Utitárs, 1958 (2. évfolyam, 2. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Reményik Sándor: KELJ FEL ÉS JÁRJ íme — most másodízben élem át Az első ingadozó, tétova, Bizonytalan léptek gyerekkorát. Akkor apám állt a hátam megett, S csalogatott tárt karokkal Anyám: Hol távolodott, hol közeledett. így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt - Fekszik fejemben emléktelenül, Fekszik hamu és hó alatt a múlt. »Két testvér« fogja most a karomat - fis néha elengednek kedvesen: Lássuk, a lábadozó hogy halad. Vigyázva védik lépteimet ők----fis szánakozón néznek ide be Elérhetlen erdélyi Tetők. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot! Ján. 16, 33b. Jézusnak ezek a szavai abból a »búcsúbeszédből« valók, amit közvetlenül az elfogatása, megkínoztatása és keresztrefeszíttetése előtt intézett tanítványaihoz. »Hatalommal«, tehát azzal az igénynyel mondja Jézus e beszédét, hogy az ne csupán visszhangra találjon a tanítványok lelkében, hanem útbaigazító és éltető világossággá váljék. Alapigénk szerint a Jézus tanítványainak osztályrészül jutó nyomorúság az ö saját szenvedésével való összefüggés, a tanítványok bizakodó reménysége és békessége pedig Jézusnak a »világ« felett aratott győzelmével való kapcsolat révén nyer értelmet. »E világon nyomorúságtok lészen« - mondja Jézus. Ez által a figyelmeztetés által akarja megnyitni tanítványai, »övéi« szemét, hogy tisztán, illúziók nélkül lássák mindazt, ami reájuk »e világon«, a szent és igaz Isten által teremtett, de a bűnös és gyarló ember által megrontott világban vár. Amikor nyomorúságról hallunk, vagy beszélünk, önkéntelenül, talán szükségszerűen gondolunk mindarra, ami a viszonylagosan kedvező vagy kedvezőtlen körülményektől független - általános, mindig és mindenütt észlelhető jelenségként jellemzi az »e világon« való emberi életet. Ennek az általános emberi nyomorúságnak különböző s egyéni és közösségi viszonylatokban egyaránt előforduló jelentkezési formái ismeretesek. Ilyenek: a létért, megélhetésért, vagy a fejlődésért, érvényesülésért, boldogulásért való harc, célkitűzések csődje, bukások és vereségek, elnyomottság, elszigeteltség, bizalmatlanság, szeretetlenség vagy épen gyűlölet, szenvedés, békétlenség, erőtlenség, halálfélelem ... Imbolygók át a kórházi szobán, Az élet delelőjén messze túl - Imbolygók, mint az élet hajnalán. De érzem, ahol magyar csak lakik, Figyelik léptem szerető szemek, S vágyva várnak még tőlem valamit. A magyar Akarat járni tanít. Olyankor rogyó lábam megfeszül: Azértis, rajta, új iramra fel! Mélyből - a magasságba - egyedül. Nem, nem egyedül, sziveken is túl Egy nagy Szív szól: én megmentettelek, Most többé ne sírj és ne lamentálj, Vedd bűneid s bánatod nyoszoiyáját, Aztán hajítsd magadtól messzire: Kelj fel és járj! Ez az általános emberi nyomorúság Jézus tanítványainak és követőnek az életéhez is hozzátartozik, ök is »e világon« élnek, és Jézus őket sem akarja »kivétetni e világból« (Ján. 17, 15). A többi emberekkel egyetelmegesen részesek és felelősek »e világ« nyomrúsága tekintetében. Felelősek: e világnak Istentől való elfordulásáért, minden bűnért és gonoszságért. Igehelyünk összefüggésében Jézus szavai azonban más fajta nyomorúságra utalnak. Arra a nyomorúságra, amiben Jézus miatt lesz »övéinek« részük. A »világ gyűlöli őket«, mert ök (bár »e