Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-31 / 202. szám
8 I KULTÚRA 2022. augusztus 31. | www.ujszo.com „A jelölés eper a tejszínhab tetején" A Komáromban Don Jüant játszó Orosz Ákos tíz év múlva szívesen találkozna újra ezzel a figurával A Színházi Kritikusok Céhe 43. alkalommal adja át a Színikritikusok díját az elmúlt ávad kiemelkedő teljesítményeiért, 14 kategóriában 3-3 jelölt várja az október 18-i díjátadót. A legjobb férfi főszereplő díjára Orosz Ákos is esélyes, aki a Don Juan, vagy az apák kínja című előadásban - a Komáromi Jókai Színház ás a budapesti Szkéné közös produkciójában - nyújtott kiemelkedő alakítást. Ez egy különleges előadás. Fekete Ádám dramaturgnak volt egy víziója, amely a maga töredékességében is izgalmas, 21. századi olvasatnak mutatkozik. Nagy Péter István rendezőként ezt a töredékességet erénnyé, formává kovácsolta. Aztán a végén arra a konklúzióra jutunk, hogy mindez nem működhetne Orosz Ákos nélkül... Eleve „közös gyereknek” indult az előadás, vagy folyamatában vált azzá? Attól a ponttól kezdve, hogy elindultak a színpadi próbák, már közös gyerek volt. De megelőzte egy felkészülési folyamat, ami Nagy Péter István és Fekete Ádám munkája, akik közösen hozták létre a szövegkönyvet, illetve adaptációt. A Don Juan-téma sokféleképpen szerepel az irodalomban, a pszichológiában és a filozófiában. Ezeket igyekeztek ötvözni, és mégis valami újjal kiegészíteni. A verziójuk nem volt kész teljesen a színpadi próbák kezdetén, onnantól mindannyian részt vettünk az alkotásban. Mivel tetemes menynyiségű szövegem van és végig színpadon vagyok, ez azt is jelenti, hogy sok lehetőségem volt az ízlésemet, a gondolati világomat belecsepegtetni az előadás szövetébe. Főleg úgy, hogy Don Jüannal nem ez volt az első találkozásom. Zsótér Sándor rendezésében, ami Brecht darabja volt, 8-10 évvel ezelőtt már játszottam ezt a szerepet. A mostani egy merőben más adaptáció. Azóta öregedtem, rengeteget alakultam, csomó minden történt velem, jó is, rossz is. Az új tapasztalatok és a korábbi tudás, úgy érzem, jó energiákat tudtak hozzáadni a mostani változatunkhoz. De még mielőtt eljutottunk volna ide, Nagy Péter István és Fekete Ádám kitalálta, hogy ezzel a történettel szeretne dolgozni, Gál Tamás, a komáromi színház igazgatója pedig nagyszerű érzékkel befogadta az ötletet, a produkciót. Külön szeretném megköszönni, hogy rám bízták ezt a feladatot. Mindig hálás vagyok a lehetőségeimért. Minden ott kezdődik, hogy gondolnak rám, bíznak bennem, lehetőséget kapok, és csak ez után következik az, hogy megpróbálok ezzel a lehetőséggel a legjobb tudásom szerint élni. Mekkora feladat egy színész számára elengedni egy korábbi, egyébként ugyanúgy autonóm és érvényes értelmezést egy újabb kedvéért? Volt már rá példa, hogy olyan szerepre kértek fel, amit korábban játszottam. És amikor nagyon közel volt a két élmény egymáshoz, vagy hasonló volt a koncepció, nem vállaltam. Itt azt éreztem, hogy annyi idő telt el, annyira különbözőképpen nyúlunk az anyaghoz, hogy nem zavaró. Sőt. Rettenetesen foglalkoztat ez a figura. Hogy mennyire sokrétű. Mennyire filozofikus és mennyire vulgáris. Hogy milyen erős benne a hit és a hit tagadása. Csodálatos alak, akivel tíz év múlva szivesen találkoznék