Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-05 / 103. szám
36 SZALON ■ 2022. MÁJUS 5. www.ujszo.com azokat általában tudományos kérdésként kezeli, nem pedig csak politikaiként. Ebből adódóan az ezzel kapcsolatos demagógia mennyisége csekélyebb. Ha azonban Németország felől a mai Kelet-Európa felé mozdulunk el, és az ukrajnai orosz inváziót tekintjük, akkor sok olyan mozzanatot érhetünk tetten, amelynek célja a kultuszteremtés. Ukrán közegben felmerülnek a nemzeti önállóság irányába tett - olyan, amilyen - 20. századi lépések, míg az orosz fél a „nagy honvédő háború” mítoszát erőlteti. Milyen érzés ezeket szakmai szemmel nézni? Különböző minőségeket említett. Az ténykérdés, hogy Ukrajna lakossága a jelenlegi politikai vezetést korábban nemcsak megválasztotta, hanem jelenleg is maximális módon támogatja. Sőt, Ukrajnának sosem volt olyan magas támogatottságú politikai vezetése, mint a mostani. Magyarán, ami most történik, az színtiszta szabadságharc. Pontosan úgy, ahogyan 1848-ban vagy 1956-ban Magyarországon. Ezen nincs mit magyarázni. Teljesen mindegy, hogy az Amerikai Egyesült Államok proxy háborút szeretne viselni vagy sem, ugyanis a kérdést az dönti el, hogy az ukránok nem kívánnak orosz uralom alatt élni. Pont. Akkor sem kívánnak, ha senki sem segít nekik. Ügy gondolom, ez nyilvánvalóvá vált az elmúlt hetekben - kivéve persze azok számára, akik végtelenül elfogultak. Az orosz narratíva pedig, amit említett, azért érdekes történetileg, mert belső ellentmondásokkal terhelt. Az ukrán narratívával kapcsolatban nem az a kérdés, hogy rokonszenvezni kell-e minden ukrán politikussal, nem is az, hogy szereti-e valaki Ukrajnát mint országot, hanem az, hogy szolidárisnak kell-e lenni egy nép szabadságharcával akkor, amikor ez a szabadságharc az egész Európai Uniót is védi. Mert az ténykérdés, hogy ott szabadságharc zajlik. Ezzel szemben Oroszország hivatalosan azt is tagadja, hogy egyáltalán háborúban áll. A háború kifejezést nem is lehet használni, ami egyébként eléggé megnehezíti, hogy a nagy honvédő háborúhoz hasonlítsák, amit tesznek. Ennek ellenére önnek is igaza van, mivel előkerültek az 1945-ös zászlók másolatai, meg állítják fel a Leninszobrokat, de megjegyzem, hogy ez önleleplező. Szabadságot csak az tud elhozni a másiknak, akinek magának is van. A Szovjetunióban nem volt szabadság, így ez az állam senkit sem tudott felszabadítani. Még azt sem, aki azt hitte, hogy felszabadítják. Ez egyébként elég hamar kiderült szinte mindenki számára. Ha most ugyanazzal a szimbolikával teszik ugyanezt, akkor pontosan tudjuk, hogy a politikai tartalom sem fog eltérni. Gyakorlatilag egyenértékű lesz azzal-a véres bolsevizálással, amit Kelet-Európa 1945 és 1948 között átélt. Az orosz körítés az önleleplezés mellett ostoba is, mert a saját szempontjukból semmi jelentősége nincs, hogy a Lenin-szobraikat most visszarakják-e vagy nem. Ám azáltal, hogy ezt látványosan teszik, teljesen egyértelművé válik, miről is szól a játék. Az elmúlt pár hétben sok szó esett a közelgő győzelem napjáról - főleg olyan szempontból, hogy a Kreml szeretné győzelemittasan megünnepelni május 9-ét. Attól eltekintve, hogy ez milyen perverz felhangokkal bír, az események után 77 évvel, a jelenlegi politikai viharban miben látja a győzelem napjának értelmét? Mit érdemes belőle kiemelnünk? A győzelem napja azért fontos esemény, mert mutatja, hogy ezt a napot nem lehet együtt ünnepelni. Nem véletlen, hogy a nyugati szövetségesek május 8-át ünneplik, a Szovjetunió utódállama, Oroszország pedig május 9-ét. Ennek az az oka, hogy két különböző minőségről van szó. Az egyik tábor nemcsak levert egy náci diktatúrát, hanem mégiscsak a demokráciát hozta el, és élhetőbbé tette a világot. Ezzel szemben a másik fél a volt szövetségesét verte le. Emlékezzünk arra, hogy a második világháború úgy és azért tört ki, mert Sztálin szövetkezett Hitlerrel. Éppen ezért fogant eredendő bűnben a május 9-ei győzelem napja. Ezzel szemben május 8. nem, mivel sem Amerika, sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem paktált le a náci Németországgal azért, hogy területi agressziókat lehessen elkövetni európai országokkal szemben. Magyarán, a győzelem napja azért fontos nap, mert újra és újra alkalmat ad arra, hogy emlékeztessük a világot: a Szovjetunió, illetve Oroszország folyamatosan és gádástalanul hazudik a saját történelméről. Annál is inkább, mivel a nagy honvédő háború, amire hivatkozik, egy mítosz. A német oldalon ugyanis több mint egymillió szovjet állampolgár harcolt, így sokkal inkább nevezhetnénk az egészet egy szörnyű polgárháborúnak, noha nyilván kicsit túloztam most. A nácik területi agressziót követtek el a Szovjetunióval szemben, s az ottani lakossággal borzalmas dolgokat műveltek. Ennek ellenére volt nem kevés, több mint egymillió szovjet állampolgár, aki mégis a nácikat tartotta a kisebbik rossznak. Ezt nem azért tették, mert maguk is nácinak születtek, hanem azért, mert mondjuk nagyon rossz élményeik voltak a sztálinizmusról. Ilyesmit nem találunk a nyugati oldalon. Ez az a történet, amit el kell mondani az úgynevezett győzelem napján, ami valójában a hazugság napja. Mennyire tudnak az orosz kollégái, a történészek fiiggedenül dolgozni ezektől a közéleti terhektől, melyek mondjuk a 40-es évek történéseit illetik? Semennyire, hiszen Oroszországban konkrétan törvény van arra, hogy aki a történelmet nem az úgynevezett nemzeti érdek szempontjából műveli, az 15 év börtönnel sújtható. Ebből adódóan senki nem kockáztathatja meg, hogy a kormánytól radikálisan eltérő álláspontot valljon. Mondok egy konkrét példát, hogy miből tudott Oroszországban olyan szintű botrány válni, ami az érintettnek személyesen is komoly problémát okozott. Alekszandr Nyevszkij, a 13. században élt orosz fejedelem a Csúd-tó jegén legyőzte a Német Lovagrendet, s ezért nagyon fontos nemzeti hősnek számít. Nagyon sok helyen van szobra is. Emellett ő valójában a mongolok vazallusa volt, konkrétan a mongol uralkodónak fizetett adót. Egyáltalán nem egy fiiggeden szabadságharcos hadvezérről beszélünk. Amikor egy történész rámutatott arra, hogy Nyevszkijben nemcsak a függetlenség élharcosát kéne tisztelni, hanem egy olyan személyről van szó, aki az orosz érdekeket aláren-99 Nem az a kérdés, hogy rokonszenvezni kell-e minden ukrán politikussal, hanem az, hogy szolidárisnak kell-e lenni egy nép szabadságharcával, amikor az az egész Európai Uniót is védi. delte az egyoldalú tatár függésnek, akkor abból iszonyatos botrány lett. Ez ma Oroszországban gyakorlatilag nem mondható ki anélkül, hogy az illetőt ne rúgják ki az állásából - s akkor hol vagyunk még a második világháborútól? Ami az orosz-magyar szakmai kapcsolatokat illeti, a háborús helyzet mennyire károsítja őket? Ennek jegyében jelent meg például a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által szerkesztett A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-1947 című forráskiadvány. Ha nem tévedek, ez a kötet abban számított újdonságnak, hogy korábban hozzá nem férhető, moszkvai levéltárakból származó forrásokkal mutatta be a magyar megszálló csapatok működését. A Krausz-féle anyag kapcsán azért utalnom kell arra, hogy az egy borzasztóan egyoldalú és rendkívül tendenciózus válogatás volt - ugyanis egyáltalán nem kísérelte meg bemutatni a téma komplexitását, hanem csak és kizárólag a korabeli sztálinista bírósági eljárások