világon« vannak, mégis) »nem e világból valók« (Ján. 17, 16). A tanítványokat »kirekesztik a gyülekezetekből« (Ján. 16, 1); mintha magukra maradnának: »szétoszolnak, kiki az övéihez« (16, 32). Jézus »elmegy ahhoz, aki küldte őt e világba«, s e miatt »eltölti a tanítványok szívét« a szomorúság ... Mindez a nyomorúság mégsem nehezedhetik elviselhetetlen teherként Jézus tanítványaira. Nem olyan szívvel kell néziök a jövő felé, mint akiknek nincsen reménységük. Nyomorúságuk közepette feléjük hangzik Jézus szava: »Bízzatok: én meggyőztem a világot!« E biztatás s a tanítványok azt követő bizakodása nem holmi üres szavakra, hanem tényekre utal és azokra támaszkodik. Mégpedig olyan tényekre, melyek mögött nem »e világi« erőtényezők rejlenek. Jézus nem Ígéri övéinek, hogy a nyomorúság - akár személytelen, akár pedig valamiféle személyes tényező hatására - hirtelen vagy lassankint megszűnik. Inkább arra figyelmeztet, hogy még »a világ« jelenlegi nevetése is »szomorúságra fordul«. A tények, amikre az utalás történik: Isten által akart és Jézus Krisztus által végrehajtott tények. Az, hogy Jézus Krisztus - a saját élete feláldozása árán - »meggyőzte«, azaz legyőzte az Istene ellen fellázadt, iránta engedetlen, bűnös világot. Miközben »búcsúbeszédét«, búcsúszavait mondja el Jézus, - elökészül e világi utolsó és egyben legnagyobb, legnehezebb útjára: a Golgota felé vezető útra. A Golgota pedig — ha emberi szemmel nézve egy nagy ügy tragikus bukása végső állomásának is látszik - »Isten szemével«, a »hit szemével« nézve a Megváltó Jézus Krisztus - »e világ« s annak minden nyomorúsága felett kivívott - győzelmének útja. A tanítványok nyomorúság közepette való bizakodásának és békességének ebben rejlik alapvető oka és tárgyi alapja. Ha a Golgota volna Istennek »e világ« megváltására irányuló teljes müve, a tanítványok - is velők együtt Jézus egész nyája - a halálból feltámadt Jézus Krisztusnak - az öt »e világba küldő Atyjához«, Istenhez való visszamenetele miatt és óta: továbbra is kétségek és bizonytalanság közepette élnének. Az írás azonban Isten müvének egy másik, döntő jelentőségű mozzanatáról is bizonyságot tesz: Jézus azért ment vissza Atyjához, hogy elküldje övéihez a »Vigasztalót«, az »Igazságnak Lelkét«, Isten Szent Lelkét. A Lélek pedig elvezérli őket »minden igazságra« (Ján. 1, 13), megszenteli őket »az igazság«: Isten Igéje által (Ján. 17, 16), »megjelenti « és »megdicsöiti« a minden emberi nyomorúság hatalma alól Megváltó Krisztust, akire Isten teljes Igéje utal. Arról is a Vigasztaló Lélek tesz bizonyságot, hogy a golgotái győzelem csak Jézus Krisztusnak dicsőségben és hatalomban való visszajövetele napján, »e világ« utolsó napján lesz teljessé és nyilvánvalóvá az egész teremtett világ számára. A tanítványoknak a nyomorúság közepette is bizakodó réménysége e felé a végső megváltás felé előremutató reménység. Az egész emberiségre ránehezedő nyomorúság közepette hadd töltse be lelkünket az »e világ« fölött győzelmet vett, diadalmas Jézus Krisztusban való bizakodó reménység! És ezzel a reménységgel éljünk az emberek között! Dr. Lehel László. / Az Űrt ól tanult imádság Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is, a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert Tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Bizakodó reménységgel a nyomorúság közepette! 2
