység!«

Milyen régen kereste ezt a szót!

Most megtalálta - ilyen drága áron. Hisz a keresztyén ember reménysége túllát, mindig túl a látóhatáron!

Négyszemközt a mesterrel

c. evangelizációs sorozatunk következő részét májusi számunkban hozzuk.

FEJLŐDÉS

9 éves fiú: - Szüleim elsőrangú emberek. Mindent tudnak és mindent megértenek.

15 éves fiú: - Azért az én szüleim nem hibátlanok és nem is tudnak mindent.

17 éves fiú: - Szüleim azt gondolják, hogy mindig nekik van igazuk. Végtére is elég keveset tudnak.

35 éves fiú: - No, ha becsületes akarok lenni, el kell ismernem, hogy szüleim sokban fején találták a szöget.

60 éves fiú: - Ha visszagondolok, bizony azt kell mondanom, hogy a szüleim nagyszerű emberek voltak. Helyén volt a szivük és mindent helyesen cselekedtek.

QYERMEI<EI<NEI<

„En ismerem az enyéimet"

Jézus, a jó Pásztor, mondja ezeket a szavakat: Én ismerem az enyéimet.

Kiket ismer ő? Téged meg engem?

»Természetesen«, - feleled.

Hogyan is gondoljuk, hogy a dolog ilyen magától értődő?

Láttam a cserkészlányokon és a cserkészfiúkon egy jelvényt. Ez a jelvény azt jelenti, hogy ők a cserkészethez tartoznak. Talán te is odatartozol.

Jézus is ad egy jelvényt mindenkinek, akik az övéi, de az nem látható a ruhán, mint a cserkészeknél.

Te tudod, »hogy Jézus belelát a mi sziveinkbe, ö látja, hogy ott van-e az a jelvény. Mikor ott ül a mennyben, néha rámutat valakire és azt mondja:- Ott van az én jelvényem, - és ott is; - meg ott is.

Talán kiváncsi vagy és szeretnéd tudni, hogy milyen ez a jelvény, ami megvan azoknál akik Jézushoz tartoznak. Szeretném is, hogy légy kíváncsi, mert így akkor egész életedben nem felejted el.

Na de várj még egy kicsit.

Hadd mondjak el neked valamit egy olyan férfiről, akinek Pál volt a neve. ő üldözte mindazokat, akik hittek Jézusban. De egy nap megjelent neki Jézus, dicsőséggel övezve. Pál annyira megijedt, hogy leesett a földre. Attól kezdve egészen megváltozott. Attól kezdve szerette Jézust.

De Pál akkor még csak nagyon keveset ismerte a Jó Pásztort. Neki még sokat kellett hallania róla. Jézus meg is mondta egy Ananiás nevű férfinak, hogy menjen el Pálhoz. Ananiás azonban félt. ő már hallotta, milyen rettenetes ember volt ez a Pál. De Jézus azt mondta Ananiásnak, hogy nem kell félnie.- Nézd csak, Pál imádkozik, - mondta Jézus.

ö imádkozik. Ez a jelvény.

Ez Jézus jelvénye mindenkinél, aki az övé. Ezek imádkoznak hozzá.

Megvan neked ez a jelvényed? Rád mutathat Jézus és elmondhatja rólad: »Ott az én jelvényem, - ö imádkozik«?

»Én ismerem az enyéimet«.

Mia Hallesby.

6