Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
2. oldal ÜT 1960 május hó A másik, amit itt megfigyelhetünk, hogy nemzetünk nagy fiai a magyar hősökben elődeinket látják. De nem szűk, leszármazási értelemben. A nemzetet éltető, megtartó eszmék szent jelképei iránt róják le a kegyelet adóját. A vérségi leszármazásnak a magyar nemzet fiai elsősorban az édesanyjuk iránti magasztos érzéssel adóznak. A magyar anyának megvan a maga világa: az „övéi": körülötte van családja, „házi népe". Egy birodalom ez, melynek erkölcsi feje ő.Mert ő itt a tekintély, ő érzi magát felelősnek az egész kis életközösségért. Rendtartó talentum, jóságos a szíve, de a szeme tud haragos villámokat is szórni, főleg akkor, ha az erkölcs dolgáról van szó. Senki sem érzékenyebb a tisztesség követelményeire, mint a magyar anya. Nem csak példát mutat, hanem megkívánja, hogy pontosan kövessék is. S ezt el is éri, ösztönös diplomáciával: hol nyájas, hol szigorú, ahogy a helyzet kívánja. így alakúit ez ki az évszázadokon át mindig a parasztságból felfrissült, paraszti eredetű nemzet körében. A férfinek oly sokfelé kellett jelen lennie, otthon leginkább a nő maradt, mint rendteremtő, mint férje helyettese. A modern idők ebből a szempontból nemzetünk legszélesebb rétegeit érintő változást hoztak, a kommunista uralom egyenesen tragikus hatású, a magyar anya mégis, a kedvező feltételek teljes megszűnte után is megtartotta tiszteletreméltó, az élet által kialakított jellegét. Anyáink és a jövő magyar anyáinak ez a dicső szerepe egyik legfontosabb záloga a jövő új, egészséges Magyarországának. Mely a magyar nőt szervesen építi be rendszerébe a magyar család megtartó lelkének. S melyet a magyar anyák hordoznak méhükben, mint ahogy mindig is méhükben hordozták a jövendőt: emberöltőről emberöltőre szülték az új magyarokat, méhükben gyűlt össze, csodás titokként, a nemzet sorkatonáinak és a teremtő Iángeszeknek a csirája. Szerencsés körülmény az, hogy újabb nyelvünk felújította ezt a magyar anyát megillető régi szót: nagyasszony. Élénk érzelmi hangsúlyt adva neki, gazdaggá, beszédessé téve: a bensőséges, nagyvonalú női lélek típusáról van szó. „Nagyúr" csupán magasabb rangot jelent. A nagyasszony lélekben nagy és erkölcsi értelemben fogalom. Egyenes és nemeslelkű. A kötelességteljesítés példája. Jóságos és szigorú egyszerre. Sokszor, oly sokzor, a gyógyíthatatlan fájdalom jelképe. Mindenekfölött azonban tekintély. Anyák napján hódolatunk mindnyájunk Nagyasszonyához, mártír Nemzetvezetőnk édesanyjához száll. Benne köszöntjük többi mártírjaink, hőseink és minden élő magyar édesanyját is. A NYUGAT VÁLSÁGÁNAK TÜNETEI ÉS GYÖKEREI Rég leszoktam már arról, hogy műélvezetért járjak korabeli festőket és szobrászokat bemutató kiállításokra. Azok a kificamúlt Ízlésről és lélekről, vitustáncot járó beteg idegekről, életszemléleti csömörről tanúskodó „műalkotások", amelyekből a „modern" képzőművészeti termelés és termés túlnyomó többsége áll, aligha alkalmasak akár műélvezet keltésére, akár alkotóik művészi élményének közvetítésére. 