Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1960-05-01 / 3. szám

1960 május hó

ÜT

3. oldal

fesők kívánságának, s hagyja, hogy a vonalak, színek és formák „hassanak" rá. Ezután próbálja meghatározni a festő élményét, mondanivalóját, próbáljon nevet adni a képnek. Végül pedig üsse fel a katalógust és ellenőrizze, eltalálta-e a művész szándékolta élményt. Meggyőződésem, hogy mindenki, aki végrehajtja ezt a kísérletet, úgy fog járni, mint én, aki az egyik festménynek példának okáért azt a nevet adtam, hogy „borzadály", míg a katalógus ki nem oktatott, hogy a mű „szerelmi szenvedélyt" ábrázol.

Ezeknek a műalkotásoknak tehát nincs semmiféle autonóm, önmagukban is érvényes tartalmuk és jelentésük. Ezzel a festő és a szemlélő, a szerző és a műélvező viszonya a visszájára fordúlt: a szerző — ahelyett, hogy közölne valamit a szemlélővel — elvárja és megkívánja tőle, hogy az hajtsa végre az alkotó aktust: erőltesse meg képzelőerejét, lássa el értelemmel és jelentéssel a színek és formák legfeljebb szubjektív jelentéssel bíró kakofóniáját, magyarázzon be olyasmit a műbe, ami abban nincs is benne. Gyermekkorunkban mindnyájan játszottunk azzal, hogy az égen vitorlázó gomolyfelhőkben különöféle alakokat, tárgyakat véltünk felfedezni. Ehhez a gyermekkori játékhoz hasonlítható a „műélvezet"-nek az az egyetlen fajtája, amelyet az elvont képzőművészet nyújtani képes. Az ilyen „művészet" már nem tud eleget tenni a fogalom meghatározásából fakadó követelményeknek, az ilyen „művészet" csak egyvalaminek hű ábrája: az egyedeire felbomlott, atomizálódott, bábeli zűrzavarba bukott nyugati társadalom szellemi-lelki állapotának. Mint ahogy az idegorvos tud következtetni páciense állapotára annak őrült ákom-bákomjaiból, úgy pillanthatóak meg a 20. századbeli képzőművészetben a nyugati ember és társadalom belső válságának tünetei.

A művészeti válság természetesen nem mesterségbeli hiányokon, vagy az egyes festőn, szobrászon múlik. A leghíresebb modern festők — egy Kandinszky, Picasso, Braque, Klee, Kirchner és mások — fejlődésük bizonyos szakaszaiban bebizonyították, hogy konvencionális értelemben is mesterei az ecsetnek. A kór okait mélyebben kell keresnünk, a mai ember és társadalom lelki-szellemi alkatában, világnézeti ürességében, eszmei tartalmatlanságában, erkölcsi és etikai meghasonlásában. Ezért nem elegendő a kór helyett tüneteit kezelni, ezért nem megoldás, hanem hiábavaló, kilátástalan, rövidlátó vállalkozás a művészet állami, erőszakos reglementírozása, bizonyos irányzatok vagy stílusok eltiltása és elnyomása. Betegség nem gyógyul parancsszóra.

A művészeti válság mélyebb okainak vizsgálata fölé mottóúl Goethe következő szavát írhatnók: „Minden káros, ami az embert felszabadítja anélkül, hogy hatalmat adna neki saját maga felett." A felvilágosodás eszméinek győzelmével kezdődött el az a folyamat, amelytől a német költőfejedelem óva intett, s amely a napnyugati társadalom és kultúrkör 20. századbeli egyetemes válságában csúcsosodott ki. A felvilágosodás volt a kiindulópontja annak a világnézeti, bölcseleti koráramlatnak, amely az egyedeket, társadalmakat és nemzeteket nemcsak elnyomástól, hanem egyben minden belső gátlástól, erkölcsi-etikai elkötelezettségtől, közösségi kötöttségtől is megszabadította. A „felvilágosúlt" ember megdöntötte az elnyomókat, de szélsőséges szertelenségében ugyanakkor szétrombolt minden tekintélyt és értéket is. Senkit és semmit nem ismert el többé maga felett. Zabolátlanságában odáig ment, hogy Istent trónfosztottnak nyilvánította, s helyébe önmagát ültette. Tagadott, s maradinak, „tudománytalan"-nak, babonának bélyegzett mindent, ami emberfeletti, transzcendentális, metafizikai jellegű és eredetű. Az abszolutista kormányformával együtt elvetett mindent, ami abszolút érvényű. Az eszmei értékek hierarchiája, rendje helyett az értelem, ész és észszerűség, Táció és racionalizmus kizárólagos uralmát proklamálta. Mértéktelenné vált, mert önmagán, saját eszén kívül megsemmisített minden mértéket és értéket, amelyekhez tarthatta volna magát, amelyeken tájékozódhatott volna.

