Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)

2022-04-16 / 88. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2022. ÁPRILIS 16. 13’ Apám minden reggel munkába menet ki­biciklizett a vasútál­lomásra. Kopott jár­gányát az épület vi­­zeletszagú, foltos falának támasztot­ta, a fedett kinti váró kékre festett vaskorlátjának dőlt, egy szál cigit vett elő a jobb zsebéből, rágyújtott, az elégett gyufaszálat pedig a már­ványmintás, műkő virágosládába dobta. A kiszáradt növények he­lyén cigicsikk, kiköpött rágógumi, összegyűrt vonatjegy, na és persze apám elégett gyuíászálai virágoztak. Az első slukkot hosszasan lenn tar­totta, hagyta, hogy kitöltse, átjárja, majd ábrándos tekintetével felné­zett, és nagy lendülettel kifújta a füstöt az ég felé. Nem zavarta senki, én is csak az épület sarka mögül lestem. Néha összeszedtem a bátor­ságomat és mellé szegődtem. Ked­vesen rám nézett, cigiszagú jobb kezével megsimította a fejem, majd mesélt nekem a vasútról, a sínekről, amelyek akár egy óriási kígyó kör­­betekerednek az egész világon.- Elég egyszer felszállni egy vo­natra - mondta csillogó szemmel - mondjuk in, a faluban és bárhova eljuthatsz. Bárhova, érted?- Hova mennél? - kérdeztem, és apám a nagyvárosról beszélt, Pozsonyról, ahol sok a lehetőség, van mozi és Prior áruház, a Duna ligetfalusi oldalán Lunapark, amely bár nem olyan nagy, mint a bécsi Prater, de ez is vidámpark, ez is számít, magam is láthattam egyszer, amikor arra jártunk. Vil­lamosok, trolik, buszok szövik át a várost, az emberek égig érő, magas házakban laknak, újakban, nem olyan fokozottakban, amilyen a miénk, és van munka, sok mun­ka! Fizetés, nem alamizsna. Azt mondta, Pozsonyban megbecsülik a jó munkást, nem úgy, mint itt, ahol ő csak egy mindenes.- Mi az a mindenes, apu? - kér­deztem. — A mindenes egy senki — vála­szolta, némán bámult maga elé a porba, a cigicsikket a virágosládába pöckölte, majd elindult a szövetke­zet műhelye felé. Azokban az időkben egyre töb­ben kerestek új otthont a faluban. Öreg, hosszú verandás házat egy kis kerttel, udvarral. Az efféle régi, kis portákat a nagyvárosi szürke­ségbe belefáradt szlovák családok vásárolták meg, olyanok, akik nem látták apám álmait akkor se, ha a cigifüstöt pont úgy fújták lassan és hosszasan a hetedik emeleti er­kélyről az ég felé, ahogy ő. A nagy TÁRCA A SZALONBAN Hosszú évekig nem láttam apá­mat. Úgy tűnt, anyámnak igaza volt, tényleg csak egy irányba szólt a jegye. Aztán egy reggel a pozso­nyi főpályaudvar előtt a városi buszra várva, útban az egyetemre megpillantottam őt a novembe­ri ködben. Szakadt, koszos ruha volt rajta, hosszú, kócos szakálla kivörösödött. Hátán szürke háti­zsák, az utcai szemetesben turkált, mígnem talált benne egy fél szál cigit. Az utat a járdától elválasz­tó piros-fehér csíkos korlátnak támaszkodott, rágyújtott, az első slukkot hosszasan lenn tartotta, majd felemelte a fejét és az ég felé fújta a füstöt.- Hova mennél? - kérdeztem. Meglepetten nézett rám, talán fel sem ismert rögtön annyi év után. Zavarodottan elkapta a tekintetét és azt válaszolta:- Haza.- Vonatok óránként indulnak — mondtam, és mereven néztem rá. - Az elmúlt tíz évben is jártak. Minden nap. Koszos ujjaival a szemétből ki­halászott cigijét szorongatta, egyre mélyebbeket szívott belőle, a for­galmas utat bámulta.- Nekem nincs jegyem a visz­­szaútra, Katica - válaszolta, szeme könnyekkel telt meg. Nem tudtam megölelni. Abban a pillanatban anyám voltam, aki borsót fejt a nyári konyha előtti pá­don, a tál faláról visszapattanó zöld borsószem, hajszálrepedés a régi tál falán.- Most már van - mondtam, a kezébe nyomtam a saját vonatje­gyemet, és felszálltam a beérkező városi buszra. Apám testét Pozsonypüspöki határában találták meg a síneken. Jobb kezében a vonatjegyemet szo­rongatta. Elindult haza. Gyalog. Talán úgy érezte, így több ideje lesz gyakorolni azt az egy, soha ki nem mondott mondatot, hogy: Bocsáss meg, Anna! Anyámmal ketten álltunk a zárt koporsója mellett. A fákon zúzmara, a temető felett lelassult, fáradt varjak keringtek. Fagyos leheletünk úgy szállt felfelé, akár apám álmokkal teli cigifüstje. A távolból vonat hangja hallatszott. Fékei élesen csikorogtak, ahogy a faluvégi állomáshoz közeledett. Pozsonyból most is óránként érkez­nek vonatok. Bartalos Tóth Iveta One way ticket újrakezdést remélték a kis magyar faluban, amely alig egyórányira volt Pozsonytól. Mert de jó lesz végre dudaszó helyett kakaskukoréko­lásra ébredni, az üzledánc polcain a nap végére maradt fonnyadt, agyontapogatott gyümölcs helyett igazi, egészséges, saját termesztésű almát szedni, majd nagyot harap­ni belőle