Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)
2022-04-16 / 88. szám
12 SZALON ■ 2022. ÁPRILIS 16. www.ujszo.com folyamatosan alulértékeli az indiai embereket. Miután már bejutottunk a mauzóleum területére, lélegzetelálk'tó látvány tárult elénk. Már a főbejárat, a Déli kapu lenyűgözött óriási méreteivel. Vörös homokkőből épült fehér márvány kupolákkal. A kapu felületén, fehérmárványalapon arabeszkek és Korán-feliratok, amiket Szíriából és Perzsiából érkezett kalligráfusok készítettek a Tádzs Mahal összes épületén. Az építők az ornamentális díszítésnél egy bizonyos fajta optikai illúziót valósítottak meg azzal, hogy lentről felfelé haladva növelték a díszítőlevelek méretét, így eltűnik a perspektivikus rövidülés, és a szemlélő minden levelet egyforma méretűnek lát a kapu teljes magasságában. Számomra a Tádzs Mahal éppen az ilyen építészeti megoldások végett volt óriási élmény. Magát az épületet mindenki jól ismerheti fotókról, filmekből, hiszen India ikonikus épülete. Viszont más dolog a fénykép, és más a valóság. Anynyira lenyűgöző a mauzóleum mérete és arányai, hogy szavakkal nehezen kifejezhető, és ahogy közeledtünk a központi épülethez, a tulajdonképpeni síremlékhez, fokozatosan tárultak fel azok a részletek, amelyek a világon egyedülállóvá és megismételhetedenné teszik. Két épületet is nyilvántartanak Indiában, amely megpróbálta lemásolni a Tádzs Mahalt. Az egyik Aurangabadban található, a másik Delhiben, de egyik sem A mauzóleum bejárata és a hosszú órákig tartó sorakozás vége Tádzs Mahal (hindi, perzsa: a paloták koronája) Sáh Dzsahán mogul sah 1632 és 1647 között építtette az 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére. A síremlék központi temetkezési kamrájában található Mumtáz Mahal és Sáh Dzsahán kenotáfiuma. Az idők során a termeket a későbbi uralkodók lassan kifosztották, az anarchia időszakai alatt rablók pusztították, ma már csak az épület csupasz váza áll. A két nagy ezüst bejárati ajtót 1764-ben olvasztották be, a kenotáfiumot borító gyöngyfüzért 1720-ban vitték el az épületből. India leglátogatottabb turistalátványossága, évente több mint 2,5 millió látogató keresi fel, ugyanakkor ez okozza jelentős állagromlását is, ami miatt 1996-ban felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemléke közé. 2007-ben a világ hét új csodája közé választották. tudta megismételni ezt a mogul építészeti csodát. Nemcsak az épületek arányai teszik egyedülállóvá és megismételhetedenné, hanem a makranai fehér márvány azon tulajdonsága is, hogy a rá eső fény színétől függően maga is változtatja a színét. A másik nagyon fontos építészeti megoldás sokáig nem is tűnt fel. Már bent jártunk az épületben, amikor az egyik, parchinkari technikával készült díszítést fotóztam. Amikor közelebbről is megnéztem a gazdag és színes virágmintázatot, kiderült, hogy mind színes kövekből és féldrágakövekből készült. Akkor esett le a tantusz. Az egész Tádzs Mahal építésekor sehol sem használtak festéket. Megdöbbentő felismerés volt. Minden díszítés, minden kalligráfia, amiből rengeteg van, mind-mind színes kövekből van kirakva. „Egy könnycsepp az örökkévalóság arcán” - írta róla Rabindranáth Tagore. Természetesen hókristályból, teszem hozzá én. Annyi volt a látnivaló, hogy alig bírtam memóriakártyával. A síremlék a terület túlsó északi végében van. Gyönyörű szökőkutak szegélyezik az odavezető széles járdákat. A parkban néhány pásztorgém és turisták serege mozgott, lassan, nagyon lassan. Ahogy közelebb értünk a mauzóleumhoz, már látszott, hogy az egész épület körül kanyarog a sor. Több ezren álltak már sorban, amikor szépen lassan, minden részletet kiélvezve odajutottunk a bejárathoz. Itt két lehetőségünk volt. Vagy mezítláb folytatjuk, vagy a cipőnkre egy fehér zacskót húzunk, amit pár rúpiáért meg is tettünk. Beléptünk a Tádzs Mahal teraszára, amely vagy nyolc méterrel emelkedett a park fölé. Itt már sorokba szervezték a turistákat, ezek kilométereken keresztül kígyóztak az épület körül és nagyon lassan haladtak. Előbb a mecsetet és a jawabot csodáltuk meg, majd körbementünk a Tádzs körül, megnéztük a folyót és a túloldalon épült parkot, a négy, tekintélyes méretű minaretet, majd megkerestük a sor végét. Már vagy egy órája sorakoztunk, amikor valaki a sorból szólt, hogy a külföldieknek nem kell sorakozniuk. Van egy másik bejárat, csak külföldieknek. Hét-nyolc orosz és kínai