Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
1960. október ÜT 11. oldal Amerika az elhatározások óráiban A két utolsó világháború között eltelt periódus egy új hatalmas állam életrekelésének és felépítésének jegyével jelentkezik majd az emberiség történelmében. Ez az állam olyan filozófiai és politikai bázisokon épült fel, melyek lényegükben különböznek mindazoktól, amik kétezer éven át a nyugati keresztény civilizációnak fundamentumai voltak. Ez az állam, egyrészével a nyugati világba beékelődve, másrészében a távolkeleti, nekünk különleges kultúrával érintkezve, igen sok tekintetben mind a két kultúrával szemben diametrikus ellenzékben, az utolsó világháborút követő években olyan hihetetlen expanzivitást tanúsított, hogy fürgén tapogatódzó csápjaival a földkerekség minden részén találkozott az ember. Ez az expanzív erő, mely a maga szubverzivitásában földalatti kanálisokon az utóbbi negyven év alatt mindenhová belopódzott, mint fenyegető közvetlen beavatkozás Hruscsov fegyvereire támaszkodva, ebben az évben jelentkezett először az amerikai kontinensen. Jelentkezése pedig annyira dinamikus, hogy annak kulminációjával még ebben az évtizedben számolniok kell azoknak, akik a kontinens sorsának jövő alakulásáért felelősek. Az eredményes felkészülésnek erre a harcra, ezzel a fenyegető expanzióval szemben, nem sok ideje marad az amerikaiaknak. Ennek a felkészülésnek legnagyobb problémája az, hogy a harc súlya nem a fegyveres mérkőzés és nem katonai akció, hanem szellemi: a lelkek megnyerése. És az, amiért Amerika ezt a harcot vállalja és viselni fogja, az nem a katonai hegemónia a népek felett, hanem az élet bizonyos normáinak megőrzése, normáknak, melyek el nem vonatkoztathatók az emberi méltóság gondolatától a keresztény civilizáció felfogásában. A szovjet materializmus távoltartása a nyugati hemiszférától, mely materializmus megsemmisíti az emberben a személyiséget, megvonja az egyén szabadságát és oltárra emeli az állam plenipotenciáját: ez az, ami a lényegét és szükségét adja az ellene való védekezésnek. Szabadnak maradni, szabadon érezni, vélekedni és csak az erkölcstől korlátozottan cselekedni, ahogyan eddig, és nem úgy, ahogyan a vasfüggöny mögött az ukrán antikrisztus engedélyezi. Az a diktatúra, mely még az emigráció jogát is megvonja állampolgáraitól, ha nem tudnak az orosz csizma talpa alatt élni, nem az az államforma és ideológiája nem az az ideológia, melyet a kontinens felelősei népeiknek kívánhatnak. Mégis, az emberi szellem és lélek rendeltetéseinek tagadása ellenére és annak ellenére, hogy ezt a negációt a kontinens keresztény kulturközönsége valóban elveti magától: ez az ideológia az orosz fegyveres hatalomra alapozva terjed az Újvilág országaiban, hála annak a szociális kiegyenlítetlenségnek, — ez Hruscsov legjobb ügynöke, — mely különösen az iberoamerikai országokban oly kiáltó és amelyet nem utolsó sorban éppen azok tesznek oly kiáltóvá, akik gazdagok és akik Lenin rendszerében nemzetük első halottai lennének. A conquistador nem csak fegyverét és vállalkozó szellemét, hanem a keresztény civilizációt is magával hozta az új kontinensre. Ennek a civilizációnak alkotó elemeiből feledésbe ment azonban a lényeg, mire a XX. századhoz értünk. Borzasztó szegénység és szociális nyomor áll szemben sokszor már erkölcstelen gazdagsággal. Ma a kontinens és benne Latinamerika is, egy expanzióval, az orosz bolsevizmus hódító törekvéseivel néz szembe és ez a veszedelem a most következő tíz évben el fog jutni tetőpontjához. Vele elérkezett Amerika ahhoz az elhatározó órához, amikor el kell annak dőlnie, hogy meg tudja-e őrizni azt a szellemi és civilizatórikus szabadságot polgárainak, melyet azok ma még többékevésbbé élveznek. Ha lesz ereje mások segítségével, vagy anélkül felvenni a harcot a szegénységgel, az aszociális jövedelemeltotódásokkal és vagyoneltolódásokkal szemben, ha meg tudja emelni a „descamisado“, a nyomorgó életnívóját, ha megtanul parancsolni az egoizmusnak és megkeresi a kollektiv jóléthez való útat, akkor, — de csak akkor, — képes és alkalmas lesz, mint ahogyan méltó is csak akkor lesz, arra, hogy a marxista pestissel szemben nem csak a fegyverek, hanem a szellem és az erkölcs erejével is győzelmesen fejezze be a harcot. N. 1 A legsötétebb Afrikából Egy régi olvasónktól a következő sorokat kaptuk: Kedves Szerkesztő Ür! Azzal kezdem, hogy én csak egy közönséges jámbor olvasó vagyok, egy az ön lapjának hívei közül, akinek az a gyöngéje, hogy közelről érdeklik a külpolitikai események, amelyek manapság az egész, napról-napra nyugtalanabb világ színpadán lejátszódnak. Mint ilyen, magam is nyugtalan ember, meglehetős tájékozódásra tettem szert azokat a történelmi eseményeket s a velük járó mélyreható változásokat illetőleg, amelyek a mi elöregedett Európánk arculatát is, az elmúlt évtizedek folyamán, annyira megváltoztatták. Ezen a horizonton túl — előbb csak felületesen, hogy úgy mondjam madártávlatból — vettem tudomást Ázsiának, ennek a lomha óriásnak belső vajúdásáról, annak legszembeötlőbb tüneteiről, amelyek az emberiség bölcsőjének régi kereteit is alapjaikban rázták meg. Ilyen volt az a forradalmi átalakulás, amely mélyreható, sokszor véres és beteges tünetek között, Indiát és Kínát, ezt a két, egykor leglomhább, szinte évezredeken át mozdulatlan, önmagában zárkózott, titokzatos birodalmat, a legszélsőbb politikai és szociális újjászületés színhelyévé tette, az ezekkel járó lelki és szellemi megrendülés válságaival. Évekbe tartott, Szerkesztő Ür, míg úgyszólván naprólnapra átrágtam magam a napilapok hasábjain tömegekben felbukkanó főszereplők hindú és kínai exotikus nevein. Ezeket, úgy-ahogy, megtanultam. És most a legsötétebb Afrika legsötétebb belső s ugyanilyen mélyreható forradalmáról kell napról-napra tájékozódnom, saját, legyőzhetetlen kíváncsiságom kielégítésére ... Ezek az események az európai olvasó számára az eddig ismeretlen nevek százait dobják felszínre. Az arab népek vezérei mellett, Izrael ugyanilyen kiválóságairól nem is szólva, a néger és más, többé vagy kevésbbé színes, sárga- vagy feketebőrű néptörzsek főnökei, illetve ezek nevei jelennek meg, egyre szaporodó sokaságban, a világsajtó hasábjain. Csak hogy egy párat idejegyezzek úgy kapásból, a legismertebbek közül: ott vannak Algirből az arab főnökök, névszerint: Boumendjel, Ben Yahia, az aranyszájú Hakiki, aztán a kedélyes, ördögi ravaszságé Ferhat Abbas, vagy a megfontolt Behadi Mohamed, aki csak minden órában ejt egy szót mély alt hangon a szakálla bozótjából, de azt aztán olyan nyomatékkai, hogy a derék francia vagy belga generálisoknak a tenyere viszket erre a fölényérzetre, amelyet Behadi Mohamed azzal erősít hogy minden második szavához hozzáteszi: ha az Allah is úgy akarja! De mit mondjunk a Belga Kongó képviselőire, akik mind doktori címet tesznek nevük elé, amit a belga vagy francia egyetemeken szereztek, hogy ugyanolyan