dokumentumait dolgozta fel, mindenféle forráskritika nélkül. Annak ellenére volt ez így, hogy a témának volt már magyar és nemzetközi szakirodalma, s hogy annak más levéltári dokumentumai évek óta kutathatók Magyarországon is. Tehát ez a Krausz-féle publikáció orosz szempontból nyilván érthető és üdvös volt, mivel az antifasiszta narratívát terjesztette, azonban arra teljességgel alkalmadan, hogy valaki ebből megtudja, mi is történt a második világháború alatt. Az a gond, hogy az orosz kollégák sem tehetik meg, hogy például az orosz kollaboráció kérdéséről nyilvánosságra hozzák azokat a dokumentumokat, amelyekkel rendelkeznek - ez az állásukba kerülne. E téren volna mit kutatni a Vörös Hadsereg által az akkori Magyarország területén elkövetett háborús bűnökről is. Ami ezt a konkrét témát illeti, menynyit tudunk róla? Mennyiben jelent akadályt az, hogy a releváns oroszországi forrásokhoz nem férünk hozzá? Nyilván jó lenne tudni, hogy a szovjet hadseregben hány hadbírói eljárás zajlott le a lakossággal szembeni atrocitások miatt. Ám ha erről tudnánk is, s ha ismernék is, hogy a szovjet hivatalok hogyan írogattak egymásnak, az sem az igazságot tárná fel, hanem azt, ami lecsapódott ebből az egészből a szovjet bürokrácia szintjén. Ahhoz, hogy tudjuk, mit művelt a szovjet hadsereg Magyarországon, szerencsére számos más forrás áll rendelkezésre. Hogy a szovjet iratok nem kutathatók, az nem jó, de nem is tragédia, mert a szovjet hadbíróság a rendszer jellegéből adódóan ha akart volna, akkor sem tudott volna objektív vizsgálatokat lefolytatni a saját katonái által elkövetett tömeggyilkosságok miatt, nem beszélve az olyan, politikailag motivált bűncselekményekről, mint a katyni vérengzés vagy Raoul Wallenberg elhurcolása. Nem erre találták ki a Vörös Hadsereget és a katonai titkosszolgálatukat. Egyáltalán nem erre, hanem pont az ellenkezőjére. Ezért kutatási áttörést nem várnék attól, ha ezek az iratok nyilvánossá válnának, bár nagyon érdekes lenne. Nem kérdés, hogy izgalmas részletekkel bővülne a tudásunk. A másik szempont viszont az, hogy a második világháborúban elképesztő mennyiségű atrocitás történt, s hogy azok közül mindegyik meg legyen vizsgálva... az teljesen reménytelen vállalkozás. Ezt egyszerűen a források sem tennék lehetővé. De magát a témát nagyon sok oldalról lehet vizsgálni, mint ahogyan azt sokan megtették már, s fogják is még. Ilyen szempontból az, hogy most, 77 évvel az események után ugyanazokat a borzalmakat követik el Bucsában, Irpinyben, meg más településeken, nagyon elgondolkodtató. A második világháború kapcsán legalább azt mondhattuk: a szovjet katonák nem értették a megszállók, majd a megszálltak nyelvét, a sztálini vezetés állatként kezelte őket, nagyon sok brutalitást tapasztalhattak egész életük során, így nem meglepő, hogy saját maguk is brutálisan léptek fel. Ehhez képest ma az orosz hadseregnek sokkal „kulturáltabban” kellett volna viselkednie, hiszen nyelvi problémák, úgymond, nincsenek, a területet nagyon jól kellene ismerniük, emellett nagyon sok családban van ukrán szál. Hogy mégis ugyanazt a brutalitást látjuk, mint a második világháború legsötétebb óráiban, az számomra megdöbbentő. Azt gondoltam, mérséklő tényezőként fog hatni például az, hogy az emberek rokoni és nyelvi kapcsolatok segítségével könnyebben megértik egymást. Hát nem. Vatascin Péter Vasárnap-előzetes: (Fotó: Somogyi Tibor) / " ^ lovákiában ma 20%-kal több az f W agyi érkatasztrófát . * / szenvedett bete-KmJ gek száma, mint öt éve, és több mint egyharmaduk többé nem tud visszatérni az addigi életéhez, mert mozgásában vagy/ és beszédkészségében korlátozott. Utóbbiakkal, az afáziás betegekkel foglalkozik Cséfalvay