Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
4. oldal ÜT 1960 május hó ben gyötrődő emberét, hogy tudata mögött, lelke mélyén, magatartásának és tetteinek valódi motívumaiként tudatalatti, vagy a tudat alá kényszerített, merőben szexuális jellegű és eredetű lélektani tényezők működnek. Ez a néhány szellemtörténeti utalás is elegendő annak a világnézeti és életszemléleti fejlődésnek a felvázolására, érzékeltetésére, amely a modern embert belsőleg felmorzsolta, egyetemes válságba döntötte, elidegenítette önmagától. A szabadelvű kapitalizmus szociális lélektelensége, lelkiismeretlensége és igazságtalansága miatti vád és önvád érzete még hozzájárult az általános válsághangulathoz. A terebélyesedő munkásmozgalom Marx Károly végzetesen hamis forradalmi ideológiájának igézetében és jelszavaival rohamozta a nogypolgári tőkés rendszer recsegő-ropogó torlaszait. A hemzsegő, de atomjaira széthullott demokratikus tömegtársadalom kellős közepén elviselhetetlenre nőtt a gyökértelen, hitetlen és elszigetelt egyedek magányérzete, ingatagsága, tájékozatlansága, elveszettsége. A kor művészete és irodalma hű tükörképe ennek a világnézeti, lélektani, társadalmi fejlődésnek. Zola, Flaubert, Dosztojevszki sötét pesszimizmustól terhes regényei, Madách, Ibsen, Strindberg tragikus reménytelenséget árasztó drámái, Verlaine, Rimbaud, Baudlaire, Ady, Georg Trakl öngyilkos dekadenciát, ernyedt lemondást lélegző lírai termékei nem is beszédes, hanem ordító, jajgató, hörgő kifejezései a világháború előtti évtizedek korhangulatának. Az utolsó negyven év irodalmi termékei — például Franz Kafka idegbeteg, mintegy szörnyű lidércnyomás alatt álló regényei és drámái, James Joyce tudat- és gondolatfoszlányokból összetett, összefüggéstelen, Ulysses című monológ-regénye, Samuel Beckett és Jonesco éppen napjainkban rendkívül divatos, tartalmukban és felépítésükben egyenesen agyalágyult színdarab-fintorai — már formailag is ugyanazt a teljes felbomlást, szétfoszlást, enyészetet mutatják, mint az elvont, absztrakt festmények, vagy drótokból, fémpántokból és lemezekből „komponált" „szobrok". Mindez a tünet félreérthetetlenül azt dokumentálja, hogy korunk kultúraellenességbe átcsapott kultúrcsömöre elérte azt a fokot, amelyen önmaga ellen fordúl, és saját előfeltételeit semmisíti meg. Ez a képzőművészet, és az irodalom valóban pontos megfelelője annak a vigasztalan létbölcseletnek, amelyet Jean Paul Sartre és társainak „egzisztencializmusa" „az önmagára visszavetett ember" képletében jelölt meg, akinek az az egyetlen esélye és „szabadsága", hogy saját egzisztenciáját valósítsa meg. Ennek a kizárólag önmagára utalt és elhagyottságában saját maga felett kétségbeesett, istentelen, társtalan, hitetlen, elvtelen, reménytelen 20. századbeli nyugati embernek a lelkivilága tükröződik a modern irodalom és képzőművészet mintegy lidércnyomás alatt fogant alkotásaiban. Ez az arcképe annak a nyugati embernek, akinek saját egyetemes válsága és létfélelme közepette kéne helytállnia a politikai világnézetek és ideológiák jelenlegi nyugat-keleti mérkőzésében. Képes lesz-e a helytállásra? Ne áltassuk magunkat, legyen bátorságunk az egyetemes, a lelki-szellemi tényezőket magába foglaló, s ezért egyedül reális szemléletmódra! A két ideológiai és hatalompolitikai tömb viaskodását