Új Szó, 2022. április (75. évfolyam, 76-99. szám)

2022-04-02 / 77. szám

www.ujszo.coml 2022. április 2. SZOMBATI VENDÉG 9 Visszajött végre a játékkedve Benedek Miklós: „Ahogy fordult az élet, a politika, a kultúra, úgy módosult a Budapest Orfeum szövege is..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem játszik annyit, mint ré­gen, de nem is vágyik több­re. Most éppen Aldo Nicolej darabja, a Hárman a pádon a nagy öröme. Magányosan élő, az emlékein merengő, kicsit morózus úriember Benedek Miklós - de csak a színpadon. Budai háza közelében, egy kávézó­ban velem szemben ülve is merít né­hány emléket a múlt kútjából, de sem a belső magány, sem a megkeseredett­­ség jeleit nem látom rajta. Pedig nem is olyan régen szakmailag is megtört­nek tűnt, nem csak magánemberként. „A kettő együtt jár - jegyzi meg hal­kan, majd gyorsan hozzáteszi: - Egy­szerűen nem volt kedvem játszani.” De már van. Olyan feladatok elé állították ugyanis, amelyeket szívesen fogadott. Egri Mártával és Gálvölgyi Jánossal ülni a pádon egyébként is fel­emelő élmény számára, még akkor is, ha sok a szöveg, és végig színen vannak. Ezekben a hetekben pedig Boguslawski szerepére készül Spiró György darabjában, Az imposztor­­ban, a József Attila Színházban. Mindjárt itt a tavasz, és még min­dig szép barna az arca. Valószínű, hogy nyárról maradt. Tenger vagy kertes ház? Az utóbbi. Fent lakunk a hegyen. Igazi pesti pasas voltam. Sose gon­doltam, hogy egyszer átköltözöm Budára. De az én Tibor fiam kapott egy lehetőséget, felépítettük ezt a há­zat, és együtt laktunk. Panni, a fele­sége az unokáinkkal ma is velünk lakik, az emeleten. Nyáron, jó idő­ben a kertben ülök, sokat olvasok. Nem napozok, de olyan a bőröm, hogy rögtön megbámul. Az utazás már nem nagyon vonz. A Katona Jó­zsef Színházzal a fél világot bejártuk annak idején. Csodálatos helyeken voltunk. Még Hongkongba is eljutot­tunk. Izrael, Anglia, Skandinávia... turnéztunk eleget. New Yorkban a feleségemmel és a kisebbik fiammal voltunk jó pár évvel ezelőtt. Az na­gyon kellemes út volt. A nejem akar még egyszer elmenni Amerikába, de majd a másik oldalra. Az utazás sokszor fárasztó. Kétszer vendégsze­repeltünk Ausztráliában. Huszonhá­rom óra repülés. Az kemény. Megda­gad az ember lába. Amikor először voltunk, az újdonság volt. Másod­szorra már nem. Caracasba is meg­hívtak bennünket. Az is elég messze van. De Sydney még messzebb. Előfordult, hogy valahol nem érezte jól magát? Nincs olyan hely. Egyszer Amszter­damban nagyon pici szobát kaptam a szállodában. Mint egy lyuk, úgy né­zett ki. Dosztojevszkijnél olvas ilyen­ről az ember. „Mór tiszta Tibor. Megdöbbentő a hasonlóság.. (Somogyi Tibor felvétele) Hárman a pádon: Benedek Miklós, Egri Márta és Gálvölgyi János Feljegyzések az egérlyukból. Maga a szálloda szép volt, a falift is gyönyörű, csak a szoba, az volt borzasztó. Még zuhanyozni sem le­hetett benne. Másnap lementem reg­gelizni, panaszomat hallva Végvári Tamás szó nélkül átadta a kulcsát, hogy menjek hozzá mosakodni. Az­tán kaptam másik szobát. De ez a Básti Julival is megesett. Visított, amikor meglátta, hova rakták. Az egész társulat kitódult a folyosóra, hogy mi van? Csúnya helyre nézett a szobája. Ilyenek voltak. De ma már ezek is megmosolyogtató emlékek. Tizenhat év köti a Katona József Színházhoz. Onnan szerződött a Nemzetibe. Most már évek óta sza­badon játszik különböző helyeken. Ha lenne olyan társulat, mint a Ka­Még valami... Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó volt, Albert, a fiatalabb fiú rendezőasszisztens. „Én több vagyok, mint az apám, és kevesebb, mint a fiam" - mondja Benedek Miklós. Színész volt a Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész édesapja is, aki ötvenkét évesen önkezével vetett véget az életének. Benedek Miklós nem titkolja: a történ­tek miatt az elmúlástól fél a leginkább. tona volt, ma is leszerződnék néhány évre. A kezdeti hét-nyolc esztendő volt a legszebb. Hűséges típus vagyok. Kezembe került múltkor a Katona Jó­zsef Színház első társulati fotója 1981- ből. Vagy húsz halottat számoltam össze. Major Tamás, Helyey László, Balkay Géza, Végvári Tamás, Vajda László, Hollósi Frigyes, az ügyelő, a díszlettervező... sokan mentek el. Szacsvay Lászlóval színházi iker­testvérek voltak a Katona József Színházban. Más színházakból is vannak jó kapcsolataim. Dengyel Ivánnal, Vári Évával. De amióta járvány van, in­kább csak telefonon