20. századbeli műveket kiállító tárlatokra azért járok, hogy a művészetnek nevezett torzszülöttek lázgörbéjén a nyugati világ és kultúrkör szellemi és világnézeti válságának fokát mérjem. Az egyes korszakok művészetükben tükröződnek a leghívebben, benne jutnak legkendözetlenebbűl kifejezésre. Azért a legkendőzetlenebbűl, mert a szobrok, rajzok és főleg a festmények alkotóik érzelemvilágát és tudatalatti lélektani állapotát is elárulják, s összességükben jellemzőek annak az emberi közösségnek lelki-szellemi-erkölcsi állapotára, amely kitermelte őket. A bomlás, hanyatlás, dekadencia jelei már a 19. század művészetén észlelhetőek, elsősorban a sokat idézett „fin de siécle" megcsömörlött, kiábrándult, életunt, önmagával együtt mindent kétségbe vonó, eszme-, eszmény- és tekintélyromboló, pesszimizmusában saját maga felett is kétségbeeső nagypolgári világának művészetén és irodalmán. De az önbizalmát vesztett és saját válságát nemcsak észlelő, hanem abból öngyilkos, perverz ösztönnel kultuszt űző liberális-kapitalista társadalom a romlásnak és enyészetnek még csodálatos szépségű virágait tudta kitermelni. A századvég impresszionista festészete volt az utolsó általánosan elterjedt és általános érvényű európai stílus, a nyugati képzőművészet utolsó egy teljes nemzedékre jellemző, egy címszó és művészi koncepció alatt összefoglalható egyöntetű irányzata. Már az impresszionista irányzat félreismerhetetlenűl dekadens volt: az elillanó, visszahozhatatlan, pillanatnyi élmények, benyomások és hangulatok művészete erőtlen emberre és törékeny lélekre vallott. A napnyugati ember lelkialkatának és művészetének felbomlása a századforduló után folytatódott és meggyorsúlt. Elegendő, ha e folyamatnak főbb állomásait csak az egyes művészeti irányzatok és mozgalmak felsorolásával jelzem. „Der blaue Reiter" /„kék lovas"/ és „Die Brücke“ /„hid"/ nevű csoportok Németországban, a „fauves" /„vadak"/ Franciaországban léptek fel torz programjaikkal és ugyanolyan műveikkel. Az első világháború megrázkódtatásának hatására keletkezett az olasz futurista festészet, a dadaizmus, a kubizmus, a szürrealizmus, a német expresszionizmus — megannyi irányzat, amelyekben a neuraszténiás nyugati ember teljes kétségbeesése, tanácstalansága, iránytalansága, fejvesztettsége és köpködő, átkozódó, jajgató ingatagsága jutott kifejezésre. A 20. századbeli művészek, írók, költők, zeneszerzők a társadalom elleni lázadásról, szellemi, művészeti, politikai forradalomról beszélnek és értekeznek ugyan, de képtelenek alternatívát, új eszméket, eszményeket és célokat felmutatni, képtelenek új koncepciókkal helyettesíteni az általuk szétrombolt régieket. Ábrázolják és proklamálják a válságot, de nem látnak kiútat belőle. Ijesztően torz műveikben mintha saját megcsömörlött, meghasonlott énjüket próbálnák kiokádni, de felszedelőcködésnek, akarásnak, céltudatosságnak nyomát sem mutatják. Kétségbeesett, minden áron újat produkálni kívánó kísérletezésükben tudathasadásban szenvedő korunk sizofrén művészei végül is elérkeztek a végállomáshoz, ahhoz a fokhoz, amelyen a műveszet megtagadja, megsemmisíti önmagát: az elvont, tárgynélküli, „absztrakt" festészethez. Az elvont festő felhagy a tárgyi ábrázolással, elvonatkoztat mindennemű tárgytól. Azt próbálja ábrázolni, ami ábrázolhatatlan: érzelemvilágát, sőt tudatalatti énjét. Képének mondanivalója és formája ezzel eléri a szubjektivizmusnak azt a fokát, amelyen a művészi élmény nem objektiválható, kívülálló számára nem tehető láthatóvá. A műnek nincs többé tárgyi jelentése, a szemlélővel nem tudja közölni alkotója művészi élményét, nem hangolja össze kettőjük lelkét: érthetetlen. A művészet ezzel elérkezett saját negációjához. Hogy ez a megállapítás mennyire áll, bárki kipróbálhatja. Álljon bármely elvont festmény elé, s próbálja magát „beleélni" a képbe. Tegyen eleget az absztrakt