ott, helyben, a fa alatt, dugó helyett a kertben üldögélni esténként egy pohár borral, a legna­gyobb szeretetben és békében! Apám sok ilyesfajta kísérlet tanú­ja volt, helyi szakiként szinte mind­egyik ház felújításán dolgozott. Flívták, ha falat kellett kiütni, va­kolni, festeni, akkor, amikor épült az álom, aztán akkor is, amikor a valóság kivillant az illúzió varázskö­penye alól, a tetvek ellepték a kertet, a pincét elöntötte a talajvíz, egerek tanyáztak a padláson. Este felbon­­tadanok maradtak a borosüvegek, üresek a teraszok, az újrakezdők ugyanannak a nagyvárosnak a du­gójában ültek most is, mint azelőtt, bevásároltak, mert falun hatkor már bezárt a bolt, a gyereket várták az iskola, angol nyelvtanfolyam, kézilabda után, hiszen nálunk nem volt szlovák iskola, se ilyesfajta lehe­tőségek, meg úgy egyáltalán semmi sem, amihez addig hozzászoktak, így lett a megálmodott új életből esti lak, hétvégi ház, aztán egy idő után újra eladó otthon, kerítésére kiakasztott NA PREDAJ táblával. Lubica néni is így került a fa­luba. Vágyott egy kis változásra, ezt mondta. Rég elvált, gyerekei nem voltak. Magas volt és vékony, sminkelt, lakkozta a körmeit, dau­erolt haját mindig gondosan fel­tűzte. Csauko, így köszönt. Nem hordott kötényruhát, mint anyám, otthonkát viselt, vagy színes póló­anyagból készült miniket. Szűk farmert. Jobb kezében cigi, bal kezében borospohár, így állt estén­ként a tornácon és lelkesen intege­tett, hogy menjünk át egy pohár­kára. Nincs már dolog, esteledik, mondta. Falun mindig van dolog, csak te nem látod meg, válaszolt anyám magyarul, de apám némán megszorította a karját, belékarolt és elindultak a szomszédba, mert a meghívást illett elfogadni. Apámat elbűvölte Lubica. Egész estéken át mesélt neki a városról, a nyüzs­gésről, a lehetőségekről, bárokról, klubokról. Engem is megbaboná­zott, bár egy szavát se értettem, de azt éreztem, hogy különleges dolgokat élhetett meg ott, ha azok hallatán még apám is elpirult és azt mondta neki, tichsie, halkabban. Augusztus volt, későn ébredtem. Anyám a nyári konyha előtti pádon ük, borsót fejtett. Gyorsan dolgo­zott, a tálba meredt. Azt mondta, apám az éjjel elment.- Hová? - kérdeztem rémülten, a gyomromban gombóc, a torkom összeszorult.- Pozsonyba, Lubicával.- Pozsonyból óránként jönnek vonatok, ezt apu mondta - nyug­tattam magamat és anyámat is.- De nem neki - tette hozzá anyám, majd szigorúan és szó nél­kül folytatta a munkáját. A borsó­szemek apró puskagolyókként csa­pódtak az öreg tál falához. Anyám nem nézett fel. Az edény megre­pedt néma fájdalmában. Ezen már túlléptünk... (baráti levél a parlament elnökének) Elnök úr, mindketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy bizo­nyos dolgokon felül tudjunk emelkedni. Ahhoz is elég érettek vagyunk már, hogy ne tudjanak lépre csalni minket. Nekem meggyőződésem, hogy a „magyarkártya” ideje Szlo­vákiában rég lejárt. Azok az idők már elmúltak, amikor Slota és Meciar, ha úgy érezte, hogy szorul a (politikai) hurok, a magyarokra húzhat lapot. Kedves Boris, már más idő­ket élünk. Ennek az országnak, a demokráciának, a békének, az egészségnek, az emberek megélhe­tésének annyi ellensége van, hogy ezek mellé nem kell újabbakat gyártani. Slota és Meciar eltűnt a politikai süllyesztőben, belőled pe­dig, a „nem politikusból” időköz­ben politikus lett, jelenleg te vagy az ország második legfőbb közjogi méltósága. Ez pedig kötelez. Ko­molyságra, megfontoltságra. El­nök úr, ebben a pozícióban nincs szükséged az ellenzék populista eszköztárára, arra a színvonalon aluli politizálásra, amely már a vá­lasztókat is sérti. Ez a Dél-Szlo­vákia „elszakításától” való félelem vagy inkább félelemkeltés figye­lemre méltó, de tekintettel arra, hogy nemcsak a parlamentet veze­ted, hanem az egyik kormánypár­tot is, sokkal jobban illene hozzád, ha az emberek megélhetése miatt aggódnál. Ha azon gondolkod­nál, hogyan leheme beindítani a kormányzásotok alatt leállított dél-szlovákiai beruházásokat, ho­gyan leheme elérni, hogy az em­berek ezekben a régiókban is úgy érezhessék, nem feledkeznek meg róluk. A Dél-Szlovákiában élő magyarok, de az ott élő szlovákok és romák is ezt várják ettől a kor­mánytól. Ha fejlesztés és fejlődés lesz, megértés és békés együttélés is lesz. Elnök úr, legyen már annyi önbizalmunk, amennyi a 21. szá­zadban, itt, Európa kellős közepén egy szuverén országnak kijár. És kellő magabiztossággal, úgy, mint a mostanság túl sokat emle­getett Orbán Viktor: Inkább előre menjünk, mint hátra! Sólymos László a Szövetség Országos Tanácsának elnöke A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Thumbnails
Contents