Új Szó, 2022. szeptember (75. évfolyam, 203-226. szám)
2022-09-14 / 213. szám
12 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2022. SZEPTEMBER 14. www.ujszo.com Hegedűs István: „Még bennem az ifjonti hév” Egy kis zenélés Koméi Kadlubiakkal ságot. A Magyar Televízió Pulzus című zenei műsorának szerkesztője, Módos Péter el is jött Pozsonyba. Az Ifjúsági Magazin kiadott egy brosúrát, amelyben a külföldi zenekarokkal foglalkoztak, így kerültünk képbe. Módos Sztevanovity Dusánnal 1981 februárjában járt Pozsonyban, hogy „megfilmesítse” a Mondd, mit ér című szerzeményt, és egy beszélgetés is készült velünk, február 26-án és 27-én került adásba. Közben a szlovák szakma is felfigyelt ránk, a zenészek is jegyeztek minket. ’82-ben Richard Müller szervezett egy fesztivált Mladá vlna (Fiatal hullám) címmel a PKO- ban, a pódiumot építkezési állványokból szerelték össze, s a fellépő zenekarok között mi is ott voltunk. Annak idején sokkal összetartóbb volt a szakma, az emberek. Több a kommunikációs lehetőség, a gyerekeimen is látom, hogy a közösségi médiákon keresztül álkapcsolatokat tartanak fenn, míg a beszélgetés sokkal bensőségesebb akár szakmai akár emberi szinten. Visszakanyarodtunk a változásokhoz, aminek vannak óriási előnyei, de hátulütői is. Rengeteg pozitív dolog, de negatív is, s a gyerekeimet arra próbálom rávezetni, hogy a jót igyekezzenek belőle kihalászni. A lányom, aki most 14 éves, gitározik. Kristóf fiam egyelőre semleges. Egyikőjüket sem kényszerítem, mindig zeneközeiben mozogtak, ott a stúdió, de nem nagyon kaptak rá. Zsófi ugyan a Kis Szőttesben táncolt, egyszer elvittem zongorára, de soha nem volt az a típus, hogy mindenáron mutogassa magát. Nem láttam bennük, hogy vonzaná őket a zene, s mondtam, nem fogom kényszeríteni, válasszák ki, mit szeremének. Mikor Zsófi előállt, hogy „apu, gitározni aka- Gravis 1984 (Szilvássy László, Hegedűs István, Dusik Gábor, Szabó János) rok”, vettem neki spanyol gitárt, tes. Jöttek a változások, a Gravis közvedenül azelőtt feloszlott, lehet, hogy ezt ügyesebben kellett volna kezelni, mert végül is akkor a Gravis a Teammel vállvetve haladt. Előtte jött az együttműködés Marika Gombitovával, neki zenekart ke(Fotók: Hegedűs István archívuma) restek a műsorához, amikor visszatért a színpadra a balesete után, így vele is koncerteztünk. Emellett volt egy vegyes nyelvű műsorunk, ami marhaság volt, mert a szlovákoknak nem tetszett a magyar, a magyaroknak, hogy szlovák. Utána ott volt a választóvonal, hogyan tovább. A zenekar eljutott egy szintig, amikor dönteni kellett, hogy ha országos színvonalon akarunk működni, akkor kell egy szlovák énekes. Kettőt ajánlottak, Pal’o Haberát és Kornél Kadlubiakot. Habéra koncertje után le is ültünk, de valahogy nem jött be nekünk, végül Kornél mellett döntöttünk. Kornéllal együtt jött hirtelen a nagy siker, amit egyesek képtelenek voltak megemészteni, többet gondoltak magukról, mint amik, s ez szétzilálta a zenekart, amit nem mdmnk fiatal fejjel feldolgozni, egyeseknek más kanyart vett az élete. Dusik Gáborral utána is többször együttműködtünk meg Kornéllal is, nemrég egy lemezt készítettem neki, meg egy videóklipet. Visszagondolva arra, hogy akkor mi történt, nem sajnálom, mert jól alakult, a vágyam így teljesült. Ma is ott vagyok a topon a legjobb zenészekkel, előadókkal, van egy cégem, stúdióm, ahol dolgozom. És a magyar vonal? Annak idején az Omega szlovákiai magyar megfelelőjeként emlegették a Gravist, a sajtó az „űrkorszakos” Omegával is érzett némi rokonde nem én tanítottam. Van, hogy gyakorolunk együtt, vagy jön, hogy „apa, énekeld el nekem”, de ez más. Dresszúrázni nem tudnám. Idegen embernek viszont nehezebb viszszafeleselni, az szégyen. Én a nagynéném férjének, Janda Ivánnak köszönhetően jutottam a zenéhez. Felfigyelt rám. Látogatóban, míg ők beszélgettek, leültem a szárnyas zongorához, s pötyögtettem. Emlékszem, megtaláltam a magyar Himnuszt, aztán kettes-hármas hangzatokat, énekre akkor már jártam, Fonod Marikánál énekeltem az iskola kórusában, s ráéreztem, hogy ez így szól. Iván bácsi