Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-12 / 109. szám
[22 SZALON ■ 2022. MÁJUS 12. www.ujszo.com Magán(y)beszélgetése(i)m Margóval Margitkával, Margóval, Tarics Lőrincz Margittal több évtizedes jó barátságban álltunk, hiszen újságíróként már az 1960-as évek derekától követhettem színésznői pályáját. í. Viszonylag gyakran hosszabban is elbeszélgettünk. Ilyenkor igyekeztem kibogozni egyéniségének titkait. Közben bárhányszor is utaltam arra, hogy ő is a hivatásos szlovákiai magyar színjátszás élő legendája, sőt színarany képviselője, ezt rendre elhárította magától. Mert bő hat évtizedet keretbe foglaló színésznői munkája nem csak a tehetségében, hanem szerénységében is mérhető volt. Persze, tudott büszke is lenni. Ha bántották. Ennek lélekfájdalmait azonban sohasem szokta kibeszélni. Inkább bezárta magában az őt emberi-(színész)női méltóságában ért sérelmek és hántások felidézésétől óvó kíméletesség kapuit. Még karrierjének talán legszebbnek remélt éveiben is, amikor karakterességének megleckéztetéséül, hoszszabb időn át jobbára csak epizódszerepeket kapott. Vagy olyanokat, amelyeket más nem vállalt. Négyszemközti beszélgetéseinkben ha nem kerültük is ennek az időszaknak a valós hátterét, de feszegetni sem feszegettük mélyebben. Mígnem már 2011-et ínunk, amikor szinte csak egy félmondatban kiszaladt a száján életének egyik fontos summázata. „Nézd - mondta akkor —, ami azóta is vigasztal, hogy önmagámról gondolkodva én nyugodtan nézek a tükörbe!” És amikor túlestünk ezen a vallomáson, békés tónusban folytatta: „Megtanultam, hogy a megrovásul kapott kis szerepeket is lehet nagyon szeretni, nagyon fontosnak tartani. Ügy kell őket eljátszani, hogy amikor például egy drámai jelenet rövidke jelenése után kimegyek a színpadról, a nézők dermedten üljenek a helyükön. Ez a dermedt csönd százezer tapsot ér. A színész igazi ajándéka a közönségtől, és én azt érezhetem, hogy helyem, fontos feledatom van a színpadon.” 2. Egy más alkalommal, a rádió mikrofonjánál, egy karácsony ünnepén sugárzott élő adásban talán száznál is több szerepe egyikérőlmásikáról társalogtunk. Beszélgetőtársként ráhangolódtunk egymásra, én pedig rádöbbentem, hogy a jó színésznő saját magából elemzi a figuráit. És akkor nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is mindig szép tud lenni. Mert ha sohasem „dobja szőrmentén” a figurát, hanem megküzd vele és érte, úgy színpadi feledatainak belső emberi tartalmából sugárzik szét az a tartalmas szépség, ami a színészi mesterség lényege. Margó ilyen értelemben is tudott szép lenni. És végig az is maradt, hiába teltek az egykori Matesz megalapítását jelző 1952 októberétől az évtizedek. Ostehetség volt. Színházalapító pályakezdőként - akkoriban és hazai magyar viszonylatokban - még nem volt sem lehetőség, sem módi a színiakadémia. Szerepeinek zömében így is megtalálta a nyitját annak, hogy életének közveden élményeiből tudjon meríteni. Színészsors volt az övé, szlovákiai magyar színészsors, ami a komáromi játékszínünket megalapító nemzedéket nem engedte szabadulni a színpadi játék szenvedélyétől. Ha le-leültünk beszélgetni, ez a téma okvedenül felvetődött. Lényegében elbeszélt történelemként. Ahogyan annak aggodalma is, hogy színházunk hőskorából mit fog örökül megbecsülni az utókor; a reális idő múló emlékeinek nyomatékaként mit fog elraktározni az emlékezet? És ahogyan ő a szerepeit a szó klaszszikus értelmében sem eljátszani szokta, hanem belülről élni tudta, ugyanúgy működött benne hoszszú éveken át a komáromi színház színészmúzeuma létrehozásának gondolata. És terve is. 3. Tavaly november 15-én, egy hétfői nap délelőttjén találkoztunk utoljára. Nyolcvannyolc évesen is pontos volt, túl pontos is, hiszen már ott várt a színház épülete előtt. Ez pár nappal azután volt, hogy szeretett színházától egy gyönge kőhajításnyira - akarattal kiküzdött őrhelyként - megnyithatta a mai Komáromi Jókai Színház elődjeként immár hetven éve alakult Magyar Területi Színház hőskora színészeinek múzeumát. Kissé rendhagyó szabadtéri formában ugyan, egy szerény köztéri park oszlopsorain elhelyezett fotókkal, de meglett, aminek ügyében Tarics Lőrincz Margit hosszadalmas éveken át fáradhatadanul talpalt-kilincseit. És nagyon sokáig falakba ütközött, ha a Színészmúzeum ödetét illetékes helyeken, illetékes személyek előtt fölhozta. Amikor csak néhány héttel később, február 2-án elért aznap éjjel történt hirtelen halálának híre, fölödön: bennem e novemberi találkozás emléke. A színház földszinti csarnokában beszélgettünk. Amíg a Színészmúzeumról volt szó, derűsnek tűnt; de ott, legbelül mintha már valami megmagyarázhatatlan ború ülte volna a lelkét. Később szóba jött, hogy sok-sok kisebbnagyobb színpadi feledata dacára őt sohasem kínálta meg a színészszerencse Júlia vagy Éva, Lüszisztraté, Lady Macbeth vagy akár Gertrudis szerepével a Bánk bánban. Közben elmesélte, hogy annak idején megvette a színháztól és otthon őrzi egyik kedvenc szerepe, Baradlayné fekete színpadi ruháját, amielyben egyszer majd el is temethedk. De aztán felvidult az arca, és mint egy langyos fürdőben, újra elmerült a jelenben „Most már mindig úgy fogom érezni - mondta hogy ezekért a fényképes oszlopsorokért is érdemes volt élnem. Hogy bennünket túlélő nyoma marad a társulatalapítás, illetve az első egymásfél évtized kockázatait vállaló csapatnak. Nehéz, de szép idők voltak azok!” Az arcát fürkésztem. Beszéd közben tekintete a színházalapítók névsorát a tágas-elegáns színházi foyer falán őrző emléktáblát kereste. 