Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)

1955-06-01 / 7. szám

valóban tavasziasnak volt nevezhető. Napok óta gyenge hülés kinzott s aznap valami arra késztetett, hogy ma­radjak otthon. Isten akarata szerint ez volt mindnyá­junk szerencséje, különben az enyéim is elpusztultak volna, mert szokás szerint senki sem ment volna le a pincébe. A mindennapi légiriadót már kora délelőtt fújták. Anyám bement a városba, feleségem tanúként a törvényszékre volt idézve. Lakóink az egyetemen voltak s igy egyedül tartózkodtam odahaza. Az idő mú­lásával lassan el is feledtem, hogy riadóállapot van. Körülbelül egy óra telt el igy1, mikor az egyetemről vá­ratlanul hazajöttek a fiuk, majd feleségem és édes­anyám is. A kertben a csirkék csipogtak, egyébként békés csend nehezedett a vidékre. Anyám is a konyhá­ban tevékenykedett, mi többiek a hallban beszélget­tünk, amikor hirtelen közeledő repülőgépek motorbú­gása hallatszott. Elnémultunk és egymásra pillantot­tunk. A gépek bugása erősödő mennydörgéshez hasonlóan mindjobban közeledett. Még ilyen vésztjóslóan, fenye­getően ellenséges gépek eddig nem repültek el Sopron fölött. Különös érzés fogott el. Mintha a könyörtelen halál csontujjai fonódtak volna torkomra, szinte érezni véltem sírgödörillatu leheletét. Felugrottam a helyem­ről és berohantam a fürdőszobába. Felrántva annak a hegyék felé néző ablakát, pillantásom elsőre a Panoráma­domb felől, ékalakban közeledő 3-szor hét bombázógépre esett. A gépmadarak szárnya ezüstösen csillogott a napsugár vakitó fényében. Láttam amint döntik a gép orrát és egyenesen ráhúznak a Borsmonostori utcára. Mögöttük a távolban további hullámok közeledtek. Kétségnek nincs helye! Életünk egy hajszálon füg­gött ! Lábizmaim acélrugóként röpítettek vissza a hallba. “Légitámadás! ” kiáltottam. “Mindenki le a pincébe!” Anyám a kijárat felé indult. “Hová megy?” kérdeztem. “A gépeket nézni!” felelte teljes lelki nyugalommal. Karonragadtam és erőszakkal tuszkoltam a pincelejárat felé. Anyám, aki koránál fogva képtelen volt a helyzet komolyságát megérteni, ellenkezett. Egy erélyés rán­tással bekényszeritettem a pincelejáratba. Ez valóban az utolsó pillanatban történt. Eddig sohasem hallott sivitó, fütyülő sustorgás hasított bele a légbe. A kiol­dott és hulló bombák súrlódása a levegőréteggel. Most! A poklok felszabadult erői dobhártyarepesztő dübörgéssel megkezdték pusztító, romboló tevékenysé­güket. A kajánul vigyorgó Sátán szőrös karja már ki­nyúlt a szerencsétlen áldozatok remegő lelke után. Egy gondolat cikkázott át agyamon: “Ütött az utolsó óránk!” Hang nem jött a számból, csak magamban fohászkod­tam : “Jézus segíts!” Egymás mellett szorongtunk a v, szűk lépcsőházban. Kecsegett, ropogott minden. A ház úgy ingott, mintha földrengés rázta volna. Hullott a vakolat. Hátam mögött a pinceajtó tövestől kiszakadt a helyéből. Azután egy óriási robbanás, a pinceablakon vakitó, tüzes lángcsóva csapott be, majd koromsötétség borult ránk. Fulladoztunk. A levegő lőporfüsttel és a légnyomás által porrázuzott vakolattal telt meg. Lábunk alatt a nehéz kőlépcsők úgy inogtak, mintha a viharos tengeren hányódó hajó fedélzetén lettünk volna. IJjabb szörnyű robbanás .. most dili ránk a ház .. már csak kapkodva, hörögve lélegeztünk, mikor egy irtózatos légnyomás szaladt végig a szűk helyen, testünket a falhoz szorí­totta, de — Istennek hála — a tüdő ismét friss levegőt szívhatott. A derengő félhomályban öt, borzalomtól el­torzult, lőporfüsstől megfeketedett, rémült arc tekintett egymásra. Krákogtunk és kiköptük a vakolatport, mely a szájat, orrot és torkot pépszerli réteggel töltötte meg. De már jött a második és utána a harmadik hullám. Az egész előbbi poklot újra átéltük. Azután halotti csend nehe­zedett a Borsmonostori utcára. Az első emberi hang, amire felfigyeltünk, egy gyermek szivrepesztő keser­ves sírása volt, majd egy női hang sóhajtozta elhalóan: “Szomszéd ur! Segitséééég!” Egy perc sem telt belé, mindkét hang elnémult. Ajkukat a halál csontkeze le­zárta — örökre. Újabb furcsa hang hallatszott. Serce­gés, pattogás, mint amikor öles fahasábok égnek. És ismét egy női hang szólalt meg: “Halló! Ég a ház!” Erre mi is megmozdultunk. A pinceablakhoz léptünk, melynek bádogfödőjét elvitte a légnyomás. Megrendítő látvány tárult elénk. A szép, csöndes, békés Borsmonos­tori utca — romokban hevert. A kedves kis családi házak helyén kő, tégla és füstölgő gerendák torz össze­visszasága. Amit szorgalmas emberi kezek éveken át fel­építettek, hogy meghitt otthont teremtsenek, azt az esztelen pusztítás őrülete pillanatok alatt romokba dön­tötte, kioltva ártatlan gyerekek, asszonyok és békés pol­gárok életét. ☆ ☆ ☆ Minek folytassam? Ami azután következett, a leg­­szomorubb felebaráti kötelesség teljesítése volt. A holtak és sebesültek kiásása a romok közül, amihez infernális koncertként az időzített bombák robbanása járult. Szív­facsaró volt hallani az életbenmaradottak kétségbeesett jajveszékelését, a szeretett gyermek, hitves vagy férj vérboritotta, szétroncsolt holtteste fölött. Hetekig fü­lemben csengett annak a négy asszonynak segítségkérő jajgatása, akik az 5-ös ház pincéjében, a rájukomlott épület tömege alatt fulladtak meg délután 5 óra felé. Mindezen szörnyűségekkel szemben az anyagi kár úgy­szólván semmivé zsugorodott össze. Ugyan miféle anyagi kincs tudná pótolni a szeretett gyermek vagy élettárs elvesztését ? A Borsmonostori utcára 1944 december 6-a után rá­feküdt a halál temetői csendje. Az életbenmaradottak elhagyták a lakhatatlanná vált romokat, Csupán néhány liiénatermészetü, lelkiismeretlen fosztogató látogatta az éj leple alatt a tragédia színhelyét, hogy az esetleg épségben maradt holmit, amit más szorgalma és munká­ja eredménye szerzett, eltulajdonítsa. ☆ ☆ ☆ Borsmonostori utca! Egy fejezete voltál életemnek és egy regénnyé növekedhettél volna, ha a történelem véres pallosa ketté nem metszi az összefűző szálakat. Mit tudom én, ma talán Lenin- vagy Marx-utcára vál­16

Next

/
Thumbnails
Contents