Új Szó, 2022. szeptember (75. évfolyam, 203-226. szám)

2022-09-24 / 221. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ 2022. SZEPTEMBER 24. RIPORT Órákig várakoztak az emberek a Westminstert apátságtól vezető úton (Fotók: TASR/AP) Egy szelet emlék az uralkodóról M ichelle Donelan brit kulturális miniszter nem végleges adatok­ra támaszkodó információi alapján mintegy 250 ezren rótták le kegyeletüket a szep­tember 8-án, a 96 éves korában elhunyt II. Erzsébet brit királynő felravatalozott koporsója előtt a londoni parlamentben. Az uralko­dó hétfői londoni gyászszertartása nagyjából 1-1,5 millió embert von­zott a helyszínre. Velük beszélget­tünk a főváros utcáin. Talán egyesek számára nehezen ér­telmezhető, hogy miért repül valaki Budapestről Londonba csak azért, hogy részt vehessen II. Erzsébet brit királynő temetésén a Buckingham­­palota és az Admiralitás között húzódó The Mail vörös aszfaltos sugárúton állva, a gyászszertartást „élőben” - helyszíni rádiós közve­títéssel - követve mintegy 1-1,5 millió ember társaságában, majd fejet hajtva a királynő elhaladó ko­porsója előtt. Nem lenne etikus, ha részletesen írnánk royalista né­zeteinkről, a csodálatunk tárgyát képező államforma, az alkotmá­nyos monarchia jutányairól vagy az európai, arab, ázsiai és afrikai dinasztiatörténetek iránti érdeklő­désünkről. Legyen elég annyi, hogy amikor szeptember 8-án, délután egy vidéki könyvbemutatóról haza­vezetve a mögöttünk ülő útitársunk előrehajólt és finoman megérintette a vállunkat, majd azt kérdezte, hogy hallottuk-e, hogy II. Erzsébet hal­doklik, nem véletlenül torkoltuk le, igaz, mentségünkre szóljon, fino­man. Királyi szakértőként ugyanis már legalább tizenöt alkalommal futottunk bele a brit államfő halálát keltő álhírekbe az elmúlt tíz évben, de a hoaxok mellett sokszor lehetett olyan képtelenségekről olvasni, mi­szerint a királynő a halálán van, ne­tán lemondását készíti elő. Persze, nem kell áltatnunk magun Lat: nem álltunk készen az uralkodó halálára. Amikor a múlt hét vasárnapján megérkeztünk a lutoni repülőtérre, pillanatok alatt meggyőződhettünk arról, amit a halálhír bejelentése óta eltelt tíz napban különböző plat­formokon már megtapasztalhat­tunk II. Erzsébet távozására senki nem volt felkészülve. A Londontól mintegy 45 km-re található légiki­kötőben aláírtuk az uralkodó kép­mása és egy kis méretű virágkoszorú mellé kihelyezett részvétnyilvánító könyvet, amibe bárki írhatott egy rövid személyes üzenetet, aki rész­vétét szerette volna kifejezni a koro­nás fő halála felett. Miután átadtuk a golyóstollat a mögöttünk sorban állóknak, alig két-három lépés után újabb emlékkönyvbe bodottunk a főbejáratnál. Igaz, ott a megfigyelt reggeli percekben senki nem vára­kozott, hogy írásban vegyen búcsút Nagy-Britannia és Észak-írország világszerte ismert királynőjétől, de rengetegen álltak meg, hogy fotót készítsenek a reptéri üzletek kira­katairól és hirdetőfálairól, ame­lyeken Erzsébetet a IV. György által 1820-ban megrendelt állami diadémot viselve megörökítő feke­te-fehér portré, valamint az alábbi felirat volt látható: „Őfelsége, II. Erzsébet királynő, 1926-2022”. A világ egyik leggyönyörűbb és leggigantikusabb vasúti pálya­udvarának hírében álló St. Pan­­crastól nyakunkba vettük a lábun­kat, hogy bejárhassuk London számtalan negyedét, ahol szinte túlzás nélkül valamennyi bevásár­lóközpont, üzlet, vendéglátóegység, fodrászat és lottózó falán, valamint minden metrómegállónál egy in­formációs táblán díszelgett egy kisebb-nagyobb portré a királynő­ről és egy rövidebb-hosszabb rész­vétkifejezés. Szinte teljesen kihalt utcákon vezetett az utunk, csupán a British Museum VII. Eduárdról elnevezett képzőművészeti galériája előtt gyülekeztek turisták. London szívébe érve azonban már egészen más látvány fogadott: akárcsak a júniusi platinajubileum idején, úgy most, az uralkodó másnapi temeté­se előtt, a szuvenírárusok úton-út­­félen Erzsébet képmásával díszített emléktárgyaikat, zászlóikat, csé­széiket, étkészleteiket, mágnese­iket bocsátották áruba - több az uralkodó trónra lépésének 70. év­fordulójából rendezett négynapos állami ünnepségsorozatból maradt, néhány viszont már tartalmazta születési és halálozási dátumát is. (Abszolút favoritnak az a múlt hé­ten érkezett bögre számított, amit 15 angol fontért - mintegy 17 eu­róért - lehetett megvásárolni. Az új