Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-05 / 103. szám
Mi történt Petersonék idilli otthonában? 2022. május 5., csütörtök, 16. évfolyam, 18. szám Május 9. eredendő bűnben fogant Interjú Ungváry Krisztián történésszel A február 24. óta tartó, Ukrajna elleni orosz agresszió sorozatban veti fel a múlttal, elsősorban a második világháborúval kapcsolatos képzettársításokat. Közvetlenül érzékelhetjük, milyen az, amikor egyes csoportok saját érdekből teszik „élővé” és eszközzé azt a múltat, amelynek feltárása egyébként még mindig zajlik. A történészi munka és a szomszédban folyó tragikus háború metszéspontjairól az egykori keleti front történetét behatóan ismerő Ungváry Krisztiánnal beszélgettünk. Hogyan reagált a történész énje február 24-én? Meg voltam döbbenve, holott sok mindent képzeltem arról, Oroszország mire képes - de ijesztő tapasztalat volt számomra konkrétan szembesülni ezzel. Melyek azok a kulcsfontosságú okok, amelyeket történészként látni vél az orosz invázió hátterében? Alapvetően a szovjet birodalmi gondolat továbbélését láthatjuk. Számos történelmi párhuzam kínálkozik. Ilyen volt például, amikor a Szovjetunió egyik napról a másikra kitalálta, hogy lengyel állam nem is létezik - valójában egy mesterséges parazita állam, amit a versailles-i békeszerződés hozott létre. Ezzel a jogalappal vettek részt Lengyelország szétverésében. Ez egy az egyben emlékeztet arra az argumentációra, amit most Ukrajnával kapcsolatban is hallunk. Azonban túl ezen a háborún, szerintem sokkal fontosabb, hogy Oroszország most már több mint 15 éve destruáló hatalomként működik Európában. Ez a Szovjetunióhoz képest különbséget jelent, mert annak legalább volt egy politikai programja és ideológiája - más kérdés, mennyire volt igaz és hiteles -, amellyel boldogítani kívánta a világot. Oroszország ezt nem akarja megtenni, senkit nem akar boldogítani. Ellenben mindent megtesz azért, hogy az Európai Unió egységét és működését aláássa - kezdve onnan, hogy Szíriát szándékosan szétbombázták azért, hogy menekültekkel árasszák el Európát, s ezzel destabilizálják a nyugat-európai országokat, ami egészen életveszélyes játék. Ennek járulékos következménye az is, hogy ami orosz szempontból „közel-külföldnek” számít - például Grúzia vagy Ukrajna -, azt adott esetben el is foglalják és „pacifikálják”, úgy tekintik, mint egy gyarmatot. Lehet, hogy bomírt lesz a kérdés, de manapság talán ezeket is fel kell tenni. Fel tudjuk-e dolgozni a múltat anélkül, hogy alapos és adekvát történészi munkát végeznénk? Történészi munka nélkül nincs múltfeldolgozás, mert hogy alapvetően ez is egy szakma. A múlttal való dolgozásnak az egyik része az, hogy az ember elmerül a korabeli dokumentumok vizsgálatában, s ezzel hivatásszerűen foglalkozik. Nem gondolom ugyanakkor, hogy csak az lehet történész, aki az egyetemen történelem szakot végzett - az ezzel kapcsolatos kompetenciákat máshogy is el lehet sajátítani. A történet történészek nélkül azonban nem válik a múlt feldolgozásává, hanem emlékezetpolitika lesz belőle, amit a mindenkori kormány a saját szája íze szerint megrendel. A múlt feldolgozása nem egy olyan folyamat, amit célként ki tudunk tűzni, hogy „most megcsináljuk”, aztán van mondjuk egy pont, amikor azt mondjuk, hogy elvégeztük, kész, be van fejezve. A múlt feldolgozása ugyanis mindig a mának szól. Tehát a ma kérdései határozzák meg, mi lesz érdekes a múltból, s éppen ezért általában többször is fel kell dolgozni azt. Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, meg relatívvá teszi a dolgot, de azt gondolom, hogy ez csak látszatprobléma. A múltfeldolgozás ugyanis tudományos sztenderdek mentén halad, s nem keverhető össze semmilyen esetben sem azzal, amit a politikai hatalom emlékezetpolitikaként ad el. Meglátása szerint hol tart ma Magyarország a második világháború terheinek feldolgozásában? Kicsit vissza kell mennem az időben. A magyar múltfeldolgozás a kommunista országok közül viszonylag a legnyitottabb volt. Tehát a magyar történettudomány a 80-as években minden további nélkül kompatibilis tudott lenni a nyugat-európaival, s a rendszerváltás után nem adódtak olyan iszonyatosan nagy feszültségek, legalábbis az első években. Ami aztán ezt a.helyzetet megváltoztatta, illetve bonyolította, az az, hogy minden országban van egyfajta politikai igény arra, hogy az ország vezetése saját magát áldozatnak, a szomszédait pedig tettesnek állítsa be. Ez nem specifikus magyar jelenség, ez mindenütt így van. Az a kérdés, hogy a politika ezt az igényét mekkora erővel és határozottsággal nyomja le a tudomány torkán. Nyilvánvaló, hogy például Oroszországnak más eszközrendszere van, mint mondjuk Lengyelországnak vagy Németországnak. Ami az elmúlt 20 évben változott Magyarországon az emlékezetpolitika és a múltfeldolgozás terén, az az áldozati narratíva egyre hangsúlyosabb szerepe. Ez egyre nagyobb állami támogatást kap szemben azokkal a kérdésfeltevésekkel, amelyek nem ebből a narratívából indulnak ki, hanem adott esetben komplexen kívánnak vizsgálódni, vagy - ne adj’ isten - a „tettesi” szempontot is beleveszik a képbe. A tudomány ilyen téren érdekes metszéspontokat alakíthat ki mondjuk a művészettel. Itt most elsősorban a Természetes fény című, a keleti fronton játszódó játékfilmre utalok, amelynek ön volt a történész szakértője. A film fő alakját, Semetka István tizedest talán úgy is megragadhatjuk, hogy épp amennyire elszenvedője az eseményeknek, annyira felelős is értük. Nem tisztán hőssel vagy elkövetővel, illetve áldozattal van dolgunk. A film szép szakmai sikereket aratott, ám a magyar közvélemény egyik része elég határozottan elutasította. Mennyire áll készen a magyar társadalom arra, hogy a Semetka-szerű figurákon keresztül dolgozza fel a múltat? A közvélemény maximálisan befolyásolható. Ez egy politikai igényt és döntést tételez fel. Tehát ha a közvéleményt a megfelelő fórumokon arra edukálják, hogy az ilyen típusú film igenis része a magyar emlékezetkultúrának, akkor az annak a részévé fog válni. Azon nem lepődhetünk meg, hogy ezt az alkotást vegyes felhangok kísérték, mégpedig pontosan azért, mert a film ellentmond annak a történetelbeszélésnek, ami kizárólag egy olyan áldozatnarratívát tud elképzelni, amelyben a magyarok nem lehetnek tettesek. Hozzáteszem, Németországban is van igény arra, hogy létezzen egy német áldozatnarratíva. Sőt, ez sok szempontból indokolt is a második világháború vonatkozásában, hiszen elképesztő dolgok történtek a keleti fronton, Königsbergben s még sorolhatnám. Azonban az egyoldalú áldozatnarratíva előadását Németországban csak a kocsmában művelik, mert a politika a nyilvánosság rangos színterein szerencsére ezt a kérdést mégiscsak a tudomány kompetenciájába utalta. Amikor a német állam ezekről a kérdésekről megemlékezik, akkor
