Új Szó, 2022. október (75. évfolyam, 227-252. szám)

2022-10-04 / 229. szám

www.ujszo.coml 2022. október 4. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Tragédiák az utakon „Az autó egyfajta mozgó lakhellyé válik, de nem oly biztonságos, mint azt gondolnánk, amikor bekötjük a biztonsági övét" Megrázó jelenet tanúja voltam a napokban, amikor késő este el­haladtam egy súlyos, tragikusan végződő baleset helyszí­ne mellett, ahol rendőrök irányítot­ták a forgalmat. Áttereltek bennün­ket egy mellékútra, mert még folyt a vizsgálat. Hosszú-hosszú ideig próbálták újraéleszteni a mentősök azt a sofőrt, aki teljesen vétlenül, szabályosan közlekedve keveredett olyan helyzetbe, amit egyikünk sem tudott volna kivédeni. Rendkívül fájdalmas volt, ahogy az elterelt ko­csisor lassú, már-már gyászos me­netében egy zokogó asszonyra let­tem figyelmes, és a vámosok bódéja mögé egy szófián férfi húzódott be, lélektelenül meredt maga elé, talán még fel sem fogva a történteket. A baleset csupán néhány száz méterre történt attól az ugyancsak tragikus esettől a kereszteződésben, ahol az­óta mindig megáll néhány munka­ruhás férfi, hogy mécsest gyújtson az elhunyt kolléga emlékére. Se szeri, se száma azoknak az út men­ti kereszteknek és emlékhelyeknek, amelyek mellett naponta elhaladok. Hivatásvégzésünk során sokan va­gyunk úton hosszú órákon át, máso­dik otthonunk lett a gépkocsi, ahol akad némi elemózsia, van pótöltö­zék, és a megszokott rádióműsorok beépülnek az életünkbe. A gépko­csi egyfajta mozgó lakhellyé vált, amely korántsem olyan biztonságos, ahogy azt gondolnánk, amikor be­kötjük a biztonsági övét, betartjuk a forgalmi szabályokat, és tekin­tettel vagyunk másokra. Végtelen útjaim kapcsán egy éjszaka arról álmodtam, hogy akaratomon kívül besodródtam két viharosan szágul­dó kamion közé, minden idegszá­lam megfeszült, hogy tartsam a se­bességet az előttem haladóval, és ne gyűrjön maga alá a csomagterem­re tapadt, vészesen villogó kamion. Pont ilyen helyzetbe kerültem más­nap, mintha az álom fel akart volna készíteni a helyzetre. Nagy segítsé­get nyújtott a „vészjelző álom”, te­jesen leizzadva, de megküzdöttem a helyzettel. Mélységes részvéttel gondolok mindazokra, akiknek ez nem sikerült. Ismeretlenül is adózok az emléküknek, gondolva szerette­ikre, akikhez már nem térnek haza soha. A pozsonyi autóbusz-megál­lóban várakozók közül sem ér haza többé az az öt utas, aki gyalogos­ként, teljesen ártatlanul lett áldoza­ta egy ámokfutónak. Naponta több halálos kimenetelű balesetről érte­sülünk, de csak akkor hasít belénk a fájdalom, amikor egy-egy meg­hitt családi fotót mellékelnek hozzá, hogy érzékeltessék a hírfolyamot to­­vábbpörgetővel, mekkora veszteség ért egy családot, egy munkahelyi közösséget. Ki gondol a megannyi tragédiáról szóló hír böngészésekor és továbblapozáskor arra, hogy a kisfiú már hiába várja a kapuban az édesapját, aki megígérte neki, hogy délután közösen kerékpároznak? Minden egyes eset arra figyelmeztet bennünket, vigyázzunk jobban egy­másra az utakon, vegyük észre az út mentén pislákoló fényeket, vegyük mindegyiket figyelmeztetésnek! Már a semminek is felment az ára... (Lubomlr Kotrha) Képzeld el Képzeld el, hogy állsz egy megállóban, autó­buszra vársz, egy kicsit bosszankodsz, mert es­te, különösen vasárnap este ritkáb­ban közlekednek, és te már szeret­nél otthon lenni. Otthon a szüléid­del, a testvéreddel, a feleségeddel, a gyerekeddel, mindegy, hogy ki­vel. Valakivel, aki vár. Akivel meg­beszélted, hogy pontos leszel, nem