beszélünk. Akik elmentek, naponta eszembe jutnak. Erősek az emlékek. Bennem vannak nagyon. Hollósi Fricivel, Végvári Ta­mással és Szacsvay Lacival nagyon erős társaságunk volt. Meghívtunk néha egy-egy kollégát, Blaskó Pétert, Sinkó Lacit, és beültünk egy étterem­be. Végvári nagy gurman volt, ismer­te a jó helyeket. Mi voltunk a Fehér Holló Társaság, időnként együtt va­csoráztunk. Sok minden összekötött bennünket. Szomorú, hogy sokan ilyen hamar elmentek. Szacsvay Lászlóval és Császár Angélával volt egy legendás előa­(Képarchívum) dásuk, a Budapest Orfeum. Azzal is sokat utaztak. Angélával nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Szacsvay Lacit szeren­csére nem érdekli annyira a politika. O nem szól bele ilyesmibe. Pedig neki is megvan a véleménye, tudom. De az Orfeum még ma is remek előadásként futhatna. Kérik is sokan, hogy újítsam fel, vagy rendezzem meg másoknak. Vagy hogy álljunk össze újra, írjuk át egy kicsit. Soha nem mentem be­le. Egyrészt tíz évig játszottuk. Nem szerettem volna „búcsúkoncertet” csi­nálni belőle, s akkor utoljára százhu­­szonötször eljátszani még. Azt sem akartam, hogy Angela helyébe más­valaki álljon be. Úgy volt jó és tisztes­séges, ahogy volt. Nem éreztük már annyira frissnek magunkat, mint az elején, és változtattam is folyamato­san az anyagon. Ahogy fordult az élet, a politika, a kultúra, úgy módosult a szöveg is. De szép lassan elfogyott az energiánk utánanézni a dolgoknak. Miniszterek jöttek-mentek, mi ma­radtunk. Elég volt. Tévedés, hogy mi ezt fizikailag bírnánk még. Énekelni, táncolni, szöveget mondani... nem! Mind a hármunknak, talán Angélá­nak is van elég egészségi problémája. Ha felkelünk reggel, mindenünk fáj. Lázas időkben, 1969-ben kezdte a főiskolát olyan osztálytársakkal, mint Monori Lili, Schütz Ila, Balá­­zsovits Lajos. Szinetár Miklós válogatott össze bennünket. Egymástól merőben eltérő egyé­niségeket. Lili teljesen extravagáns csaj volt. Mindig külön állt. Az ő tehetsége, saját bevallása szerint, más volt, mint mindenkié. Ő máshol járt fejben. La­jossal és Ilával egy húrt pengettünk. Különösen Lajossal. Nyáron meghí­vott magukhoz Nagykanizsára. De volt olyan időszak is, amikor hiúsági okokból elkerültük egymást. Ma már ez sem érdekes, hiszen újra beszé­lünk. Sokat. Telefonon. A Játékszín igazgatója volt, de nem hívott soha. Nem tudom, miért. Persze hogy fájt. Pedig a Garas is ajánlott neki, de se nem játszottam, se nem rendeztem nála. De mondom, most megint olyan jóban vagyunk, mintha nem is tör­tént volna köztünk semmi. Mintha nem is lett volna bennem az a tüske. Vagy benne is lehetett valami, amit nem mondott el. Nem tudom, me­lyikünk ebben a hibás. Az a lényeg, hogy mára ez is felszívódott, nem fáj. Schütz Ilával nagyon sokat játszot­tam. Mindig mi, ketten voltunk az öregek a főiskolán. Az idős mama és az idős papa. Az öreg férj, öreg feleség. Nem tudtam, hogy ennyire be akarta fejezni az életét. A járvány hullámai között meny­nyire érezte a színház hiányát? Őszintén szólva nem is volt ked­vem játszani. A feleségem is azt mondogatta, hogy dolgoztál eleget. Megmaradt bennem egy tavalyi mondata. „Ha felnézek az erkély­re, az üres székre, Tiborra gon­dolok.” Igen, ez örökre így marad. Pan­ni, mint a tyúkanyó, hozza-viszi a gyerekeket. Az unokákat. Mór tiszta Tibor. Megdöbbentő a hasonlóság. Mutatok egy képet róla. Első ráné­zésre én is azt hittem, a Tibor. Jön ki a vízből, mert éjjel-nappal ott van, mint az apja. Nyolcadikos. Vízipólós. Gyönyörű gyerek. Nagyon férfias módon viselte a történteket. Barka, a húga két évvel fiatalabb. Balettre jár. Hazajönnek mindketten hullafá­­radtan, Panni lejön hozzánk, beszél­getünk, mondja, hogy csókolnak a gyerekek, és hogy nagyon szeretnek, de most nincs erejük levánszorogni az emeletről. Küldök értetek taxit, szoktam mondani. És a nagylány, Ginevra, Olasz­országban, Tibor korábbi házas­ságából? Tüneményes ő is. Másodéves egyetemista Rómában. Magyar tör­ténelemmel foglalkozik. Nagyon sze­reti Magyarországot, jön is, ha tud, évente többször. Szépen beszél ma­gyarul. Tibor mindig magyarul szólt hozzá. Könyveket kér tőlem. Rómá­ban, az egyetemen egyáltalán nincs könyv a magyar történelemről. 1956- ról akar szakdolgozatot írni. Kiskorá­ban, miután elváltak a szülei, kicsit elutasító volt. Most viszont okos, gyönyörű lány. Akkor boldog nagypapa. Igen, tulajdonképpen igen. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents