Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1960-10-01 / 8. szám

2. oldal ÜT 1960. október kihalt utcáiról ment veletek Csornokra, ahol foglyokat akartatok kiszabadítani, az autóbusz. S láttunk az autó­busz ágyúval szétlőtt roncsai között, holtan, csonkán, véresen. Láttunk Tatabányán és környékén, amint kiló­­métereken át kézierővel vontattátok 76-os ágyútokat, amivel orosz tankok tucatjait sikerült kilőnötök. Láttuk köztetek a magas fiatalembert, akit úgy hívtatok: párt­titkár. Az volt valóban: „munkáskáderként" került egy kis faluba, a traktorállomásra. De falusi párttitkárként is megmaradt becsületes, fiatal magyar munkásnak. Nem hatalmaskodott, nem árulkodott, nem támogatta az ÁVH-t. Ha egy traktorosnak más dolga akadt, — maga ment ki helyette szántani a földekre. S a harcok első hírére sietett vissza, Tatabányára, segítséget vinni magyar munkástestvéreinek. Vitte magával a traktoro­sokat. Hej, szegények, elhullottak mellőle s őt is özvegy és árva gyászolja már . . . Láttunk Benneteket, magyar munkások, Csepelen, a Magatok készítette „tankelháríló kézigránát" benzinjének lángjától összeégett arccal, vak szemekkel s aztán láttuk, ahogy Rátok omlott a ház. S láttunk Dunaföldváron, Dunapentelén. Fedezéket ásni, lőni az oroszokra, meghalni, elesni . . . Nem halljuk többé szapora beszédeteket, az új, a boldog, független, szocialista Magyarországról. Hogy a magyar végre tényleg úr lesz a saját hazájában, hogy sem idegenek, sem saját kizsákmányáló osztályai többé ki nem fosztják. Hogy a munkás a többi nemzetalkotó elemmel, a paraszttal, az értelmiségivel, a katonával és nővel egyenrangú tényező lesz a nemzet életében. Felelőssége, kötelességei és ebből eredő jogai, hatalmi szerepe lesz . . . * * * S Rád is emlékezünk, Attila bácsi, öreg iróember. Nem felejtjük soha el. Ahogyan eljöttél közénk, úgy mutatkoztál be, mint a Petőfi-kör tagja, — pedig ott nem volt senki tag s nem is volt tagsági igazolvány. Hogy mindig a felelősségtől féltél, bennünket is mindig óvatosságra intettél. A börtönben vertek a vörösök agyon. Többé nem próbálod „mérsékelni" fiatalabb felkelő társaidat, nem forszírozol az ellenség torkában semleges külpolitikát, nem teszel a felkelő újság munkatársának szemrehá­nyást, hogy írásai „tendenciózusan szovjetellenesek“. Nem szervezel közlekedést, közellátást, nem utazol Buda­pestre, Nickelsdorfba. Nem fékezel, akadályozol külön­böző furfangokkal minden fegyveres megmozdulást, — csak az elkövetkező vérontás veszélyét látva, de a végén, utólag, minden felelősséget, minden „ellenforra­dalmi bűnt" mégis Magadra vállalva. S nem látod meg a jövő magyar értelmiségét. A nemzetvezető értelmiséget, amelynek tényleg szótfogad­­nak, igazi tekintéllyel rendelkezik majd, nem környezik gyanúsítások, vádak. De nem is ad okot azokra: nem lesz olyan félénk, mint — Attila bácsi — Te voltál, hanem az egységes, szervesen összeforrott nemzet egyenrangú alkatrésze, a nemzetfenntartó paraszthoz, a nemzetépítő munkáshoz, a nemzetvédő katonához, a nemzetmegtartó nőhöz mindenben méltó vezetéssel járó jogok és kötelességek gyakorlója . . . * * * Rátok gondolunk, idegenajkú magyar testvéreink. Akik a csonka haza határain kívül voltatok, akiket nem láttunk, akiknek azonban éreztük, nagyon is vilá­gosan éreztük értünk zakatoló szívük dobbanását. Akikre, míg mi pár napig szabadok voltunk, fokozott terror nehezedett, akik mégis a józanúl várható „kül­földi" segítség reményét jelentettétek számunkra. Akik­nek időtök nem volt a szervezett beavatkozásra, akik azonban mégis készen álltatok, hogy — mint európai történelmünk során