Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-06 / 182. szám
Barta los Tóth Iveta tárcája a Szalonban 2022. augusztus 6., szombat, 16. évfolyam, 31. szám „Ukrajna mindig arra törekedett, hogyan ne váljon eurázsiaivá” Beszélgetés Fedinec Csilla történésszel, kisebbségkutatóval A február 24-én kirobbant orosz-ukrán háború hatására a hazai közbeszédben is egyre többet foglalkozunk keleti szomszédunkkal. A geopolitikai és katonai dimenziók mellett a harcok egy sor ukrajnai társadalmi és kulturális jelenséget is láthatóvá tettek, amelyek számos kérdést vetnek fel. A témáról Fedinec Csillával, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársával beszélgettünk. Kitértünk az ukrán nemzetépítés bonyolult fejlődéstörténetére, továbbá az ukrajnai kisebbségek - köztük a magyar - mozgásterét és lehetőségeit is szóba hoztuk. Február 24. óta szinte közhellyé vált a tézis, mely szerint az orosz agresszió döntő jelentőségű lendületet adhat az ukrán nemzetépítésnek. Hol tartott ez a folyamat 2022 elején - s mennyiben jelentett változást a háború? Európában az időről időre kibontakozó háborús konfliktusok és az azok nyomán megkötött békeszerződések mindig megpróbáltak valamilyen új rendet teremteni. Utoljára a Franciaországot minden hódításától visszatartani hivatott 1815-ös bécsi kongresszus eredményezett olyan horderejű változásokat, mint az 1990-es évek elején a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása. Az új államok többségi nemzeteinek az önálló államhoz való jogát nemcsak külső tényezők határozták meg, hanem lezajlott egyfajta belső állam- és nemzetépítés is. Ukrajna esetében a két legfontosabb kérdés az volt, hogy mit lehet kezdeni a történeti hagyományokból eredő regionális tagolódással és a megörökölt sokféle identitással. Az 1996-os Alkotmány egyértelmű választ adott azzal, hogy rögzítette az unitárius államberendezkedést és azt, hogy az ukránok a tituláris nemzet. Az unitarizmus alól a Krími Autonóm Köztársaság sem volt kivétel, mert mint közigazgatási egység ténylegesen nem kapott bővebb jogokat, mint a megyék, és semmiképp sem volt tekinthető etnikai alapú autonómiának, aminek esélye sem volt sehol az országban az 1990-es évek elejének népszavazásai ellenére sem. A megmerevedett álláspont legfontosabb tényezője a Moszkva felőli fenyegetés volt. Oroszország nem tartotta különálló nemzetnek az ukránokat és a belaruszokat, ezzel együtt az önálló államiságukat is megkérdőjelezte. Belaruszról már a ’90-es évek közepe óta nehéz önálló államként beszélni, 2022-ben a szuverenitás utolsó formális eleme is megszűnt, amikor az orosz hadsereg bevonult, sőt, területéről háborút indított egy szuverén ország ellen. Az orosz fenyegetést ezek szerint konstitutív elemnek kell tartani a nemzetépítési folyamatban és a nemzetközi kapcsolatok alakításában is. Sosem osztottam azt a véleményt, hogy Ukrajna hol orosz-, hol nyugatpárti politikát folytatott volna. Inkább úgy látom, azon igyekezett, hogyan ne váljon eurázsiaivá, hanem maradjon meg európainak. Teljes tévedés, hogy ehhez elég lett volna pusztán a semleges státus megőrzése. Azok az államközi, gazdasági és katonai szövetségek, amelyeket Oroszország próbált meg kialakítani a posztszovjet térségben több-kevesebb sikerrel, azt bizonyították, hogy a balti államok kivételével a függőségi rendszert mindenáron igyekezett fenntartani. Noha ukrán részről hiba volt a föderalizmusban, illetve a regional izmusban rejlő veszélyek túlhangsúlyozása, pláne a szeparatizmussal való azonosítása, ennek a kérdésnek a végére már 2014- ben pontot tett a háború kitörése, 2022-ben pedig az orosz invázió. Bármilyen kimenetel elé nézünk, Ukrajna nem fog átrendeződni, unitárius marad, de az orosz befolyási övezet határai vasfüggönyszerűvé válhatnak. A másik alternatíva Oroszország szétesése, de ez nem a közeljövő perspektívája. A szakpolitikák közül melyiken lehet a leginkább lemérni és szemléltetni a vázolt folyamatokat? Azt minden politikai hatalom értette Ukrajnában, hogy az oktatáson keresztül vezet út a gyarmati viszonyok felszámolása felé, a mikéntről pedig mindig is komoly belső viták folytak. Mi ebből tulajdonképpen egyeden dolgot érzékeltünk - a nyelvkérdést. Ez bizonyos szempontból reakció volt az orosz politikára, amely egyrészt a nyelven keresztül kérdőjelezte meg az ukránság létét, másrészt olyasfajta nemzeti ébredés volt folyamatban, ami Nyugat-Európában a 19. században zajlott le. Azonban azt mindenképp szögezzük le, hogy a 2017-es oktatási törvény nyelvi cikkelye és a 2019-es nyelvtörvény, amely erőteljes ukránosítást tűzött ki célul, nem elindított, hanem felgyorsított egy folyamatot. A társadalomban ezzel kapcsolatban tagadhatatlanul volt több-kevesebb ellenállás, ami azonban az állam iránti lojalitáson nem ütött rést, igazi bázisát pedig éppen most semmisíti meg Oroszország a keleti-délkeleti országrész totális elpusztításával. Emberileg ezt egyeden hatalomnak se lehet megbocsájtani, még nemzeti alapon se. Az ukrán nemzetépítéssel szemben gyakran megfogalmazott kritika, hogy dicsfénnyel övezi az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), valamint az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) emlékét. Hogy mást ne mondjunk, 2021-ben Roman Suhevics ukrán nacionalista katonatisztről nevezték el a temopili és a lvivi stadiont. Mennyire erős valójában az OUN és az UPA kultusza Ukrajnában, és milyen hatással van erre a háború? A történetírásnak magának közveden hatása van a nemzeti identitásra. Az ukrán állam ebbe a törvényalkotás szintjén is beavatkozott az 2015-ös úgynevezett kommunizmustalanító törvénycsomag, gal, amikor parlamenti szavazással döntött arról, hogy ki a hős az ukrán történelemben, és egy kormányzati intézményt, az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetét bízta meg azzal, hogy eme politikai terméket „fogyasztási cikké” transzformálja. Petro Porosenko elnök és csapata ezzel az áldozatiság nacionalizmusa mellett tette le a voksot. Adódtak problémák ebből az államközi kapcsolatok szintjén is - Lengyelországgal kölcsönösen tiltottak ki egymás országából történészeket. Izraellel a fiiggeden Ukrajna fennállása óta sarokpont a zsidósághoz való ukrán viszony a történelemben és ennek interpretálása. Suhevics megítélése ellentmondásos. Egyeseknek a nácik és a kommunisták ellen küzdő szabadságharcos, a nemzeti eszme és a keresztény erkölcsiség megtestesítője, mások számára náci kollaboráns. 0 és társai a második világháború után külföldre menekült ukrán diaszpóra számára jelentettek hőst és mártírt. Az országon belül az 1930-40-es évek ukrán nacionalistáinak nemzeti piedesztálra emelése a narancsos forradalommal hatalomra került Viktor Juscsenko elnökségéhez kötődik. Az ígéretek és a várakozások ellenére Juscsenko nem tudott mit kezdeni a korrupció, az oligarchák befolyása miatt a kontinens leginkább irányíthatadan államának problémáival, s ennek ellensúlyozására indította el a nemzeti mítosztermelést, amely nemcsak belső vitákat generált, feltépve régi sebeket, hanem nemzetközi figyelmet keltett, illetve tiltakozásokat váltott ki. Először nem Putyin, hanem a Juscsenkót követő elnök, Viktor Janukovics politikai közössége, a Régiók Pártja kezdett el arról beszélni, hogy az integrális nacionalizmus, a „náci brand” legitimálása van folyamatban. Voltaképp hogyan, milyen formában ágyazódott be a társadalomban az OUN és az UPA kultusza? Fontos leszögezni, hogy az OUN és az UPA egyes személyiségeinek rehabilitálása, nemzeti hőssé emelése nem járt együtt az integrális nacionalizmus feltámasztásának, a harcias és türelmeden ideológia újjáélesztésének a kísérletével, az a periféria maradt, amire szinte bárhol találunk példát Európában. Nem az ideológiai, hanem az olyan etikai elvek kerültek előtérbe, mint a hazafiság, a lelki erő, az önfeláldozás. A választások elsöpörték Juscsenko elnököt, aki a nemzeti emlékezet mentén szélsőségesen megosztotta a társadalmat, és forradalom fosztotta meg hatalmától Janukovics elnököt is, aki a szélsőjobbtól való elriasztás szándékával politikai projektként létrehozta a szélsőjobboldali Szabadság Pártot, amely azonban csak egyszer tudott parlamentbe jumi. Nem a „náci brand” legitimálása folyt tehát, hanem Janukovics a Szabadság Párttal legitimálta a „náci brandezést” mint politikai terméket. A társadalmi immunitás azonban kivetette magából ezt a fajta politizálást, ugyanúgy, mint ahogy Ukrajnában nem lett „örökös elnöki” intézmény sem, szemben Belarusszal vagy Oroszországgal. A szélsőséges mozgalmak öszszességében mennyiben jelentettek potenciális belső konfliktusforrást? A 2004-es narancsos forradalomban még két nagy táborra szakadt az ország, 2013-14 fordulójának forradalma azonban az ország minden részében a tiltakozók mellé állította a többséget. Eközben az illegálisan működő paramilitáris szervezetek, mint a Jobb Szektor is a „jó” oldalon küzdöttek. Ha másként alakul a történelem, s nem tör ki a háború 2014 tavaszán, nehéz megmondani, ez milyen konfliktussá transzformálódott volna. így azonban Ukrajna újjáélesztette a Nemzeti Gárdát, ahol a radikálisok megtalálták a helyüket, s az ideológia helyett a valós ellenséget, amelyik nemcsak az ország integritását bontotta meg, hanem a második világháború után kialakult világrendet is alapjaiban kérdőjelezte meg. A lopakodó destabilizációra adott gyenge válaszok is hozzájárultak ahhoz, hogy Oroszország inváziót indított, amelynek a határait nem tudjuk, de az biztos, hogy nem a Donbasz. (Folytatás a következő oldalon.)
