Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
hátatfordítva a kelő napnak. Álmosan hunyorgatott és néha szárnyait suhogtatta. Kellemes izgalom bizsergett. bennem és egyik lábam már úgy elzsibbadt, hgy bicskát lehetett volna beleszurkálni: azt sem éreztem volna. Hátam mögött öreg bükk meredezett élő és holt ágai val és messziről varjukárogás közeledett. Kár-kár ... kár.. . Mint a trombita. Nem a fekete varjak gyászos, mély hangja, hanem a szürkék szemtelen károgása. Láthatatlan helyek lökték ki magukból ezeket a zsiványokat és bár egész tölcsér volt már a bagoly felett, még mindig újak és újak érkeztek. Én pedig vért izzadtam a bokorban, mert lőni — azt nem tudtam. Szűk helyemen még mozdulni sem lehetett. Baglyom forgatta fejét — már attól féltem lecsavarodik a “kvintről” — de nem mutatott különösebb harciasságot. Hátranézve látom ám, hogy a bükkfa egyik száraz ágán egy egész füzér szürke tanácskozik. No most! Óvatosan, de csak felsőtestemmel megfordultam és balkézzel fogva a puskát — majd a nyakcsigolyám ugrott ki a helyéből — próbáltam a zajongók közé spriccelni. Egészen rá kellett a puskára feküdni, hogy lássam a cső végét és . . . durr ! A nehéz browning úgy orron vágott, hogy tizenöt var jut is láttam potyogni. Dehát ez csak káprázat volt. Utána mindössze hármat találtam. Orromból meg dűlt a vér. Ezt hát megcsináltam. Hiába volt minden, az orrvérzés nem állt el. Kimásztam a bokor alól és szipogva szidtam magam ügyetlenségemért. Vége az uhuzásnak. Leültem egy fatönkre és sóváran néztem egy messze köröző nagy madarat, mely biztosan idejött volna ... De a madár mintha közeledne .. Egyszercsak fordul és mintha én a világon sem lennék: neki a bagolynak. Hallom szárnyai suhogását, amint közeledik. Látom baglyom is lelép fájáról és hátát a fának támasztva, karmait tartja maga elé pajzsul, de annyira pillanatok alatt történik mindez, hogy lőni elfelejtek. Madaram azonban nem zavartatja magát. Rekedt rikácsolással vág újra és amikor ellendül a bagoly felett, lelövöm. Még estében is rikácsolt... de mire odaérek, már nem él. Boldog vagyok! Három varjú, egy hatalmas galambászhéja és olyan gazdag élmény a zsákmányom, melyet soha nem felejtek el. Meg téged sem öreg madaram. Élsz-e még vájjon? De sok szép emlékem fűződik hozzád! Gondolsz-e rám néha unalmas téli napjaidban? Emlékszel-e ragyogó tavaszi hajnalokra, ködös őszi reggelekre, amikor már összetanulva irtottuk a férgesét és elismerően pislogtál be kunyhóm ablakán, ha puffant melletted a zsákmány. Egyszer egy varjú a fejedre esett... No, akkor mérgelődtél egy kicsit.. . Emlékszel-e ? Úgy hallom, az uj ifiur nem vadászik veled. Meg más sem. Nem tudom látlak-e még, de mindig örömmel és szerető visszaemlékezéssel gondolok rád. Talán megérzed a társtalanság és rab magány örökös sivárságában ezt a pár sort, amely neked szól. Hát kérlek — fogadd szívesen. Gönczy Pál A tiszai fa Egy fa áll a Tiszaparton. Büszke, árva. Bus pusztai mesék hőse, óriása. Villámtól sújtott, szelektől tépett Lombja nem mutat különös szépet, De a vihart és áradást egyként állja. Öles, vén törzsét fúrja ezernyi féreg. J.gait huzza sok-sok idegen fészek. Ősi gyökerét a vad viz mossa, Virágát tépi száz falurossza. De tavasszal mégis, mindig újraéled. “Furcsa fa” — mesélik a tiszai vének. —“Csak szállnak felette a viharos évek. Hogy ledőljön, mióta várjuk, Hogy helyét majd földünkhöz szántsuk. De kivágni félünk. Foga van a vénnek! Igaz, volt már legény, aki nekivágott, Ám ez a sok csodát látott Tisza-árok Is borzongva megremegett tőle, Hogy lecsapott a reátörőre A fa, e ránktornyosuló ősi átok!” Tiszapartra tévedt, társtalan, árva fa, A Mongol pusztákról mely idők vihara Tépte ki, s fújta nyugatra magod, Ahol sajnálják tőled a napot, S hulltodra vár földéhes szomszédok hada ?! S vájjon ki akarta, hogy sorsod igy legyen: Gazdag nyugati szérűn megtűrt idegen, De lebirhatatlan életerős, Napfényben pompás és viharban hős Tiszai árva fa, — én magyar nemzetem! . . . 13
