Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
1960. október ÜT 3. oldal tok: az áldozatos hazaszeretet útját. Ajkatokon az ő dalaik zengettek s minden pillanatban készek voltatok, hogy kövessétek őket a ma leginkább „szemükre vetett" példájukban is: hogy szembeszálljatok a „felülről" jövő árulással. Az Ö céljuk volt célotok: független, egységes Magyarország. Idegen elnyomók, családi eredet alapján, örökölt, vagy összeharácsolt vagyon alapján jogokat követelő, a nemzet életében alkotó szerepet nem játszó elemektől mentes Magyarország. Ugyanúgy haltak meg az akkori harcok hősei is: becsülettel. Hazájukat védve. A pusztulás, a sátáni hatalom ellen feszítve erejüket. Jobb jövőért, az eljövendő utódokért küzdve. Abban a biztos tudatban, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. S ugyanolyanok voltak, mint Ti. Lelkes, a nemzetet szolgáló életre készülődő ifjak. Nők, igen, nők is. Szegény sorstól, nem nőnek való munkától nyomorított, a régi rendszer társadalmában a Nekik való, az Őket megillető szerepet el nem nyert magyar nők. Parasztok, látástól vakulásig a földön robotoló, verejtékező s ennek fejében Őket megillető hatalmi helyhez nem jutott magyar parasztok. A gyárakban kizsákmányolt, a hatalom birtokosai által mostohán kezelt, teljesértékű nemzettagként el nem ismert s a nemzetért mégis mindenüket feláldozni kész magyar munkások. A megalázott, megfélemlített, a protekciórendszerben felnőtt, az elszegényedés, elproletárosodás rémétől reszkető, nemzetvezető értelmiséggé nem tett magyar középosztálynak a bolsevistaellenes fronton edződött fiai. Halálraszánt magyar katonák: képzett, vérbeli, nagyszerű harcosok, akik a rosszúl felszerelt, elhanyagolt hadsereg tagjaiként is, egyéni sorsuk kilátástalanságát látva is, — vállalták a harcot, és harcoltak, véreztek, a végsőkig, hűséggel, kitartással, bátorsággal. Elvesztek, meghaltak, — és hamarosan hamisítatlan hasonmásaiknak lettek mindenben követett példáivá. Akik ezt nem ismerik fel, vagy valami okból elhessegetik maguktól ezt a felismerést, — a megalkuvók, haszonlesők, mánakélők, hitetlenek, árulók, „reálpolitikusok", — hamarosan újra látják az októberi hősök új magyarokban történő és minden számítás szerint most majd győztes kiállását. Látni fogják ezt, még akkor is, ha a látvány elcsodálkoztatja őket: milyen furcsa dolog is a valóság . . . * * * A huszadik század harcban elesett magyar hőseinek két októberi ünnepnapját megelőzi a naptárban az október 6-i ünnep, azoknak az ünnepe, akik az elmúlt évszázad nagy szabadságharca után törvénytelen kivégzések áldozataként szenvedték el harcban elesett testvéreik sorsát. A kommunisták nem ülik meg otthon ezt az ünnepet sem, — annál inkább fontos ünnepe ez az elnyomott magyarságnak. Az 1945 utáni Magyarország első kommunistaellenes tüntetései ezzel az ünnepnappal voltak kapcsolatosak és a felkelő magyarság is fontos követeléseként hangoztatta: emlékezzünk meg újra hivatalos gyásznappal október 6-án nemzeti szabadságunk vérbefojtásáról. Ez a nap is és e nap hősei is feledésbe mennek a helyezkedő, felkelésidegen törtetők körében. Azok körében, akik nem látják a múlt példáját, tanulságát. S mint 1849 után, ma is le akarják téríteni a nemzetet a hősök útjáról. Odáig mennek, hogy tagadják már a magyarság magyar voltát. A cseh Mitschke csehmentő „konnacionalista" nikotexhungarizmusa már „pannonoknak" nevezi a Kárpátmedence lakosságát. Magyar emigránstársaink egyike-másika is meg-megkísérli — elméletben — a fennálló kérdések ilyen harmadikútas „megoldását". Amit elfelejtenek, az a multszázadi Pannónia-emlegetés természetes reakciója: „Pannónia vergiss deine Toten nicht!“ K. R. Mene Tekel (Végvári) A kéz vagyok, a láthatatlan kéz Mely jő és ír És ismét ködbe vész. A kéz vagyok: a láthatatlan kéz Mely jő és ír És hatalmas és hideg, mint a sír. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz És nem látni, csak kinyúló karom Végigfutni a fekete falon És róni lángbetüt, Vagy fehér falra fekete betűt, Mindegy, Csak lássa jól. Akinek szól. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, Szeretne, haj sok kéz lecsapni rája, De akkor eltűnők S elhitetem, hogy csak káprázat voltam, önnön szívok tükrözött borzadálya, Csak a rossz lelkiismeret. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz Nem vagyok költő ék nem vagyok lovag. Egy láthatatlan penna vagyok csak Mely jő és ír És hatalmas és hideg, mint a sír. És nekem nincs nevem, Ahogy nincs a villámnak, a viharnak, A halálnak És nincs a viperának sem. Nem név akarok lenni, — fogalom, S csak a szívekben élni, Mint üszkös seb, Mint el nem múló tüzes fájdalom. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz Mely jő és ír És ismét a ködbe vész. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz S valamit mindenkinek írok én . . . A csüggedőknek azt írom: Remény! A kétkedőknek azt írom: Kitartás! A könnyelműnek azt írom: Vigyázat! Az árulónak én, hogy az arca égjen Azt írom: Szégyen! S egy szót a zsarnok falára is, A hatalom falára, Egy szót, amely nem hosszú, Egy szót csupán: Bosszú!
