Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-03-01 / 1. szám
2. oldal UT 1960 március ho nem marad olyan vonatkozásban, hogy a szabad világ es a bolsevizmus vegleges leszámolását emberi hatalom megakadályozni nem kepes. Szilard meggyőződésünk, hogy, a történelem óramutatójának járásához viszonyítva, rövid időn belül, az egyik fel megsemmisíteni kényszerül a másikát, hogy ezaltai sajat pusztulását elkerülje. Mindaz, ami 1960-ban történt, ezt az alaptételt bizonyítja. A múlt ev meg ajándékozott néhány illúziót a csodavaroknak, de az idén a rideg valosag a tavalyról visszamaradt illúziók nagyreszet maris eltemette. Csak a gyogyithatatlanul vakok nem latjak es a hidegháborúval lelkileg kifárasztott önaltatok nem merik tudomásul venni, hogy a kommunizmus totalis világuralomra törö politikáját nem adta fel, az egesz emberiség leigazasa változatlanul minden más törekvéset megelőzi. Ideológiai, lélektani stratégiáját, politikai, diplomáciái, katonai, gazdasági intézkedéséit ez a mindenek felett allo cél határozza meg. Mármost ha ez a felteves megfelel a való helyzetnek, akkor magatol értetődik, hogy a Szovjet soha nem enged ott, ahol ez az engedmény vilaguralmi tervei szempontjából pozicioveszteseget jelent. Moszkvával csak jelentektelen, globális hodito politikáját nem érintő, reszletkerdesekröl lehet tárgyalni, illetve megegyezni. Nagy jelentőségű problémák felszámolására Nyugatnak mindössze két lehetösege marad: a Szovjetet visszavonulásra kenyszeriteni, vagy a Szovjet nyomására meghatralni. A Kruscsov áltál kezdeményezett es szívós, hosszú harccal kierőszakolt csúcskonferenciák nem a tárgyalások s kölcsönös engedmények utján megvalósítandó enyhülést szolgálják, hanem Nyugat lepesrol-lepesre való visszaszoritasat hivatottak elősegíteni. Kruscsov a csucstalalkozokkal Nyugatnak alkalmat kivan adni ahhoz, hogy teljes vereseget mint a tárgyalások pozitív eredmenyet tüntesse fel a lélektani támadásokkal felmorzsolt, bekere szomjas nyugati tömegek előtt, ezenkívül az ilyen hátráláshoz szükséges időt akarja ellenfelének előlegezni. Nyugat szamara a csúcskonferenciák megtartása egymagában súlyos diplomáciái s meg súlyosabb lélektani vereseg, hiszen tárgyalási alap soha nem volt, s a genfi kudarc ezt a közvélemény fele is bebizonyította. A csucstalalkozo ennélfogva a kezdeményező Szovjet erejet es a berlini ultimátummal megijesztett s tanácskozásokra „megerlelt" Nyugat gyengeséget demonstrálja. Gronchi olasz államelnök februári moszkvai latogatasa nyomán meg a csucstalalkozok sajnalatramelto sürgetői közül is sokan feladtak a reményt, amelyet a májusi első kormányfői értekezlettel szemben táplálták. Kruscsov nyersen közölte az elnökkel, hogy a nemet kérdésben a Szovjet álláspontja nem változott, Keletnemetorszag továbbra is kommunista allam marad, Nyugatberlin Keletnemetorszaghoz tartozik, a varos lakossága népszavazással nem döntheti el, melyik nemet államhoz akar tartozni. Németország keleti hatarait — mondotta Kruscsov — csak háborúval lehet megváltoztatni, s ha a nyugati hatalmak a Szovjet követeléseit nem teljesitik, Oroszország es a varsói szerződés többi „szocialista" allama külön bekeszerzodest köt Keletnemetorszaggal, ami Nyugatberlin sorsat is vegleg eldönti. Az állítólagos nyugati eltökéltségét hangoztató Gronchi elnök moszkvai latogatasanak összes „eredmenye" az orosz-olasz kulturegyezmeny megkötése volt, hacsak nem nevezzük sikernek, hogy Kruscsov az olasz önérzetet melyen megsértette, mikor kijelentette, hogy Olaszországnak makarónija es szalámija van, a Szovjetnek viszont holdraketaja. A kommunista lapok kivetelevel az egesz olasz sajtó felhaborodasa kiserte az elnök moszkvai kudarcai s több lap felvetette a felelősség kérdését az utazást előkészítő politikusok nem nagy örömere. .Az allemelnök, hazaterese után, erelyesen visszautasította a sajtó tamadasait, az utazást hasznosnak nevezte. Pella külügyminiszter, aki az elnököt moszkvai utjara