Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
MÁJUSI ÜNNEPEK Magyarországon minden nap a hősök napja, de minden nap az anyák napja is, a hős magyar anyáké. Két májusi vasárnapot mégis külön a történelmünk során véres csatákban elesett hősöknek és a hős magyar anyáknak szentelünk. Sok más nemzet is így tesz. Nálunk, magyaroknál azonban mélyebb az értelme ennek a két ünnepnek. Mi jobban átéljük azokat. A magyarság fajilag nem olyan tiszta, nem olyan egységes nemzet, mint példáéi a japánok. A mi eredetünk sokszálú. A nemzet történelmi törzse a tudomány megállapítása szerint kétségkívül a távoli napkeletről ered. Ma is él még a honfoglalás és az azt megelőző vándorlások magyarságának számos jellemvonása, hagyománya, a mai magyar kultúra, a mai magyar jellem a honfoglaló ősökéből fejlődött ki. De a mai magyarság, a maga egészében, mégsem „jött" sehonnan sem, hanem ott alakult ki a Kárpátok által összefogott Hazában, a véres évszázadok folyamán. Őseink örökét mi, mai magyarság, csak részben örököltük az ő vérükkel, mely a mi ereinkben is csörgezik. Jelentős része erkölcsi hagyatékként szállt apáról fiúra, unokára. Számos jellemvonásunkat maga a Kárpáthaza, a földrajzi környezet alakította ki bennünk. Mely a népek országútja és temetője, nekünk azonban őseinkkel közös, őseink vérétől áztatott földű hazánk. Őseink hazája. Nem pusztán föld, „néptalaj", hol megélhetés puszta alkalma nyílik. Eszme, az égben szikrázó, gyönyörű látomás is. Melybe legtökéletesebben az áldozat önkívületében emelkedünk fel. Magasrendű elvek származnak belőle, melyek többek a hétköznapi értelemben vett politikáknál. Mégis leszállnak ebbe az alacsonyabb régióba is, ott vannak mindennapi életünkben, áthatják azt. Ilyen elv a Szent Korona. A magyar nemzetet alkotó népek és népcsoportok hivatásérzetének forrása. Egy egész ország jelképe. Ódon palástban megjelenő elv, mely századokon át hitet és megnyugvást sugallt s azt teszi ma is: van egy a történetünkben állandó főhatalom, mely összefogja a korszakokat, az idők változásait. Mely áthidalja a katasztrófákat, nem ismeri a politikai vacuumokat. Mely történelmünk folyamának hömpölygését egyenletessé teszi. A történetírás új útjain járók szerint elemei ugyan nem sajátos magyar talajból szökkentek elő, de a magyar talajban megfogamzottak s szárnyakat adnak a telkeknek. Talán csak hozzá lehet hőseinket, hőseink áldozatát és példáját hasonlítani. Hőseink szelleme, hőseinket illető tisztelet és évszázadok múltán is az értük érzett gyász hatja át az igazi magyarokat. Egy-egy velük kapcsolatos emlékbeszéd, egy-egy emlékmű-koszorúzás mindig megrendítő élményünk, ahányszor csak részünk van benne. A költők érzékenyebb lelkűek, mint az átlagember. Az igazán nagy költők műveiben tudatosabban, világosabban jelenik meg a nemzeti lélek tartalma. Nem véletlen tehát, hogy Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Petőfi és irodalmunk többi nagyjai olyan feltűnően gyakran választják a hősökre való emlékezést témájukúl. Ezek az emlékezések rendszerint sötét képekkel, borúlátással párosúlnak. Nagyszámú idézet nyújtaná e cikket, ha csak legfontosabb íróinkat ebből a szempontból felsorakoztatnánk. Előttünk állana, hogy hogyan festették megragadó kifejezésekkel a sors moraját, de az is szembe tűnne, hogy szinte soha nem estek kétségbe, hanem úgyszólván mindig csak figyelmeztettek: mi is őseinkhez méltók kell legyünk. „A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet, s ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad; ez nem a csüggedés ingoványa, ez inkább az élet feszítő rugój a." / Babits. / Hiszek a vérszerzödésben ÁRPÁD VEZÉR Hiszek a vérszerzödésben, mit kötött a Hétvezér sok későbbi más vezérrel, mit kötött a százezer közvitéz sok millióval: sok keresztes, jó vitézzel, barna Corvin-légióval, kurucokkal, honvédekkel, világháborús bakákkal, amíg összefolyt a vér: előbb csak egy fakupában, aztán egy völgy katlanában, majd a nagy Hungáriában, majd egész Európában, folyton összefolyt a vér. Hiszek a vérszerződésben! Hiszek a csók-szerződésben, mit kötöttek az anyák, hosszú ezredéven át lét-alatti, láthatatlan csókkutakból szakadatlan, csobogtak a vérerecskék, egymás útját keresztezték, keveredtek, összefolytak, közös álmokat sodortak, nagy, szent kereszteződésben. Hiszek a vérszerzödésben! Hiszek a föld-szerződésben, mit ekével írt a nép s ezer ízekkel szép Székelyföldre, Nagyalföldre, Nyitravölgybe, Hernádvölgybe, s lett belőle: ezerízű egy-kenyér, egy-kenyérből ezerízű, közös-lüktetésű vér! Hiszek a vérszerződésben! Hiszek a sír-szerződésben: Minden dombos, lapos tájon poszton áll egy halott Pásztor, az élőknél élőbb százszor s vigyáz, hogy bár könnyel, fájón, minden erő, minden álom, minden vércsepp összeálljon, s minden malmunk újra járjon. Hiszek a vérszerződésben! De a szurony-szerződésben, meg a börze-szerződésben, meg a papir-szerződésben nem hiszek! / Mécs László /