4. Tudom, egy magán(y)beszélgetést sem illendő elnyújtani, meg hát sokaknak van kialakult véleményük az írások mértéket ismerő hoszszáról. Annyi azért még ide kívánkozik, amiről majd a 90. születésnapján akartam volna beszélgetni vele. Jelesül arról, hogy a színház őt nyilván nemcsak a tehetségével való okos sáfárkodásra tanította meg; hanem hogy életpályájának „leckéit” nézve jól sejtem-e, hogy őbenne többletként éltek ama tanulságok, amelyeket az önmagunkkal való szembesülések hoznak magukkal... Epilógus Évekkel ezelőtt kissé tolakodón megkérdeztem tőle: Margó, nehéz feladat meghalni a színpadon? Csak annyit felelt: „Ott nem...” Miklósi Péter A Tarics Lőrincz Margit Színészmúzeum arcképcsarnoka szombaton egy újabb képpel bővül: Lőrincz Margitnak, a Matesz alapító tagúnak - a szabadtéri színészmúzeum ötletgazdájának - a portréja is kikerül a Komáromi Jókai Színház közelében található emlékparkba. Vasárnap-előzetes: A magyar ügyekért harcolt, a Felvidéki Újság mégis ellene uszított A kassai Dárdainé Haraszthy Mária feljegyzéseket írt fiainak a második világháború utolsó napjairól. 1945. január 5-én ezt írta: ,A lapok megint egy szörnyű gyilkosságokról számolnak be: Ismeretlen tettesek agyonlőtték Tost László képviselőt a Csermely-völgyben, a 7-es kilométerkő mellett. Tost személyét általános részvét kíséri, mert köztiszteletben álló, becsületes magyar ember volt; azzal csalták le este lakásából, hogy lent a polgármester autója várja, fontos ügyben tárgyalni akar vele.” Az „ismeretlen tettesek” a kassai nyilasok voltak, akik nehezen tűrték, hogy Kassán az egykori polgármester - a keresztény és konzervatív értékeket valló, a kassai magyarság ügyeit felkaroló Tost László - továbbra is népszerű, és nem rejti véka alá a magyar szélsőjobboldalra vonatkozó lesújtó véleményét. Amikor Kassa a két világháború között Csehszlovákiához tartozott, Tost László kisebbségben is rendüledenül kiállt a magyar nyelvhasználat, a magyar iskolák és a magyar színház ügye mellett - a nácizmus és az egyre erősödő magyar szélsőjobboldal ordas eszméit azonban nem volt hajlandó tolerálni. Az a Tost László, akinek kai célja kimondadanul is a határrevízió volt, s aki a csehszlovák uralom idején minden erejével azon dolgozott, hogy Kassa visszakerüljön Magyarországhoz, az 1938-as visszacsatolás után csalódottan vette tudomásul, hogy demokrácia helyett egy autoriter társadalmat kellene működtetnie (a kassai magyar elitnek erről a csalódottságáról Márai Sándor ír szemléletesen a Hallgatni akartam című memoárjában). S az a Tost László, aki korábban egyszer sem tette ki házára a csehszlovák zászlót az október 28-i államünnepen (inkább kifizette a bírságot), később egyre kevésbé volt hajlandó Kassa polgármestereként végrehajtani Bu dapest utasításait, mert nem értett egyet azzal, hogy a hatóságok kassai zsidók sokaságától vonták meg az iparengedélyt. S miután a Felvidéki Üjság „liberálisnak”, „zsidó- és angolbarátnak” nevezte őt, sorsát nem kerülhette el: néhány héttel a nyilas hatalomátvétel után gyilkolták meg. Családja később a kommunista rezsim szemében osztályellenségnek számított, nevét tilos volt említeni. A helyzet a rendszerváltás után sem sokat változott. Nem kapott emléktáblát, nem írtak róla a helyi lapok. Most azonban - több évtizedes hallgatás után - Szeghy-Gayer Veronika történész és a Kassai Magyarok Fóruma jóvoltából impozáns könyv jelent meg a kassai magyar elit egykori népszerű, emblematikus alakjáról. Gazdag József arról ír a Vasárnapban megjelenő cikkében, hogy ki is volt Tost László, aki érettségi nélkül fejezte be a középiskolát, aki 1938 novemberében polgármesterként fogadta a Kassára bevonuló magyar honvédeket, akinek a fia később Magyarországi kiugrási kísérletét készítette elő (majd ennek kudarca után öngyilkos lett), s aki nyíltan bírálta a nyilas eszméket akkor is, amikor ez komoly kockázattal járt. A Tost Lászlóról szóló - és korabeli fényképekkel illusztrált - portrécikk a Vasárnap következő, kedden (május 17-én) megjelenő számában olvasható! Fáradhatatlanul talpalt-kilincseit a Színészmúzeum ötletével (Fotó: Somogyi Tibor)