elkiserte, ertheto okokbol szinten nem nagy elragadtatassal beszelt a sajtó kevesbbe hízelgő kommentárjairól, a Kamara külügyi valasztmanya előtt megtartott beszámolójával azonban akaratlanul a sajtó felfogasat hitelesítette. Az olasz politikusok — mondta bevezetőben a külügyminiszter, — Moszkvában meggyőződtek arról, hogy a Szovjetunió, ugyanúgy mint azelőtt, szilárd eltökéltséggel harcol a kommunista eszme es rendszer vilaggyozelmeert. A koexisztencia, ahogy a Szovjetunió értelmezi, nem békés verseny, hanem a kommunista ideológia totalis győzelme erdekeben vállalt vetelkedes Nyugattal, elsősorban gazdasági vonalon. A Szovjetunió a nyugati pozíciók bekeritesere törekszik, különösen a szövetségekhez nem tartózó zonakra es az utjaban allo államokra gyakorolt allando nyomás áltál. Pella szerint jól felismerhető azonosság mutatkozik Moszkva ideológiai propagandája es nacionalista terjeszkedesi akarata között, eppen ezert minden allasfoglalasanal feltehetjük a kérdést, vajion annak fo jellemzője ideológiai vagy imperialista termeszetü-e. Az orosz politikusok a Szovjetunió katonai fölényéről tökéletesen meg vannak győződve, s egyáltalán nem kutatják, hogy ez a fölény valosag-e vagy csak a Szovjet kepzeleteben létezik. A Szovjetunió mindenesetre számol egy fegyveres konfliktus kockazataval. Máskülönben is az oroszok önérzetet fokozza az a tudat, hogy egy nyugatról varhato agresszió lidércnyomásától az o hivatásuk megszabadítani a kommunista tömböt. Az orosz politikusok néhányszor érdeklődést mutattak reszletkerdesek praktikus megoldása iránt, anélkül, hogy ezeknel legalább az ideológiai térnyerésről hajlandók lettek volna lemondani. A nemet problémával es a berlini kérdéssel kapcsolatban hajthatatlansaguk ugyanolyan, mint azelőtt. A leszerelés kerdeseben valamivel hajlékonyabbak, minthogy a Szovjetunió is érzi a fegyverkezes roppant pénzügyi terheit s ezert a leszerelés eredményes ellenőrzéséről nem nyilatkoztak elutasítóan. Az oroszok ragaszkodnak ahhoz, hogy az ellenőrzés fázisai a lépcsőzetes leszerelés fokozataival összhangban legyenek, más szóval az ellenőrző szervek csak a leszerelésre kerülő csapatok nagyságát es fegyverzetet ismerhessek meg. Felvetettek a földrajzi szakaszokban való leszerelés gondolatat is. Pella befejezésül kifejezte azt a velemenyet, hogy Nyugatnak, különösképpen a csucskoeferenciak előkészületei alatt, nemcsak tárgyi, hanem formai tekintetben is a legteljesebb szolidaritást kell mutatnia. A NATO bebizonyította, hogy számottevő tényező es a jövőben a szövetségesek között fennálló egyseget meg fokozottabban kell hangsúlyozni. A nyugati szolidaritás, gyakorlatban, sajnos nem úgy néz ki, hogy az olasz külügyminiszter felszólításának megfelelő, egyseges, kémény fellépést várhatnánk a csúcskonferenciák nyugati résztvevőitől. Adenauer kancellár berlini es bonni beszédeit követő angol-amerikai visszhangokból világosán kiolvasható, hogy ez a feltevésünk egyáltalán nem irreális. — Nyugatnemetorszag kormányfője, Nyugatberlin városi parlamentjében, a hallgatok viharos ovacioi közepette, hosszú beszedet tartott, amelyben biztosította Nyugatberlin lakosságát, hogy megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenere nem döntenek sorsukról. A kancellár felhívta a varos népét, hogy rendületlen bizalommal higyjen a nyugati hatalmak eltökeltsegeben, mert Nyugat soha nem dobja oda Nyugatberlint a kommunizmus martalékául. Nyugatberlin a nemet szövetségi köztársaság szerves részé es nem a Szovjetunióhoz tartozik, tehat Kruscsov ur nem hivatott a varos jövőjét eldönteni. A varos népétől Kruscsov nem tagadhatja meg a népszavazás jogát, mikor ugyanezt az afrikai nepek szamara követeli. — A bonni szövetségi gyűlés februári külpolitikai vitaja folyamán Adenauer közölte a képviselőkkel, hogy az ebben az ügyben közbenjárásra vállalkozó Gronchi államelnöknek Kruscsov a berlini nép önrendelkezesi jogát megtagadta, miután az elnök megkérdezte Krus-
