Új Szó, 2022. március (75. évfolyam, 49-75. szám)
2022-03-01 / 49. szám
www.ujszo.coml 2022. március 1. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 A tolerancia és határai Hogyan lehetséges áldozatnak kikiáltani az agresszort? MÉSZÁROS ANDRÁS Saját hibámból nem okulva - mármint hogy időközönként nemcsak lepörgetem magam előtt az Fb-oldalakat és az azokon található különböző bejegyzéseket és kommenteket, hanem még el is olvasom őket - megdöbbentenek azok a primitivizmusok és barbár cselekedetekre uszító felhívások, amelyek fel is háborítanak. Ami még nem lenne akkora hiba, sőt talán még erénynek is nevezhetném, hiszen az értelmiségi egyik kötelessége, hogy felháborodjon az emberi méltóságot sértő megnyilvánulásokon. Igen ám, de itt van a másik követelmény: elfogadónak lenni az eltérő nézetekkel szemben. Hiszen ahogyan senki, én sem vagyok az igazság letéteményese. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Eszembe jutott az újkori filozófia egyik klasszikusának, John Lockenak a toleranciáról 1686-ban írt levele. Ebben ő persze a vallási türelemről szólt, de hát azok a kom mentek, amelyeken én fel szoktam háborodni, igencsak közel állnak a bigott vallásossághoz. Nos, az első dolog, amiben Locke tanácsot ad, hogy el kell különíteni egymástól a tudományosan megalapozott véleményekre vonatkozó toleranciát a társadalmi kérdésekben megjelenő állásfoglalásoktól. Az első esetben csakis érvekre hivatkozva vitatkozhatunk az eltérő állításokkal. A másik esetben viszont határai vannak a toleranciának. Nem tűrhetjük el azokat a véleményeket, amelyek ellenkeznek az emberi társadalom fenntartásához szükséges erkölcsökkel. Ugyanígy elfogadhatatlan az olyan embercsoport, amelyik mások kárára privilégiumokat ragad magához. És nem tolerálható az a szekta, amelyik idegen hatalom érdekeit szolgálja. (Attól most eltekinthetünk, hogy Locke eme követelményével akkor és ott a katolikus egyházra gondolt.) Ami miatt most felháborodtam, az egyrészt az orosz nagyhatalom és annak reprezentánsa, Vlagyimir Putyin által kirobbantott háború egy másik szuverén ország ellen, másrészt az a sok ostoba, eszement és gyűlölködő komment, amely elárasztotta a közösségi hálót, és amely az agresszort áldozattá, a valódi áldozatot - az ártatlan családokat, gyerekeket, aggokat és egyáltalán minden személyt - a háború okozójának kiáltja ki. Ezek közül mindegyik kivétel nélkül erkölcstelen, mert szembemegy mindenfajta etika alapkövével, mely szerint senki nem teheti a másik embert cselekvése tárgyává. Vagyis lefedi a Locke által említett első szabályt. Ezen kommentek írói ugyanakkor olyan embercsoportot alkotnak, amely számára társadalmak leigázása és hatalom alá hajtása természetes cselekedetnek tűnik. Vagyis Putyin csak azt teszi - szerintük -, ami az érdekeinek megfelel, és ez legitimálja az eljárását. Harmadsorban: ezen kommentek szerzői - még ha nincsenek is annak tudatában, azaz esetleg ostobák is - egy idegen hatalom érdekeit szolgáló szekta tagjai. Semmilyen egészségesen működő társadalom nem tűrheti el az ilyen megnyilvánulásokat. Vagyis fel kell lépnie ellenük. És ezzel, mindenfajta ellenkező handabandázás ellenére, nem sérti meg a tolerancia elveit, hanem megvédi saját tagjait azokkal szemben, akik programszerűen vagy tudattalanul, mégis egy embertelen hatalom érdekeit szolgálják ki. És ezzel még nem vagyok a mondanivalóm végén. Találtatnak ugyanis olyan személyek, akiknek hivatásukból eredően óvakodniuk kellene a hazugságoktól, mert tevékenységüket