újra. Egyébként Nagy Péter Istvánnal és Fekete Ádámmal sem dolgoztam korábban, Kerekes Vicát és Béhr Mártont leszámítva a színész kollégákat sem ismertem. Don Juan maga a nyers maszkulinitás. Vagy lehet, hogy egy suttyó, aki mindig csak a kezdetre elég. A válaszokat hagyjuk meg az előadásnak. Járjuk körül az alaptétel másik részét: mi az apák kínja? Hát igen, ezt fejtegetjük uszkve két órában. Csehov Platonovjának az az alcíme, hogy Apátlanul; a mi előadásunk alcíme némiképpen talán erre rímel. Mindenesetre szerintem Platonov és Don Juan figurájában van valami közös. Mindketten nőcsábászok, mindketten félresiklott életet élnek, mindketten nagyon tehetségesek - és még a rengeteg hazugsággal együtt is kegyetlenül őszinték, önmagukkal is. Az előadásunk arról is szól, hogy ezt a fajta szeretetlenséget, önzőséget tovább lehet örökíteni a következő generációkra. Don Juan sem önmagától lett ilyen. Az apák kínja szerintem kétirányú gondolat. Az apafigura bizonyos adaptációkban jelen van a darabban, nálunk csak utalásként szerepel. O az, aki Don Juan minden költekezését, dzsentri buliját pénzeli, miközben a fia folyamatosan hazudik neki. Kínlódás lehet egy apának, ha ilyen a fia - mert ez egyfajta tükör, felveti a kérdést, mitől is lett ilyen. Azzal a gondolattal is eljátszunk, hogy Don Juan elképzeli, sőt megéli a lehetséges gyerekével való találkozást - aki akár önmaga kicsinyített mása vagy a gyerekkori énje is lehet. A Don Juan, vagy az apák kínja minden, csak nem a pszichológiai realizmus szellemében fogant előadás: a posztmodernnek titulált live camerától Mejerholdig és tovább fejtegethetnénk vissza a rétegeket... Honnan hozod azt a fajta rugalmasságot, testtudatot, amit ez a forma megkövetel? A forma egy dolog, a gondolat egy másik. Ha az embernek van mondanivalója, ha tudja, mi felé törekszik, akkor azt nyolcadmagával bezsúfolódva egy kispolszkiba vagy az Empire State Building tetején egyensúlyozva is meg tudja csinálni. Jelen esetben, azt hiszem, a forma erősíti a tartalmi mondanivalót és többlettartalmat is hordoz. Nagy Péter István a legtöbb előadásában szeret mozgásból építkezni, és szívesen használja a kamerát mint eszközt. Viszont az is igaz, hogy a mi Don Jüanunkban kevésbé használta a technikai vívmányokat, mint korábbi rendezéseiben. A kamera néhol meg tudja segíteni azt, ami a színpadon történik, de ritkán van ezen a hangsúly. Optimális esetben egy formát mindig egy anyag hív elő. Merre indít el az olyan visszajelzés, mint most a jelölés a Színikritikusok díjára? A legkomolyabban mondom: megtisztelve érzem magam. Főleg azért, mert tisztelem a kollégáimat, akikkel együtt dolgozom, a többi jelöltet és a kritikusokat, és amint mondtam, tisztelem a saját lehetőségeimet is. Nem volt könnyű évem; ezt most a pozitív oldalra írom, hogy így sikerült. Én ebben az előadásban nagyon hiszek. Azzal együtt is, hogy a járványhelyzet miatt messze nem tudta úgy kifutni magát, mint ahogy normális esetben történt volna. Égyébként pedig soha nem azért dolgozom, hogy díjat kapjak. Azt gondolom, ez most kicsit fordítva igaz: azért jelöltek, mert anynyira érdekelt ez a dolog. Igyekszem minden tizedmásodpercét 100 százalékos jelenléttel végigtolni ennek az előadásnak, kiszívni, kiélvezni minden percét. Ha ez sikerül, .az jó közös utazás tud lenni a kollégákkal és a nézőkkel. Ez motivál. A jelölés olyan, mint eper a tejszínhab tetején, amit a pezsgő mellé kiraktak. Nagyon jó, de nem ez a lényeg, (kjsz) Tiltakozik a budapesti SZFE a tisztogatás ellen Horror és művészfilm elegye A film szereplőit földönkívüliek figyelik egy felhő mögül (Képarchívum) Miután Rátóti Zoltán, a Színház- ás Filmművészeti Egyetem (SZFE) rektora menesztette az egyetem doktori iskolájának vezetőjét, Karsai Györgyöt, a hallgatók nyílt levélben tiltakoznak. „Súlyosan méltatlannak és felelőtlennek tartjuk mind az eljárást, mind a döntést, mellyel a Doktori Iskola további sorsát veszélyezteti” - fogalmaznak. Rátóti, aki januárban lett az SZFE rektora úgy, hogy ő volt az egyetlen pályázó a posztra, pénteken azonnali hatálylyal, indoklás nélkül menesztette Kársait. A hallgatók szerint „csak személyes ellenérzés állhat az indoklás nélküli elbocsátás hátterében.” Karsai György 1996-tól tanít az SZFE-n, az egyetem doktori képzését 2014 óta vezeti. Rátóti Zoltán még 2020-ban beszélt arról egy interjúban, az SZFE kuratóriumi tagjaként, hogy a kormány által kierőszakolt egyetemi „modellváltás” nem fenyegeti az egyetem autonómiáját. Karsai professzor nyílt levélben reagált az interjúra, és emlékeztette Rátótit, hogy VidnyánSzky Attila és a modellváltásért felelősek köre hívatlanul érkezett az SZFE-re. A Népszava úgy értesült, M. Tóth Géza előző rektort és Balázs Gábor egyetemi tanárt már korábban kizárta a szenátus a Doktori Tanácsból. Az egyetem vezető oktatói arra hívták fel a figyelmet, hogy a magasan képzett oktatók hiánya miatt az intézmény már közel került ahhoz, hogy elveszítse akkreditációját. Rátóti tegnap a következőket válaszolta a tiltakozók levelére: „A konkrét személyi kérdésben hozott döntésem minden szempontból megalapozott, előkészített, átgondolt és jogszerű volt”. (nepszava.hu, telex.hu) KASZÁS DÁVID Nope (Nem) című új filmjében Jordan Peele rendező szemtelen takarmányt szór elónk, melyet kót pofára zabáikat a néző, főleg úgy, hogy közös étkezésnek véli a mozizást. Ez ám a filmvarázslat! Abrak(adabra). A rémálomgyár ezúttal nem szakadt az Cowboyok és űrlények feneketlen poklába, inkább shymalani magasságokba(n) szállt el. A logline a szalmakalapos sz(c)éna során bomlik ki, melyet maguk a közreműködők regélnek el. A hobbifüves, a mázlista, a lovaslány és az opponált operatőr közösen oldaná el és fel a gordyuszi (sic!) csomót. A kietlen tájon, e sivár vidéken egymást érik a kiszólások: „ez nem valami western”! Dehogynem, neowestern. Egyfajta hibrid. Műfajkeverék. Friss blődli a határvidéken. Nagy pillanat az övék: Ophrának való anyag. Szellemet látnak, azonsíthatatlan légi jelenséget (UAP), melyet sztárlasszóval zaboláznának. Csak meg kell rázni a kajacsengőt! Gömböc arra ugrik. „Milyen tökéletes baromság ez!“ Művész(E.T.)i vezetőnk mozgóképes (sokkhatásait az eredeti King Kongban (1933), a Jurassic Park (1993) felvezetőjében, a Zsigmond Vilmos által fényképezett Harmadik típusú találkozásokban (1977), a Jelek (2002) mentén és az Óz, a csodák csodájában (1939) lelte meg. Szokatlan narratív módszerekkel, újszerű megközelítésekkel? Inkább baljós idézetekkel, homályos motívumokkal. Szép, nagyra fújt lufivá dagadva.