Azzal, hogy az ember saját értelmét kiáltotta ki a legfelsőbb, az egyetlen mértéknek, végeredményben minden jelenséget és értékfogalmat magára vonatkoztatott, s ezzel relativált. A felvilágosúlt racionalizmus és intellektualizmus jegyében megkezdődött a relativizmus korszaka. Semminek sem volt érvénye többé, amit az egyed nem látott be, illetve nem akart belátni, mert ellentétes volt érdekeivel. Racionalizmus — relativizmus — szkepticizmus — pragmatizmus — egoizmus — materializmus — biologizmus: ezek lettek a világnézeti állomásai annak az egyre hanyatló szellemi fejlődési folyamatnak, amelyen a „felvilágosúlt", a szabadelvű ember lélektani szükségszerűséggel átment, hogy végül elérkezzék az individualizmus, elmagányosodás, atomizáltság, hitetlenség, reménytelenség, kétségbeesés és nihilizmus 20. századbeli mélypontjára.

Még kétszáz évig sem tartott, amíg a felvilágosodás és korai liberális kapitalizmus túltengő optimizmusa a „modern" pesszimizmus feneketlen mélységeibe hanyatlott alá. Intellektuális fennhéjázásában, racionalista gőgjében, naiv harmónia-hitében a 18. század embere fényes jövőt,szakadatlan felívelést és haladást lálott maga előtt; úgy hitte, véglegesen megtalálta a bölcsek kövét. Condorcet /1743—94/, a felvilágosodás egyik legfényesebb elméje, példáúl még így ujjongott: „Az igazság feltalálásának módszere technikai kérdéssé vált, mintegy képletbe foglaltatott. Az értelem felismerte végre az utat, amelyre lépnie kell, s megragadta a fonalat, amely megakadályozza, hogy eltévedjen." Ebből a racionalistaoptimista álláspontból lélektani szükségszerűséggel nőtt ki a sivár pragmatista szemlélet, amelynek egyik híres képviselője, Herbert Spencer angol bölcselő és szociológus /1820—1903/ az erkölcsi értékektől minden transzcendentális jelleget megtagadott, s egyetlen kritériumukként csak azt volt hajlandó elismerni, ha „az életnek szolgálnak", azaz ha hasznosak. A német Georg Simmel /1858—1918/, egy lépéssel tovább menve a bölcseleti vigasztalanság útján, az igaszág fogalmát úgy határozta meg, hogy az biológiai kiválasztódás /szelekció/ eredménye. Ez a materialista-biologista felfogás már határos a feneketlen kétségbeeséssel, legsötétebb nihilizmussal, amelynek ŐTÜletbe hanyatló lángeszű filozófusa, Friedrich Nietzsche /1844—1900/, definíciójában az igazságot bár hasznos, de téves fikcióvá fokozta le: „Az igazság a tévedésnek az a válfaja, amely nélkül az ember nem tud élni."

így ment végbe — párhuzamosan a technikai haladás hallatlan diadalútjával, a gazdasági termelékenység példátlan fellendülésével, a kapitalista gazdasági rend virágzásával és a demokratizálódással — az a szellemtörténeti folyamat, amelynek lényegét és legfőbb jellemvonását Max Weber német szociológus /1864—1920/ abban pillantotta meg, hogy a világot és az életet minden varázsától megfosztotta /„Entzauberung der Welt"/, lapossá, tartalmatlanná, üressé, sivárrá, vigasztalanná tette. Az olyan világ, amely nem ismer és nem ismer el transzcendentális, metafizikai, mitológiai erőket és tényezőket, amely mindent felderíthetőnek és megmagyarázhatónak vél, amely nem hisz a csodában, s minden jelenséget az okozatiság törvényére próbál visszavezetni, amely a természettudományos kategóriákat és módszereket a hitéletre és szellemtudományokra is alkalmazza, amely számára semmi sem szent és nincs tabu, amelyben a profit és a jövedelem a társadalmi rang, presztízs és tekintély egyetlen mércéje —■ az ilyen világ elveszítette minden igézetét, bűvöletét és szépségét.

Az emberi önérzetnek és önfelfogásnak végül is Charles Darwin /1809—1882/ és Sigmund Freud /1856—1939' tanai, illetve azoknak hatásai adták meg a kegyelemdöfést. Darwin fejlődéselméletének zajos epigonjai és a vulgáris darwinizmus propagandistái diadalittasan hirdették, hogy az ember a majom leszármazottja, tehát minden keresztény tanítás az ember halhatatlan leikéről s istengyermeki méltóságáról humbug. Freud pszichológiája pedig azzal az egyoldalúságában hamis felfedezéssel rendítette meg a századforduló ezerféle kétség