uralkodó, III. Károly képmásával még nem készültek emléktárgyak.) A megemlékezések közül - az úton­­útfélen elhelyezett virágok és rajzok után - a leglátványosabb az Odeon Leicester Square mozi homlokza­tán jelent meg, ahol a digitális.kijel­ző ezúttal nem filmekről adott hírt, hanem az uralkodótól búcsúzott - az angolban „Royal cypherként” ismert - királyi monogramjával (ER), valamint egymással szembe­állított fiatal- és időskori képmá­sával. A TKTS színházijegy-iroda kioszkjánál ettől fíiggedenül sokan álltak sorban, de még többen tor­pantak meg azért, hogy lefény­képezzék a gyászképeket, köztük a Metro napilap egyik pub falára nyomásérzékeny ragasztóval kihe­lyezett szeptember 9-i címlapját. Belső-Londont leszámítva nem csoda, hogy a szokásos hétvégek­hez képest néptelenebb és csende­sebbek voltak a város sűrűn láto­gatott részei: már a temetés előtti napokon kisebb tömeg táborozott a királyi család első számú reziden­ciájához vezető The Mail sugárút kordonnal elválasztott két oldalán, de a parlament legősibb szárnyába, az 1097-ben emelt Westminster Hallban felállított ravatalhoz vára­kozók száma is tízezres volt. Igaz, a felravatalozott királynőhöz igyek­vőket már vasárnap reggel arra intette az államminiszter fennha­tósága alá tartozó kulturális, sport- és médiaügyi minisztérium, úgy készüljenek, hogy a becsült sor­ban állási idő elérheti a 13,5 órát. De már a korábbi napok során is volt, aki 14 órát várakozott, ezért néhány órára többször felfüggesz­tették a bejutást. Ottjártunkkor olyan sokan várakoztak, hogy a sor végéről csak a minisztérium valós idejű adatokból építkező videóközvetítéséről nyerhettünk információt, de a megszólított kegyeletüket leróni kívánók sze­rint „teljesen érthető”, hogy a sor vége valahol a bejárattól mintegy hét kilométerre található kelet­­londoni Tower-hídnál állt. A Bu­­ckingham-palota szomszédságában pedig többen arról beszéltek az Új Szónak, hogy azért sátoroztak le, mert „közelről és jól szeretnék lát­ni” Erzsébet koporsóját, amelyet a másnapi gyászmenet a westminsteri apátságtól — a The Maiion keresztül - a Wellington-emlékműig kísért. A temetést megelőző délutánon pezsgett az élet az elegáns lakóhá­zairól, luxusszállodáiról és drága éttermeiről híres Mayfair negyed­ben, ahol előbb az október 2-ai újraválasztásáért - az előrejelzések szerint nem elég hatékonyan kam­pányok - Jair Bolsonaro brazil po­pulista elnök rögtönzött választási beszédének utolsó akkordjaiba fu­tottunk bele, amelyet a nagykövete lakhelyeként szolgáló 19. századi palotából mondott el az erkély alatt összegyűlt híveinek, majd a város legdrágább és legelegánsabb hoteljei között jegyzett Claridges bejáratá­val szemben összesereglett bámész­kodók és bejáratának oldalában várakozó sajtómunkások hadába. Naruhito japán császárt és hitve­sét, Maszako császárnét a Brook és Davies utcák sarkán álló ötcsillagos hotelbe érkezve az előző napon fo­tózták le, de a sajtóhírek szerint - többek között - János Károly spa­nyol emeritus király és házastársa, Zsófia exkirályné is itt szállt meg. ,A volt királyi pár a brit fővárosban járva általában itt hajtja álomra a fejét, hiszen tulajdonképpen itt sze­rettek egymásba 1961-ben, amikor mindketten hivatalosak voltak a kenti herceg esküvőjére és itt szál­lásolták el őket” - részletezte az Új Szónak a helyszínen a lemondott monarchát megszólítani kívánó Andrea Aguado spanyol újságíró, az Okdiario internetes lap mun­katársa. A spanyol koronás főkkel elkerültük egymást, de később sze­rencsés ütemben érkeztünk vissza a tetthelyre: Naruhito császár ép­pen akkor lépett ki az épületből, majd szállt be egy személykocsi­ba. A tömeg éljenzett („Éljen a császár!”), mások értetlenkedtek („Ez ki volt, te láttál valamit?”), diplomáciai kíséretének tagjai és a japán tudósítók pedig mély meghajlással tisztelegtek előtte. (Másnap, a temetést követően, a véleden úgy hozta, hogy találkoz­hattunk Letícia spanyol királyné­val, aki elhagyni készült Spanyol­­ország diplomáciai képviseletét, amikor egy félperces videó és egy rövid szóváltás után lehetőségünk nyílt szelfit készíteni vele.) Mivel a Windsor-ház bármelyik tagjának koronázása, házasságkö­tése, temetése és jubileumi ün­nepsége milliókat vonz a londoni utcákra, a platinajubileumi ünnep­ségsorozaton szerzett tapasztalata­inkra hagyatkozva már reggel hat­kor elhagytuk a szállásunkat. Nem