késel - néhány perce még beszélte­tek, akkor azt mondtad a feleséged­nek, hogy melegítheti a vacsorát, a gyereknek, hogy persze, te olva­sod el neki az esti mesét. Valaki­vel megbeszéltél valamit, valakinek megígértél valamit. Gondolj el mást is! Az első pohár bor vagy a köszöntő gyöngyöző pezsgő, netán féldeci lecsúszik a torkodon, utána már nem utasítod el a másodikat, a többediket, gyakor­lott sofőr vagy, mit neked egy kis alkohol. Csipegetsz egyfalatká­­kat, ahány ismerőssel összefutsz, mindegyikkel illik koccintani, és valahogy hamar kiürül egyik pohár a másik után. Vagy csak egyszerű csa­ládi ünnepségen vagy. Ott is durran a pezsgősdugó, ott is összekoccannak a poharak, és ha mindenki olyan felszabadult, miért ne csapna meg té­ged is a szabadság szele? Az is lehet, hogy régi vagy újdonsült barátokkal találkozol, viszed magaddal a fiadat, akivel még nem büszkélkedtél mindenki előtt, pedig megérdemli, olyan okos, törekvő, tehetséges fia­talember. Belőle biztosan lesz valaki. Sokra viszi. Te is metámogatod, akkor még többre viszi. Állsz a megállóban, s mint oly sok­szor, most is úgy érzed, Godot-ra vársz. Jó lenne otthon lenni. Otthon, édes otthon. A bulinak vége. Elindulsz. Nincs, aki visszatartson. Mindenki alkoholszintje körülbelül odáig nyújtózkodik, mint a tiéd. Senki nem mondja, inkább hívj taxit, mi hazaviszünk, a feleségem nem ivott. De ha szól is valaki, félrelö­köd a kaiját, téged senki ne akaijon visszatartani, ne akaijon taxiba tuszkolni, odatalálsz az autódhoz, lám, a zár is kattan, kinyitod az ajtót, nem esel be az autóba, szépen beülsz, még a biztonsági övről sem feledkezel meg. Hogyan is lehetnél részeg? Bestartolsz, elindulsz. Öt ember élete nem a te gondod. Irodalmárok jóslatai JUHÁSZ KATALIN lyan helyen töltöttem az elmúlt hétvégét, ahol az egy négy­zetméterre eső írók, költők, irodalomtudósok száma a leg­sűrűbb volt Magyarországon. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált sem tudták megrendezni az elmúlt két év­ben, ezért mindenki repesve várta. Azok az írók is kibújtak odújukból, akik nem szeretik a tömegrendezvényeket. Az olvasók, akikről pedig a szakma azt állítja, nincsenek, hosszú sorokban vártak egy-egy dediká­­cióra, egymást taposták a standoknál, és teli szatyrokkal hagyták el a helyszínt. Rég nem látott ismerősök, írókollégák borultak egymás nyakába, a Millenáris épületei előtt kisebb-nagyobb spontán vitacsoportok alakul­tak, egy-egy ilyenbe belecsöppenni számomra gyakran izgalmasabb volt, mint a bent zajló programokon részt venni. Megtudhattam, hogyan viszonyulnak elismert írók a jelenlegi hely­zethez, mitől tartanak, mit jósolnak, hogyan készülnek a túlélő üzem­módra, hová menekülnének, ha muszáj lenne. Neveket természetesen nem említek, hiszen a magánbeszélgetések során elhangzó gondolatait az ember nem biztos, hogy olvasóközönség előtt is kimondaná. Ennek több oka lehet, az egyik talán a szégyenérzet. Nem vagyunk büszkék ar­ra, hogy félünk. Erősnek akarunk mutatkozni a nyilvánosság előtt. De titokban már halmozzuk a konzerveket a spájzban, a szakirodalmat búj­juk, hogy megtudjuk, melyik fűtési mód a legolcsóbb, kisebb lakást ke­resünk, vagy a más kontinensre költözést fontolgatjuk. Az írók ugyebár folyamatosan az emberi természetet, viselkedést ta­nulmányozzák, hiszen ez elengedhetetlen a hihető karakterek létreho­zásához. Ők másképp nézik az utcán veszekedő párt, a parkban enyel­gő szerelmeseket, a magabiztosan intézkedő rendőrt, a buszon zsör­tölődő utasokat, mint az egyszerű