Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
Haragom persze hamar elszállt. Gondoltam, felhasználom ezt a kedvező alkalmat. Elő a fácánfarkot! Lábujjhegyen megpróbáltam az uhut ismét belopni. Már a fejénél citerált. az avult fácánfarok, amikor uhum kedélyesen bekapta a toll végét és húzni kezdte. Zavarba jöttem. Mi itt a teendő? Komázás akar ez lenni? Én is húzom. Húzzuk! Ide-oda. Majdnem rikkantok örömömben. Ez már barátkozás! Egyetlen öreg barátom! (Később igazán az lett.) Végül — okos enged —■ az uhu elengedte a tollat, mely eltörve fittyent alá. Rohanás egy új tollért. Majd úgy esem be az irodába. Ott ül Principálisom és az ókula fölött kérdőleg néz rám: — Valami baj van? Hebegtem és elfoglaltam helyemet asztalomnál. Mintha a környék összes tűibe ültem volna. Ilyen alkalmat elmulasztani.. . Ott ül drága madaram, jó hangulatban várja a jótékony simogatást és én ide vagyok szögezve. Izegtem-mozogtam, mig végre az öreg kicsoszogott. Neki a fácánnak! Szegény kakas üvegszemével szemrehányólag nézett rám, mig ismét megraboltam. Uhum nyugodtam ült, amikor visszamentem, nagyokat pislogott és láthatólag jól esett neki figyelmességem. A cirógatást már nem bánta, sőt felfújta magát és elkezdett tollászkodni. Leültem elébe, beszélni kezdtem hozzá. Értelmesen hallgatott. Aztán letettem a tollat és kezemmel próbáltam megsimogatni. Kopp!... Jól a körmömre koppantott, mintegy jelezve, hogy ennyire még nem vagyunk jóban. De nem csípett meg. így ültem és beszélgettem Tantival sokáig. Baglyom a monoton hangtól elálmosodott. Pupillája egészen apróra zsugorodott és láthatólag küzdött az álommal. Lassan felkeltem, öreg újságokat helyeztem el a “tisztaságnak miatta” és dolgom után néztem. Este a vacsoránál principálisom megkérdezte, hogy megkaptam-e az uhut? — Már meg is barátkoztunk. Nem is olyan vadállat az, csak tudni kell vele bánni! Éreztem nimbuszom rohamos emelkedését, hát felhasználtam az alkalmat: — Holnap reggel szeretném is már kipróbálni. — No jól van, csak vigyázzon, mert Harrai is három hétig volt a kórházban. Ez a tudat ismét lelohasztotta jókedvem. Vacsora után koromsötétben igyekeztem a másik épületben levő lakásomra. Csendben kinyitom a szobám ajtaját és . .fff fff . . kap .. kapp . . — a fejem felett. Az ajtó mellett állt szekrényem, ennek a tetejéről jött a hang. Rémülten ugrottam vissza és keresem zseblámpám, hogy megvilágítsam a helyzetet. Kinyitom az ajtót és felvilágitok a hang irányába. Ott trónol — Jókai összes müvein — uhum, tollát felborzolva, kerekrenyilt vörös szemeivel. Lánca a földön, vékony bőrbéklyója elszakítva. Nem is szólva a szekrényem tetején tartott folyóiratokról, melyek most már azt hiszem, a szó szoros értelmében “folyó” iratok. Tanácstalanul ültem az ágyam szélére, hogy alszom én itt ezzel a kiszabadult boszorkánymadárral? Tanti közben ártatlanul vakaródzott Jókai összes müvein. Mit tehettem? Szépen levetkőztem és elkezdtem újságom elolvasni. Félszemmel lesve az uhut. Néha szóltam hozzá, ügylátszik megunta odafent, mert egy szép lendülettel leszállt ágyam végére. Úgy néztük egymást. Baglyom láthatólag jól érezte magát. Én nem! Ha lábam mozdítottam, odasanditott. Azt hiszem, egeret sejtett a paplan alatt. Múlt az idő. Szemem már majd leragadt. De minél álmosabb lettem én, annál élénkebb lett az uhu. Leszállt ?; földre és terepszemlére indult. Hármasszekrényem középső ajtaja tükör. Baglyom arra sétálva meglátta magát a tükörben. Szeme kerekre nyílt és lassú léptekkel indult a testvér felé. Persze az is közeledett. Felborzolta magát és szegény rabom a társtalanság örömtelen évei után rokonra találván, elrikkantotta magát: — Uhuhuhuuuuuu... és megkopogtatta csőrével a tükröt. Nagyon megsajnáltam. Az ősi éjszakák kopott lovagjának szomorú kis öröme meghatott. Elhatároztam: mindent megteszek, hogy' jóbarátok legyünk. Madaram még mindig a tükör előtt tanácstalankodott, aztán megunva a másik érthetetlenségét, visszalendült ágyam szélére. Zseblámpámat kezemügyébe helyezve —. lesz, ahogy lesz —■ elfujtam a lámpát és elaludtam. De ekkor már éjfél volt. Álmodtam aztán egész éjjel szebbnél szebb uhuzásokat, dús zsákmányt, suhogva vágó sasokat és bárányszelid uhut, melyet a kezemen vittem a kunyhóhoz, mint a középkor sólymászai fakó metszeteken. Amikor hajnalban bezörgettek, a vadászat előrevetett izgalmai elsöpörték az álmosságot. Uhum még mindig ágyam vasán ült, de már nem fújt rám, amikor felkeltem és öltözködve tettem-vettem körülötte. Izgatott csak akkor lett, amikor elővettem kosarát, hogy betessékeljem. Nagyon rossz emlékek fűzhették ehhez a szűk ketrechez. Nem is erőltettem. Erős bőrkesztyűt húztam és elhatároztam, hogy kézben viszem ki. Ha más megcsinálta ezt, megcsinálom én is. Holnapra elkészül az uj szállitókosár, zsákvászonból, szakszerűen. Az uj béklyó már készen volt, csak rá kellett a lábaira csatolni. Nehéz művelet volt. A csőrétől már nem féltem. Puskát a nyakba, tölténytarisznyát keresztbe, uhut a hónom alá és: gyerünk. Egyik kezemmel lábait fogtam össze, másikkal szárnyait nyomtam a hónom alá, lazán, hogy meg ne törjön, amúgy is kopott volt a tolla és fel a dombtetőre. Csupa viz voltam, mire felértem. A nagy madár meleg volt, mint a kályha. Fent friss szél lengedezett. Hamarosan találtam egy alig méter magas iszalagbokrot. A baglyot fájára kiültettem és én ebbe bújtam bele. Nagyon kényelmetlen helyem volt. Félig ülve, félig fekve vártam a szerencsét. Baglyom nyugodtan ült T-fáján, 12