végsősorban eldöntő tényező az lesz, hogy melyik táborban állnak azok a nemzetek, társadalmak és egyedek, amelyek nagyobb akaraterővel, önbizalommal, küldetéstudattal és önmagukba vetett hittel rendelkeznek, lelkialkat és idegerő szempontjából egészségesebbek, világnézetileg, életszemléletileg és erkölcsileg szilárdabbak. E benső tényezők erőviszonyán dől majd el a Nyugat és a kommunizmus közötti politikai, gazdasági és technikai párbaj kimenetele is. Hogy ez a megállapítás mennyire érvényes, bizonyítja a nyugati demokráciák szakadatlan visszavonulása, terepvesztése 1945 óta, holott technikai teljesítőképesség, gazdasági termelőerő, népesség és katonai felszerelés tekintetében eleinte messze felülmúlták a kommunista tömböt. A dekadencia és romlás bensejüket rágó férgének tudható be, hogy ebbeli fölényüket — ahelyett, hogy éltek volna vele — fokozatosan elkótyavetyélték, a kínálkozó alkalmakat sorban elszalasztották, s még ma is tehetetlenül, tanácstalanéi, céltudatlanúl, megigézve bámulják, mint hozza be egymásután hátrányát a robosztusabb, lendületesebb, céltudatosabb és kíméletlenebb kommunista ellenfél. A történelmi determinizmus bölcseletével nem értek egyet: nem osztom Oswald Spengler jóslatát sem, hogy a napnyugat bukása elkerülhetetlen. Hanyatlásával a nyugati világ, társadalom és ember eredményesen szegülhetne szembe, ha erkölcsi megtisztúlásra, világnézeti újjászületésre összpontosítaná maradék akaraterejét, energiáját. Az közömbös volna, hogy honnan, melyik irányból jön az egyetemes reformot és regenerációt bevezető lökés: politikai, társadalmi, valláserkölcsi, bölcseleti, kulturális kezdeményezés indítja-e meg. Életbevágóan fontos egyedül az, hogy végre történjék ilyen kezdeményezés, a megújúlási hullám az egyéni és közösségi élet egészére terjedjen ki, s vezetői ne csupán követelményeket állítsanak fel, hanem olyan meggyőző példával járjanak elől, hogy annak hatása alól a ma még vesztét érző, erőtlen, ernyedt, nyüszítő nyugaton senki se vonhassa ki magát. Hogy sor kerül-e majd ilyen újjászületésre, regenerációra, még nem tudható. Csak annyi kétségtelen, hogy nyugati katasztrófa lesz a vége, ha nem kerül rá sor. Ebben az esetben a Nyugat még csak azzal sem vigasztalhatná magát, hogy nem tehet balsorsáról, hanem be kéne látnia és vallania, hogy megérdemelt végzet teljesedett be rajta. Sikondai Dániel A nagy temetésen Egy Nemzet sírjára hullnak a göröngyök, Szavak, üres szavak gyászolják a holtat, Tegnapot idéznek, a Mát kerülgetve, S hulló göröngyök közt megszűnik a Holnap. Egy Nemzet sírjára hullnak a göröngyök, Ügy látszik nem riaszt senkit rajtunk kivül, Nyugat, szabad Nyugat, mint mindig is tetted, Ma is magunkra hagysz, elveszni egyedül! Egy Nemzet sírjára hullnak a göröngyök, Halálharangokká lett bennünk az Élet, De e vészharangok gyászos zsolozsmája Legyen Jövőtökön örökös ítélet! DIÓSZEGHY TIBOR Hazámban Az én hazám e havas, sík vidék, Melynek egén sötét felhők szállnak; S a magyar sorsnak régi bánatát Károgják fenn bús, fekete varjak. Rab hazámnak minden kis zugában Magyarok még a szálló sóhajok. Vannak, akik nagy viharra várnak, És ezek között én is ott vagyok. Szittya ősök szelleme ha kisér Tüzes vérár zúg át a szivemen! Az ezeréves harcot folytatom: E véráztatta, magyar földeken! BAJUSZ DEZSŐ