Zsolt logopédus professzor, a pozsonyi Comenius Egyetem Pedagógiai Kara logopédiai tanszékének vezetője. Vele beszélgettünk arról, miért és hogyan veszíti el valaki azt a képességét, hogy ki tudja mondani a saját gondolatait, és értse a másokét - és mit tehet érte a környezete. Szerepet játszott a családi háttér abban, hogy ezt a szakmát választotta? Apai ágon nagyon régi pozsonyi családból származom, édesapám a Duna utcai gimnáziumban volt negyven évig testnevelőtanár, mostanáig tizenhat Cséfalvay érettségizett ott. Édesanyám a csallóközi Dióspatonyról származott, de fiatalon felkerült Pozsonyba. Mi már háromnyelvűén nőttünk fel, mert a dédnagymamám német származású Wunderlich lány volt, és iskola után sok időt töltöttünk a nagymamánál. Mivel édesapám nem volt párttag, nem válogathattam volna a főiskolák között, egy családi ismerős ajánlotta, hogy a logopédián lehetne esélyem, mert ott örülnek a fiúknak. Szavak börtönében Rögtön magával is ragadta a szakma, vagy eltartott egy ideig, amíg megbarátkozott vele? Az egyetemen még nem érdekelt annyira. Tanultam becsülettel, csak azt nem tudtam, mi hasznát veszem majd ennek. Ma már látom, hogy elég egy tanár, aki igazán magával ragadja a diákokat, meglátja, kiben mi rejlik. Nálunk ilyen volt Viktor Lechta, aki a logopédiát tanította. O tanácsolta, milyen irányba kellene indulnom, és amikor a pozsonyi ideggyógyászati klinikán megüresedett egy logopédusi hely, rögtön hívott, hogy jelentkezzem. Ez döntötte el a pályám alakulását, mert nagyon ingergazdag környezetbe kerültem. Ott dolgoztak az ország legjobb neurológusai, és mind nagyon támogatók, segítőkészek voltak. Ott döntötte el, hogy a szakmán belül milyen.területet választ? Igen, mert ott is szélütéses, agyvérzéses vagy neurodegeneratív betegségek, agydaganatok következtében a beszédkészségüket elveszített emberekkel foglalkoztam. Roppantul érdekelni kezdett a szakma, de folyton úgy éreztem, nem vagyok eléggé felkészült. A fiatalság merészségével és nagyon rossz angolsággal írtam híres szakembereknek, köztük egy kanadai professzornak, Andrew Kertésznek, aki az afázia orvosi részének vezető szakembere volt a világon. A neve alapján feltételeztem, hogy magyar, és tényleg magyarul válaszolt. Nagyon készséges volt, küldött teszteket, sőt azt írta, reméli, valamikor meglátogatom. Évekig erős szakmai támaszt jelentett számomra, 1995-ben jártam is nála. Vrabec Mária A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy beszédhibás, pösze és raccsoló gyerekekkel való foglalkozáson túl mi minden tartozik még a logopédus szakmájához? Meg lehet egyáltalán határozni, mi az adott beszédhiba vagy nyelvi zavar oka? Egy stroke-os beteg problémája nemcsak az lehet, hogy ő nem tud beszélni, hanem esetenként azt sem érti, amit neki mondanak? Szlovákiában biztosan nem jut el minden agysérült logopédushoz. Ez azt jelenti, hogy még annyira sem javul az állapotuk, amennyire javulhatna? Tehet valamit a környezetük az ilyen betegekért? Hogyan kell jól kommunikálni? Másként kell beszélni azzal a beteggel, aki nem érti, mit mondunk neki, és másként azzal, aki mindent ért, csak ő nem tudja jól kifejezni a gondolatait? Mennyire tudnak vagy mernek az afáziások viszszatémi az életbe, a munkahelyükre, akárcsak elmenni bevásárolni? Ha országosan nehezen elérhető a logopédus terapeuta, magyar szakemberek esetében még nagyobb lehet a hiány. Ez mennyiben nehezíti a terápiát? Miért minden tisztelete Kulka Jánosé, aki nyilvánosan vállalta a betegségét? Hogyan zajlott a terápiája Pavol Mikulík szlovák színésszel, és milyen csoportot hoztak létre együtt? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap már keddtől, május 3-ától kapható számában