halandók. Nekik minden potenciális téma. Ezért - és ebben biztos vagyok - a legjobbak idővel olyan remek emberismerőkké válnak, hogy képesek lesznek előre látni a folyamato­kat, egy-egy konkrét helyzet kicsúcsosodását. Valahogy úgy, ahogyan az öreg parasztember néhány felhőből és a széljárásból megmondja, mikor tör ki a vihar. Az egyik legnagyobb magyar regényíró szerint akár polgárháborúk iS várhatók térségünkben, ha a regnáló és (még mindig csak) szájtátó csúcspolitikusaink nem lépnek végre valamit. Egy műfordító azt mond­ta, simán leütné és kirabolná a szomszédját, ha olyan helyzetbe kerülne, hogy nem tudna enni adni a gyerekeinek. Egy negyvenes, díjakkal elhal­mozott költő szerint a vidéken élőknek több az esélyük a túlélésre, mint a nagyvárosiaknak, akik annyira el vannak kényeztetve, hogy már a vil­lamosközlekedés összeomlását is végső csapásnak tekintenék. Vidékről Budapestre került kollégája pont fordítva látja a dolgot, szerinte minél ki­sebb településen él az ember, annál védtelenebb a fosztogatókkal szem­ben, és egy nagyvárosban mégiscsak jobban el lehet bújni. Ezeken a csoportos „füstölgéseken” irodalmi művek is terítékre ke­rültek, olyan utópiák, amelyek mára beteljesülni látszanak. Legtöbben Az út című megrázó erejű Cormac McCarthy-regényt emlegettük. Aki ismeri, az sosem szabadulhat többé a lecsupaszított világ látványától és az emberi lét legalapvetőbb kérdéseinek súlya alól. Az ilyen utópisztikus történetek szerzői ugyanis komoly lélektani, társadalmi, antropológiai elemzésekből indulnak ki, illetve ezeket „fejlesztik” tovább képzeletük segítségével. Bízzunk benne, hogy ez utóbbiból van bennük több. Mindenesetre lehet, hogy ez volt az utolsó könyvfesztivál, mert jövőre már nem lesz pénz a helyszín kivilágítására, és papír sem lesz, amire a könyveket nyomtathatnák. Nyugalom, ezt csak én mondom, és mit ért­hetek én a világból. A többiekkel együtt tehetetlenül figyelem a történé­seket, mintha egy vízesés felé úszó tutajon lennék... FIGYELŐ Nem mindenkinek jut az ukrán gabonából Az ENSZ szeptember végi adatai szerint 238 szállító konténerhajó indult el az ukrán kikötőkből, és 5,5 millió tonna gabonát szállított. A szállítmány azokhoz az orszá­gokhoz jutott, amelyekkel Ukraj­na eddig is kereskedett, tehát je­lentős része az Európai Unióban kötött ki. Az ENSZ adatai szerint ha az áru célországait magas, közepes és alacsony jövedelmű orszá­gokba soroljuk, akkor az ukrán gabona 45-50 százaléka a magas jövedelmű országokba jutott. Ebből is élenjár Spanyolország 13 százalékkal, Hollandia 8 szá­zalékkal, Olaszország 7 száza­lékkal, Románia 4 százalékkal. Spanyolország az ukrán kuko­rica nagy felvásárolója, amit a takarmányozásban használ. A közepes jövedelmű országok között kiemelkedik Törökország 19 százalékkal és Kína 8 száza­lékkal. Az alacsony jövedelmű országok osztoznak a maradék 28 százalé­kon. Ezek jellemzően észak-af­rikai, ázsiai államok, közülük Szudán, Kenya, Szomália, Jemen és Dzsibuti emelkedik ki, de ezek csak néhány százalékos hozzájáru­lást jelentenek. Amikor blokád alá vették az uk­rán kikötőket, felmerült annak a veszélye, hogy azokban az orszá­gokban - köztük afrikaiak, ázsia­iak -, amelyek nagyban függe­nek az orosz és ukrán gabonától, a gabona kiesése miatt éhínség lehet. Ám az ukrán gabonaszál­lítmányok megindulása „ezt a problémát nem fogja megolda­ni”, a súlyos éhínséget fenyegető Szomáliába és Jemenbe az ukrán gabonának mindössze egy száza­­lékajutott. (infostart)

Next

/
Thumbnails
Contents