füléhez w Ez a mai teljesen más világ. Fejlődni, akarni keli, különben eltaposnak. eljutott, s végül tőle kaptam az első gitáromat (a kis lakásunkban a zongora nem fért volna el). Azt vallom, hogy nem kell valakinek pici korától kezdeni, én is később kezdtem zenélni, a gitározást hatodikosként, s a zeneiskola első részét három és fél év alatt elvégeztem, míg mások öt-hat évig jártak. Idősebb fejjel A beszélgetésre készülve nézegettem a régi fotókat. A hosszú hajú srác, gitárral a kezében, azóta alaposan megváltozott. Hegedűs István, aki 1979 nyarán a pozsonyi Duna utcai magyar tannyelvű gimnázium diákjaiból Dusik Gáborral és Szilvássy Lászlóval megalapította a 80-as évek legjelentősebb szlovákiai magyar rockzenekarát, a Gravist, az eltelt időben férfivá érett. Az együttes tagjai - hármójukon kívül még Szabó János basszusgitáros - úgy tervezték, hogy kizárólag saját szerzeményeket játszanak, s ez nemcsak a zenére vonatkozott, hanem a szövegekre is. 1980 elején a gimnázium tanulói előtt debütált a zenekar, viharos sikerrel. Azóta sok minden megváltozott, nem csak külsőleg... Múltak az évek, az őszülő halánték természetes. Mégis kíváncsi lennék, te miben érzed leginkább a változást? Legmarkánsabb a külső, belsőleg nem érzek túl nagy változást, még mindig bennem van az ifjonti hév, ami állandóan hajt előre, hogy új dolgokat kipróbáljak. Markánsan változik ez a szakma, ha talpon akarsz maradni, csak úgy lehet, ha valaki állandóan tanul. Visszaemlékszem a kezdetekre, hogy készült a zene, s összehasonlítva a mostanival, azzal, ahogy a fiatalok viszonyulnak a zenéhez, ez a mai teljesen más világ. Neked is fejlődnöd, akarnod kell, különben eltaposnak. Pláne, amikor már mindenki zenél, mindenki fotós, grafikus, mert a technika lehetővé tette. Igen ám, de a profizmustól sokszor messze távol marad... Kérdés, hogy mi a profizmus. Ha úgy veszed, hogy a TikTokkal kell konkurálnod, mert a fiatalok ezt nézik, nem filmeket, tévét, nem hallgatják a rádiót, ezeken lógnak, valami módon idomulni kell ehhez. Egyébként is: a felgyorsult technikai előrelépés lehetőséget adott olyanoknak is, akik szakmailag nem erudáltak, de ödeteik vannak, s ki tudják kompenzálni a hiányt. Elég ügyesnek lenni... A minőség nem fontos, fő a mennyiség... Nem mondom, hogy mindenből hiányzik a minőség, de óriási a mennyiség. Hajtanod kell, mert ma már az, hogy tapasztalt zenész vagyok, kevés. De visszatérve a személyes változáshoz: higgadtabb vagyok, talán tapasztaltabb, de azt, hogy más lennék, nem érzékelem. Kezedbe véve a gitárt? Felsóhajtok, hogy Jézus Mária, negyven éve!? Ötven, amikor először a kezembe vettem! És a mikrofon? Nemcsak gitároztál, énekeltél is... Dusik Gáborral frontemberek voltunk a zenekarban, az más szituáció volt. A mikrofon nem hiányzik, nem izgat, hogy az legyek, aki az alapinformációt adja, hiszen az énekes a zenekar szószólója. Ma már inkább a háttérbe vonulok, ami nem azt jelenti, hogy a színpad nem érdekel. Ha új, nagy projekt van, ahol a kezdetektől ott vagyok, s annak esetleg a végterméke az, hogy a színpadra kerül, szívesen elvállalom. Ahogy annak idején, amikor Peter Marcinékkal készítettük a Hurrikán című szórakoztató műsort, ahol Gáborral a zenét mi hoztuk, a színpadon is szerepeltünk. Ezt élvezem, de tudom, hogy ez bizonyos periodicitású dolog, ami mellett a többi munkámat is tudom végezni. A „zenekarosdi”, amiben mint gyerekek hittünk, már kevésbé vonz, de a színpad izgat. Zeneileg régen sem voltam annyira stílushoz kötött, szívesen hallgattam akár keményebb rockot, Omegát, LGT-t, elvontabb Pink Floydot, de könnyedebb stílusút is. Az idő meg a munkám azt hozta, hogy sokkal nyitottabbnak kell lennem, mert például a 100 Tagú Cigányzenekarral is együttműködtem. Persze, bizonyos határok vannak, nem tud az ember széles spektrumban jó teljesítményt nyújtani. Ha negyven évet visszaevezünk időben, mi maradt meg leginkább az emlékezetedben? Elsőként, hogy fiatalok voltunk. Sokkal emotívabban éltük meg az eseményeket a zenekarban és magunk körül is. Manapság racionálisabb vagyok, de ez természe-
