Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
1960 május hó ÜT 13. oldal Ez a szócska néha igen nagy jelentőségű. A felkelés alatt például, ha itt, vagy ott a kormánynak a „demokratikus pártok" és a fegyveres felkelők képviselőiből való összeállítását követelték, fontosabb volt, mint az előző két szó. Erre az időre emlékezünk, amikor ÉS rovatunkban az u. n. demokratikus pártok és az emigráció egyéb „demokratikus" formációi kapnak helyet. így az „és" szócska és az alatta közlésre kerülő írások nem olyan fontosak, de — hisszük — néha érdekesek. Hogy fontosságát is visszadjuk e szónak, rovatunkban egyéb derűs írásokat is közlünk . . . KECSKÉSSY Tibor, talán, hogy tovább TOLLASODJÉK, lapjában, a NEMZETŐRBEN a CSIZMADIA kaptafára áttért SZABÓ Zoltán cikkét közölte, mely szerint az 1848-as márciusi események hősei nem a márciusi ifjak, hanem a szabadkőműves páholyok NEMES KÉZMŰVESEI voltak. Az illusztris iró szerint a múltszázadi vakolok és falazok különösen vígjátékokban és halotti beszédekben jeleskedtek. Ez utóbbi kérdésben Csizmadia-Szabónak talán igaza is van. Cikke fentemlített előző fordulata azonban Petőfi sorait juttatja eszünkbe: ... És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttének, S elszedték a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely míg a harc folyt, El volt bújva, vagy aludt, így zúgott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Mint ahogyan a mai vígjátékhősöknek is Petőfivel mondhatjuk: Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat . . . Az emigráns magyarországi SZOCIÁLDEMOKRATÁK / és KOMMUNISTÁK/Svédországban, STOCKHOLMBAN tartották nagyszabású március 15-i ünnepélyüket. Munkatársunk, aki jelenlétével nem keltett gyanút, mert RADIKALINSZKI álnéven szerepelt, különösen Tibor Aladárovics BERKOVICS beszédét tartja nagy jelentőségűnek. BERKOVICS elvtárs szerint március 15 különösen arra tanít, hogy a túlzó nacionalizmus ártalmas. SZOCIÁLDEMOKRATÁINK meg vannak győződve arról, hogy ők nem túlzók, ezért őket a történelem csak kisebbik pecsétjével bélyegezte meg. Mérsékelt voltukat kívánták azzal is kifejezni, hogy az ünnepséget kisebbik termükben rendezték, meg, félig telt ház / a rossz nyelvek szerint félig üres ház / mellett. A megjelentek kisebbik része volt magyar. / A nagyobbik rész távolmaradt, mert az túlzó nacionalista, fasiszta és nyilas. / AFRIKÁBól jelenti ott működő misszionárius munkatársunk: A négerekkel gyakran kudarcot vall az ember. A minap is megkereszteltem egyet a Kongóparton: „Mától kezdve Goldofréd leszel és nem Lulumbó és pénteken nem ehetsz húst, legföljebb halat . . ." Pénteken aztán arra járok, s látom, hogy az új keresztény egy nagy darab zebrahúst locsol a Kongó vizével: .Mától kezdve HAL vagy és nem HÚS . . ." A HÉT című telavivi képes társadalmi hetilapból vettük a következő viccet: „MAGASABB NÉZÖSZÖGBÖL Chájim Kohen hajlandó volt öccsének, Jákov Kohennek ezer fontot kölcsön adni, de 9°/o-os kamatot követelt. Jákov igy próbál bátyjára hatni, hogy kisebb kamatot is elfogadjon: — Nem panaszkodom, de mit szól majd megboldogúlt édesapánk ehhez, ha a magasságból ránk tekint? — Fentről — válaszolta Chájim — a kilencest hatosnak fogja látni . . ." Hír érkezett Moszkvából, Sztálin leghűségesebb „magyar" tanítványától. A hír szerint Rákosi Mátyás megbántva érzi magát, hogy vele kapcsolatban téves nézetek terjednek, összekeverik az emberek mindazt, amit róla tudnak, hátrányos megvilágításba helyezik személyét, — mondja. Nézetünk szerint a „magyarok bölcs vezére" csak azért hallat magáról, hogy ily módon előtérbe lépjen a feledés homályából / ahova még sok elvtársa fogja pedig követni. / Mert a vele kapcsolatos „összekeverés" elsősorban nevének betűit érinti: Ha ma valaki azt hallja, hogy RÁKOSI MÁTYÁS, — azt mondja: Á, MÁR ÁSÍTOK YS! . . . KOCSIS GÁBOR, a „Nemzetőr" egyik óriása, egy stíluskereséséről ismert bécsi könyomatosban / még nem találták meg a végleges stílust, de már sokmindent kipróbátak / folytatásos írást közöl Balassi Bálintról, — illetve, elvégre költők egymás közt közvetlenek, Bálintról. Bálint éppen kis csetepatéról jött haza, megállt a templom előtt, s „a lába, mintha földbe gyökerezett volna, kikerekedett szemmel nézte az asszonyok élén haladó, magas, gőgös szépséget s amint az alig karnyújtásnyi távolságban ellépett előtte, a fiatal hadnagy feje előrecsuklott, térde szinte a földig hajolt." Aztán bementek az asszonyok a templomba, a fáradt katonák a hálószobába, de „a hadnagy egy óra múlva már a várkertben sétált. Míg a többiek fáradtan ágyaikra dobták magukat, ő nem tudott nyugodni. Türelmetlenül járkált fel s alá, majd letelepedett az egyik korpádra /?/. Tarsolyából pennát és tintát vadászott elő, meg kicsi pergamentekercset: aztán Írni kezdett ..." Később ugyanilyen jelenetnél lepi meg a szerző „Bálintot": Egy török vitézzel vívott párbaj után, melyben súlyosan megsebesült, a katonák megint aludni tértek, s „a hadnagy estére már saját lábán sétált a patakhoz. Leült egy kőre, tarsolyából ismét előkerült az iró-ón és a pergamen s míg a többiek a vacsorát készítették, ö irt..." Mi sem akarunk történelmi hűség dolgában elmaradni, ezért elővettük iró-ónunkat, téntánkat és pennánkat tarsolyunkból, hogy az utókor számára egy másik történelmi nagyság viselt dolgaiból közöljünk hasonló részletet: „Kristóf már hetek óta a vizen volt. Hűséges matrózai álmosan lődörögtek a fedélzeten, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ebbe a metsző csendbe jajdúlt bele a korvettkapitány hangja: ' — Nézz fő, szógám, az árbóckosárba, nem gyün-e a török, vagy más veszettfene! ’