turistával elindultunk megkeresni a másik bejáratot. Pár perc sorakozás után már bent is volmnk. Viszonylag gyorsan kellett haladnunk. Nem az én tempóm volt. Úgy éreztem, leheteden ilyen gyorsan befogadni ezt az élményt. Megpróbáltam a lehető legtöbbet fotózni. A kenotáfiumnál tilos volt fotózni, de ezzel szinte senki sem törődött. Miután kijutottunk az épületből, körbejártuk a kisebb-nagyobb kiszolgáló épületeket, megpihentünk a parkban, aztán kerestünk a környéken egy vendéglőt és megvacsoráztunk. Ezúttal currys bárány volt a menü. Visszamentünk a szállodába, ahonnan még reggel kijelentkeztünk, de sikerült elintézni, hogy késő délután még vehessünk egy meleg zuhanyt. A taxis ragaszkodott hozzá, hogy este 10-kor induljunk, ha Odelhiben el akarjuk érni a hajnali vonatunkat Csandígarhba, következő úti célunkba. 231 km. Volt rá 7 óránk. Ez a matematika nekem nem jött össze, de hát ők biztosan tudnak valamit, amit én nem... Juhász R. József (Részlet a Kalligram Kiadónál tavasszal megjelenő Egy performer élete című könyvből) A négy minaret egyike Nincs vita: ez a világ legrosszabb irodai melója N api nyolc óra, aztán kilépve a munkahely kapuján már egyáltalán nem kell a munkára és a kollégákra gondolni. Jól hangzik, igaz? A Különválás című sorozat szerint a munkavállalókkal nem is történhetne ennél rosszabb. A legtöbb munkaadó célja, hogy az alkalmazottai a munkahelyükön kizárólag a munkájukkal foglalkozzanak, a legtöbb munkavállaló pedig azt szeremé, hogy amikor lejárt a munkaideje, már egyáltalán ne kelljen a munkájára gondolnia. A pandémia által összehozott, home office-ban töltött rengeteg idő megmutatta, hogy sokszor egészen kényelmetlenül össze tud kuszálódni a munkánk és a magánéletünk. A Lumon Industries találmánya, a különválasztás pont a fenti problémákra kíván radikális megoldást kínálni. A találmány lényege, hogy egy chip agyba ültetésével gyakorlatilag létrehoznak egy külön munkahelyi személyiséget a munkavállalóban. O kizárólag olyankor aktiválódik, amikor a munkavállaló belép a munkahelyére, és el is tűnik, amint a munkaidő lejártával kilép onnan. Gyakorlatilag létrejön egy kinti és egy benti én, és a kettő teljesen elkülönül egymástól: a kintinek fogalma sincs róla, mit csinál a munkaidejében odabent, sőt még azt sem tudja, kicsodák a kollégái, a bentinek pedig elképzelése sincs arról, milyen életet él odakint, van-e családja, amely odakint várja, amikor a munkaidő végeztével hazamegy pihenni. Ez az elképesztő koncepció adja a Különválás című Apple TV+ sorozat alaphelyzetét. A leginkább komikusként és színészként ismert, de rendezőként talán még annál is kiválóbb Ben Stiller második sorozata igazi bravúr. Szokadan elegye a munkahelyi komédiáknak, az egzisztencialista drámáknak és a sötét sci-fiknek. Nem közlik velünk, hogy a jövőben, netán egy alternatív univerzumban járunk-e, és ez a díszleteket látva sem egyértelmű: a látottak furcsa keverékét adják a 20. századi retrónak és az elképesztő csúcstechnológiának, és a néző fejében emiatt létrejövő bizonytalanság is sokat hozzáad a Különválás hangulatához. A kilencrészes sorozat főhőse a felesége elvesztését feldolgozni képtelen Mark, aki azért jelentkezik a Lumon vállalat szétválasztó programjába, mert azt reméli, hogy legalább a munkaideje alatt nem kell foglalkoznia az elviselhetetlen gyászával. Azonban egyre több jel, valamint egy benti SOROZATDARALO (Képarchívum) munkatárs kinti feltűnése is arra utal, hogy nem mennek a dolgok olyan jól odabent, mint ahogy remélte. Egymástól függetlenül a kinti és a benti Mark is nyomozni kezd, az első évad pedig gyakorlatilag azt mutatja be, ahogy főhősünk és néhány benti munkatársa megpróbál kitörni abból a bizarr mókuskerékből, amelybe a különválasztás miatt került. A sorozat tele van rejtéllyel: kilenc rész alatt sem tudjuk meg, mivel foglalkozik valójában a dolgozóit kint és bent is maximális megfigyelés alatt tartó Lumon Industries, ahogy azt sem, miért választják el egymástól anynyira mereven a különféle részlegek dolgozóit. Ami eleinte egy bizarr munkahelyi fekete komédiának tűnik, később egyre nyomasztóbbá és izgalmasabbá válik, az utolsó két-három epizód pedig egyenesen a legjobb dolog, ami az utóbbi pár évben a tévésorozatok világában történt. Ritkán mondok ilyet, de ha a kedves olvasó csak egy új sorozatot néz meg idén, tegyen róla, hogy a Különválás legyen az. Tóth Csaba