volt hiábavaló erőfeszítés: még csak nyolc óra volt, amikor a Regem Street környékén a rendőrök a megtenni kívánt útvonallal ellen­tétes irányba, a Hyde Park Corner felé terelték a végeláthatadan töme­get, Végül fokozatosan megnyitva a kordonnal zárt területeket, rende­zett csoportokba beáramolhattunk a The Malira, ahol meglehetősen jó helyet sikerült találnunk, alig hat-hét méterre a Buckingham­­palota előtt magasodó Viktória­­emlékműtől. A nagyszabású állami temetés kezdetéig volt időnk al­kalmi ismeretségeket kötni, szem­lélődni a tömegben, a legnagyobb látványosságot ugyanis sokáig az jelentette, hogy reggel kilenc óra körül egy takarító végigvonult a sugárút zárószakaszán, kezében a szemétszedő pálcájával integetve az őt tapssal jutalmazó tömegnek. Többen az elhunyttal foglalkozó sajtótermékeket olvasták, mások fikciós regényeket vagy történelmi lektűröket. Az előttünk álló 17 éves fiú arról beszélt, hogy a nagyma­mája mesélt neki II. Erzsébetről, s megmutatta a királynő utolsó nyilvános fényképét, amelyet Jane Barlow királyi fotográfus készített a balmorali kastélyban, két nappal az uralkodó halála előtt. „Mindig em­lékezni szeretnék arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy tizenhét évig Őfelsége alattvalója lehettem, ezért töltöttem le a fotót” - részle­tezte lapunknak a bristoli kamasz, s megjegyzését meghatódott édes­anyja gyengéd homlokpuszival jutalmazta. Egy huszonéves, aki a Glasgow-i Egyetemen tanul, azt mondta, „lelkiismereti kérdésnek tekintette”, hogy személyesen tegye a tiszteletét az állami búcsúztatón. „Latin-Amerikában nincsen olyan kultusza a királyság intézményé­nek, mint Európában. Hondurasi vagyok, de már húsz éve a spanyol­­országi Zaragozában élek. Erzsébet királynőhöz viszont különleges módon kötődöm, azért vettem ki szabadnapot, hogy személyesen köszönhessek el tőle” - árulta el egy középkorú asszony, aki egyedül utazott Londonba. A szertartás ideje alatt az utcákon várakozó tömeg nem maradt infor­máció nélkül, ugyanis a szabadtéri hangosbemondók a gyászszertartás élő rádióközvetítését sugározták. (A televíziós közvetítést 28 millióan nézték a szigetországban, jelentette a BBC brit közszolgálati csatorna, hozzátéve, legutóbb a 2012-es lon­doni ohmpia záróünnepsége szege­zett ennyi embert a tévékészüléke elé. A Nielsen előzetes adatai szerint több mint 10 millió amerikai néző nézte a temetést az Egyesült Álla­mok fő műsor- és kábelcsatornáin.) A mintegy kétezer vendég részvéte­lével tartott megemlékezés végén a kétperces gyászszünet alatt valóban tapintani lehetett a csendet - egyet­len földi-légi jármű sem zúgott, az emberek többsége pedig zsebébe süllyesztette a mobilját, hogy le­hajtott fejjel vagy csukott szem­mel emlékezzen az uralkodóra. A nemzeti himnusz, a God Save the King eléneklése valóban szim­bolikus demonstrációnak hatott (bár többeknek még nem állt rá az ajka a királynő főnév férfi meg­felelőjére), akárcsak az a feszült vá­rakozás, ami az apátságból a Hyde Park Cornernél található Welling­­ton-diadalívhez vezető gyászmenet érkezését előzte meg. A hét külön­böző katonai egység által felvezetett menet délután egykor érkezett a pa­lota közelébe, s amikor az össze­gyűltek megpillantották a királynő — az uralkodóház lobogójával takart és a koronázási ékszerrel, köztük a birodalmi állami koronával ellátott- koporsóját, nemcsak kamerák ezrei lendültek működésbe, hanem az „Őfelsége, a királynő” vagy az „Éljen a királynő!” skandálások is. Magától értetődik, hogy sokan el­morzsoltunk egy könnycseppet. Miközben azon gondolkodtunk, hogy az utca embere minden bi­zonnyal mind haza akar vinni egy szelet emléket II. Erzsébetről, a tö­meg látómezőjébe került az ágyú­talpra erősített koporsót gyalogosan követő férfi családtagok, valamint a Rolls-Royce-okon utazó női család­tagok sora, és a londoni utca még egyszer üdvrivalgástól volt hangos a gyászidőszakban. „Éljen a király! Hip, hip, hurrá, éljen a király! Őfel­sége, a király!” - zengték az embe­rek, amikor a katonai egyenruhát viselő III. Károly elhaladt előttük. Biztosak lehetnek benne: életre szóló, egy teljes korszakot záró él­ménynek lehettek a részesei. Navarrai Mészáros Márton, London Többen nemzetiszínű ruhát vagy a királynő fényképét viselték Tömeg figyelte a temetést és gyászmenetet a Hyde Parkban is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents