Új Szó, 2022. július (75. évfolyam, 152-176. szám)
2022-07-26 / 172. szám
TO SZINFOLK 2022. JULIUS 26. www.ujszo.com ^ desanyám kiscsőszi, E édesapám a felvidéki Zselíz külterületén, Szódon született, később - a hírhedt lakosságcsere nyomán - családja Kertára költözött. Édesanyám kereskedőként, apám üvegfúvó szakmunkásként kereste kenyerét. Nem lehetett könnyű fiatalsága apámnak, tizennégy évesen a kertai vasútállomásra járt ki gyalog, s ült fel a hajnali vonatra, hogy időre beérjen az ajkai üveggyárba. Szüleim Ajkán ismerkedtek meg, összeházasodtak, s még születésem előtt albérletbe költöztek Devecserbe. Ott jöttem a világra. Nem sokkal ezután Ajkára kerültek, szintén albérletbe. Egykori lakóhelyüket azóta lebontották, s helyébe négyemeletes szocreál épületet húztak fel. Egy év után az üveggyár Ajka- Tósokberéndi lakótelepén kaptunk emberhez méltóbb lakást. Itt jártam óvodába, itt végeztem el az általános első két évét. Később - az üveggyár támogatásával - a belvárosba települtünk át: a panelházi nagyobb lakásban a már öttagúra növekedett család is jobban elfért. Kiscsőszre anyai nagyszüleimhez jártunk ki gyakran, a nyári vakációt is ott töltöttük. Nagyon megszerettük a települést, kettős hatás ért bennünket, városi gyerekként falusi lelkületben nőhettünk fel. Legnagyobbként nagyon sokat segítettem a háztájiban s a külterületen. Kapáltunk, szénát hordtunk, elrendeztük az állatokat, fafiírészelésben jeleskedtünk. Szép lassan gyerekként nőttünk bele a gazdálkodásba. A régi paraszti életforma még élt, akik itt maradtak a faluban, azok szorgalmasan tették a dolgukat. A hagyományos vallásosság átszőtte a parasztok mindennapjait és ünnepeit, az idősek keményen őrizték a katolikus tradíciókat. Nem ülhettünk például az asztalhoz ima nélkül, lefekvés előtt megköszöntük a napot Teremtőnknek. Vasárnaponként és ünnepnapokon mindig megtelt a templom. Ez a lelkűiét napjainkra megváltozott, a fiatalok ugyan katolikusnak vallják magukat, de azért átrendeződött az élet: a vasárnap is munkanappá degradálódott, így a padsorokban javarészt idősebbek ülnek. Nagyszüleim is hívő emberek voltak, jómagam viszont nem szerettem templomba menni, mert a vastag falak között nagyon fáztam, s bevallom, igencsak unatkoztam a barokk hosszúságú prédikációk alatt. Ajkán egyébként - szüleim munkája miatt, s mivel szinte mindenkinek párttagkönyv lapult a zsebében, valamint apám a szocialistabrigád-mozgalomban és a szakszervezetben is aktívan vett részt - nem járhattunk templomba. A karácsony elsősorban az ajándékok miatt maradt meg bennem, és mind a mai napig emlékszem a kiscsőszi adventi készülődésre. Nagyapámnak nem volt úri „boxcsizmája”, az ünnepi lábbeli alkalmatosságot a bakancsára kellett rápatentolnia, viszont e csizmaszár mindig fényesen ragyogott. Természetesen mindenki elővette ünnepi öltözékét. A betlehemezés szokása is élt, még őrzöm a kicsi, kézzel készített, faragott szobrocskákkal díszített bedehemet, amivel a nálam kicsit idősebb generáció gyermekei keresték fel a házakat. A bedehemezők pénzt ritkán kaptak, inkább szíves kínálásban lehetett részük. Ezekről fotó-videó nem maradt, de képet alkothatunk az akkori szokásokról, ha elmélyedünk olyan hangTaláld ki, rajzold le, valósítsd meg, oszd meg! Kovács Norbert Cimbi (51) néptáncos és koreográfus életútja összeforrt a hagyományőrzéssel. Pályájának kezdete Ajkához kötődik, munkája Kiscsőszön teljesedik ki. A falu vezetőjeként és a népi kultúra ápolójaként sokaknak mutat példát. így vall életéről. felvételekben, mint Nagy László- Víg Rudolf-Szécsi Margit téli népszokásokat feldolgozó anyagai. Nálunk e tradíciók eltűnésében közrejátszott, hogy az iskolázott fiatalság - a közösségi élet mozgatói - már nem jöttek haza. Nehéz kimondani, hogy az igénytelenebbek maradtak meg a faluban. Nagyon sok volt például az agglegény, aki a kocsma falát támasztotta. Ez a szomorú családi állapot egyrészt a vallásból származó belterjességből fakadt: tőlünk nyugatra református falvak voltak, a lakosságuk elkülönült. Az ötvenes-hatvanas évekig még skandalumnak számított, ha a kiscsőszi legény átjárt udvarolni a kálomista falvakba. Somló vidéke ugyan katolikus volt, ott viszont a kulturális-anyagi különbségek szabtak szó szerint „határt” a széptevésnek. Egy másik jelenség, a lányok közül sokan vonultak zárdába, így a „kínálat” tovább szűkült. A húsvéti jeles napok emléke szintén megmaradt. Templomba mentünk, nagyon vártuk a hétfői locsolkodást. Megmosdatva, ünnepi gúnyában indultunk