annyiszor — megint vállaljátok magyarajkú nemzettestvéreitek sorsát. Sőt, e készségnél többet is mutattatok: vasúti hidakat robbantottatok a közeledő beavatkozó szovjet csapatok előtt a Tátrában, Erdélyben lekötöttétek a román hadseregben szolgáló fiaitok lefegyverzésére kényszerült vörösöket. Délma­­gyarországban, Horvátországban segítettétek arra mene­külő felkelőinket, még a titoista hatóságok internálótá­borain belül is . . . * * * Vannak, akik nem gondolnak Rátok. Olyanok, akik soha nem láttak Benneteket s olyanok, akik elfelejtették ezt a látványt. Olyanok, akiknek legtöbbje mást lát. Pénzt, kényelmet, képzeletbeli, a tétleneket nem bántó kommunistát. S ki tudja mit nem még? Meglévő, vagy csak óhajtott dolgokat. Ami az ő számukra mind, mind „realitás" . . . Ti nem vagytok „realitás" ezek számára. Részben mert már nem éltek, részben, mert soha fel sem ismerték teljes jelentőségeteket. S nem ismerik fel ma sem. Nem tudják felfogni, nem tudják megérteni, hogy az 1956-os magyar felkelés, nemzeti küzdelmünknek ez az elenyészően rövid szakasza, mennyire csak része vala­minek, ami távolról sem elveszett dolog, hanem na­­gyonis élő valóság. Az „elveszett" felkelésben valóban igen sok érték elveszett. Elsősorban Ti, a felkelés elesett hősei, akik­nek teste nem támad mór fel soha többé. Megmaradt azonban mégis valami: sértetlenül meg­maradt a cél. Amiért a harc folyt és ma is folyik és 1956-ig is folyt. A független, erős, igazságtalanságoktól nem terhelt, belső ellentétektől nem marcangolt, egy­­másrautalt, szervesen összeforrott társadalmi rétegek által mindig újabb nemzedékeknek átadandó Magyar Birodalom. Amit meg kell valósítanunk, amiről nem szabad lemondanunk soha. A Ti célotok. Amikor menekülésünk után a határról visszapillantot­tunk, megrendültén láttuk, hoszú időre utoljára, e Biro­dalom földjét. Kihalt, elhagyatott, szomorú volt. Elesett hősök és elesett ellenség tetemei, füstölgő romok borí­tották. Ellenség nézett róla utánunk, idegen, hódító, egyenlőre „győztes" ellenség, tankokkal, ágyukkal, min­dennel felszerelve. Aki rálép, meg kell küzdjön ezzel az ellenséggel, át kell lépjen a halottakon, el kell tisztítsa, újra fel kell építse, a réginél jobb és szebb építményekkel kell pótolja a romokat, — mégis: az ott az út. A becsület, a tisztesség, a meg nem alkuvó harc útja. A Ti utatok. De megmaradtatok, magasabb értelemben tovább éltek Ti is, elesett hősök. A felszabadító harcokban velünk fogtok küzdeni. Sőt, emléketek — a Rátok való emléke­zés és a Benneteket követő magyarok képében — erősíti nem csak a magyarokat, hanem mindazokat, akik valaha még a kommunizmus ellen fognak harcolni. Segítségtek számukra és számunkra a lehető legreálisabb segítség. Segítetek azzal, hogy véretek árán leleplező­dött megint egyszer a vörös rém, lelepleződött, sőt, súlyos sebet is kapott. Segítetek azzal, hogy Nyugat államaiban a versengő pártok közül a bolsevizmussal élesebben szembenállók a Ti emléketeket felelevenítve nyerik meg a választásokat. * * * Ha még élnétek, Ti ezt jól tudnátok. Tudtátok halálo­tok előtt is és ez a tudat meg is könnyítette az élettől való búcsúzástokat. Hogy lehetne másképp, mikor Benneteket is korábbi hősök emléke támogatott. Elsősorban azoknak a hősök­nek az emléke, akiknek ünnepét szintén októberben, október 15-én üljük. Ugyanazon ellenség ellen, ugyanott és ugyanolyan mindent feláldozni kész odaadással, férfias kiállással küzdöttek, mint rövid pár év után Ti tettétek. Kezetekben nem egy esetben az Ötőlük örökölt s odáig rejtegetett fegyver dörgött. Az Ő útjukat jártá-

Next

/
Thumbnails
Contents