útnak, szép régi - nem a mai jellemzően poénos - locsolóversekkel kerestük fel a lányokat. „Szépen kérem az anyját, adja elő a lányát, hadd locsoljam a haját, hadd nőjön nagyra, mint a csikó farka, annál is nagyobbra, mint a Duna hossza! Szabad-e locsolnicseng most is a fülemben. A piros tojást a felnőttebb férfiak is lelkesen gyűjtötték, majd a kocsmában találkoztak. Az akkori méretes kétforintosokkal célba vették a piros tojást, és az nyert, akinek érméje beleállt a tojásba. Kiscsősz - nevében is látszik - szolgáló falu volt, lakosai sokáig jobbágysorban tengődtek, meg kellett küzdeniük a mindennapi betevőért. A rábaközi településekkel ellentétben például, a faluban nagygazdaház csak kettő akadt. Ez a szűkösség a táplálkozási szokásokra is kihatott. Reggelenként vastagon megkent szilvalekváros kenyeret kaptam, amit ujjnyi vastag kristálycukorral hintettek meg: e kalóriabombával egy fél napot kibírt a gyerek is és a felnőtt is. Délben a tejfölös krumplileves, a tejfölös bableves, a lisztből, sóból, vízből gyúrt lapos pogácsa, főzelékfélék kerültek az asztalra, csak hétvégékre jutott húsétel. Mind Ajkán, mind Kiscsőszön az ünnepeken hagyományos étkeket - karácsonyi halászlé, töltött káposzta - főztek, s a sütemények gazdag választékát is élvezhettük gyerekfejjel. A munkaszokásokra, az ősi kézi praktikákra is jól emlékszem. A munkának még megvolt a becsülete, volt például egy ezermester, aki az esztergálástól kezdve a villanyszerelésen át a kosárfonásig mindenhez konyított. Mások különösen míves szerszámnyeleket faragtak ki bodzafából. A kötélverés gerebenezett kenderből, a demizsonfonás, a papucskészítés csuhából ugyancsak ügyes kezeket igényelt. A mostani háztáji művelés is ebből a régi tudásból merít. Mint minden ajkai fiatal, én is sok mindent kipróbáltam. Volt, ami sikerült, de értek kudarcok is. Lelkesen dzsúdóztam, pingpongoztam, trombitáltam, a bányász fúvószenekarban is játszottam. Egy eléggé „harlemi” osztályba jártam, az igénytelenség jellemezte a közösséget, a későbbi osztálytalálkozókon konstatáltam, hogy a legtöbben nem sokra vitték. Divat volt - iskola előtt - végiglopni a boltokat, sokan csokival telt táskával érkeztek az alma materbe. Ebben versenyszellem is uralkodott. Jómagam két tűz közé szorultam: édesanyám kereskedő volt, s az ő boltját is gyakran megdézsmálták, viszont a „betyárbecsület” hallgatásra intett. 1981-ben egy házaspár, Nagy Erika és Fülöp László érkezett Pápáról, az Ajka-Padragkút Táncegyüttes vezetését vállalták el. Az elnevezés egyrészt a városra utalt, másrészt a régebben önálló, mára Ajkához csatolt település nevét viselte. Jó pedagógiai érzékkel a potenciális jelentkezők körében elhintették a várható utazások, s a külföldi fellépések lehetőségét. Nagyon ügyesen szervezték a gyermekcsoportot, s egy osztálytársammal én is jelentkeztem a csapatba. A már említett iskolai közösségben ez nem vetett jó fényt ránk, el is neveztek minket „népirotyotyósnak". A táncközösség mindenért kárpótolt, nagyon sokféle dolgot csináltunk, s messzebbre is eljutottunk a nyolcvanas években, amikor keveseknek adatott meg az utazás élménye. Repertoárunkban a viszonylag egyszerű dunántúli csárdások, ugrósok domináltak, inkább gyerekjátékoknak tűntek, mint koreografált daraboknak. Általános iskolákban, kultúrházakban, zászlólobogtatós városi ünnepségeken az Ajkai Hőerőmű, vagy a padragi bánya rendezvényein léptünk fel. Május 1-jén a dísztribün előtt - az ávós múltú Böröcz elvtárs karlengetésére viszonzásul cifra táncot lejthettünk. Érdekes, a rendszerváltás után is megmaradt a baloldali városi vezetés, s mikor mi az együttes fejlesztéséhez kértünk fenntartói segítséget, gyakran megkaptuk, hogy a városnak nincs szüksége profi társulatra. 1992-ben kineveztek az együttes vezetőjének, s szembesülnöm kellett a szomorú ténnyel, hogy a tánctudásom nagyon hiányos. Ráébredtem, hogy a technikai dolgokhoz jól értek, de ez csupán színpadi látványelem, nem azonos egy mezőségi vagy egy felvidéki tánc autentikus előadásával. A felismerés nyomán szisztematikusan kezdtem el táncot tanulni néhány ajkai fiatallal. Akkor már elterjedtek a videókazetták, s gyakran megfordultunk a Magyar Művelődési Intézet néprajzi médiatárában, akkori nevén a Néptáncosok Szakmai Házában. Az intézményben sok segítséget kaptunk Neuwirth Annamáriától, Vas János Panyigától, és Vavrinecz Andrástól, percenként négy forintért másoltattuk a videóanyagokat. E filmek tanulságul szolgáltak számunkra, tátva maradt a szánk, hogy például