a tudományos etika szabályai hivatottak ellenőrizni. Gondolok például Eubomír Blahára, a Smer alelnökére, aki arrogánsán utasította vissza a Szlovák Tudományos Akadémia Elnökségének kérését, hogy ha folytatni kívánja hazugsághadjáratát, adja fel akadémiai tevékenységét. Amit Blaha tesz, az már Szodoma és Gomora, ahol semmilyen erkölcsi szabály nem érvényesül. Csupán abban reménykedem, hogy szlovákiai magyar kutatók és egyetemi emberek nem követik a példáját. Béketüntetés Spanyolországban (TASR/AP-felvétel) Bajban ismerszik meg HEGEDŰS NORBERT Hosszú idő után végre nem kell szégyenkeznünk amiatt, ahogy az ország vezető politikusai viselkednek egy krízishelyzetben. Persze most is vannak köztük kivételek, sajnos a magyarok között is. Aki rendszeresen olvassa a kommentárjaimat, az tudja, hogy nem különösebben rajongok a jelenlegi kormánykoalícióért. Az elmúlt napok során azonban Eduard Heger kormányfő, Jaroslav Nad’ védelmi miniszter és Ivan Koréok külügyminiszter pontosan úgy viselkedik, ahogy az elvárható az ilyen pozícióban lévő személyektől. Felelősségteljesen, fölösleges pátosz és sallangok nélkül végzik a munkájukat, kiálltak a megtámadott Ukrajna és a szövetségeseik mellett, a háború elől menekülőket támogatásukról biztosították, és úgy tűnik, felelősségteljesen állnak az eljövendő nehézségek elé is. Tudom, hogy szerencsésebb országokban ez az alapfelállás, de Szlovákiában egyáltalán nem az, ezért dicsérjük meg őket. Ugyanígy büszkék lehetünk Zuzana Caputová államfőre, bár ő morális kérdésekben eddig sem ingott meg. Ami jár, az jár: emeljük meg a kalapunkat Peter Pellegrini és a Hlas előtt is, amely képes volt elítélni Putyin agresszióját, világosan elítélte az orosz támadást, pedig tudta, hogy ezzel szavazókat fog veszíteni. Persze nem mindenki bírta el a nyomást. A Smerre és a szélsőjobbra kár szót vesztegetni: addig védték a Kremlbe zárkózott szociopatát, míg az maga cáfolt rá a pozitív sajtóra. Szegény Igor Matovié sem tudta elviselni, hogy nem róla szólnak a hírek, és a felsőnémeti határátkelőre sietve újabb zseniális ötlettel állt elő, nevezetesen, hogy pénzt fizetne azoknak, akik ukrán menekülteket fogadnak be. Ez pont ugyanolyan pénzszórás lesz, mint az oltási bonusz, ráadásul érdekes kérdéseket is felvet. Például: milyen ország az, ahol az embereket pénzzel kell motiválni ahhoz, hogy minimális szolidaritást mutassanak, például beoltassák magukat, vagy segítsenek a menekülteknek. Matovic azért áll elő ilyen ötletekkel, mert őt magát is csak a pénz mozgatja? Vagy ilyen szomorú véleménnyel van a választóiról? Nem tudom, melyik a rosszabb. És ha az elmúlt napok csődjeiről beszélünk, sajnos néhány mérvadó szlovákiai sajtótermékről is szót kell ejtenünk, melyek az ukrajnai helyzetet szlovákiai magyar párhuzammal, Donyeck elfoglalását a Csallóköz magyarok általi megszállásával illusztrálták. Ez nagyon ostoba párhuzam, mert a két helyzet közötti esetleges párhuzamokat jóval meghaladják a különbségek. Értem, hogy valahogy közelebb kell hozni a témát a szlovák olvasóhoz, de ezt nem egy hazai kisebbség elleni uszítással kell elérni. Ami a Szövetséget illeti, örömmel tapasztalhattuk, hogy képes volt elítélni a háborút, sőt, Forró Krisztián pártelnök vezetésével gyűjtés indult a kárpátaljai magyarok megsegítésére, amibe az egyházak is bekapcsolódtak. Helyes és dicséretes, sajnos azonban vannak vadhajtásaink is. Nem tudok elmenni szó nélkül „a háború ellen kiállók, de Ukrajna mellett nem” típusú megnyilatkozások mellett, melyek a kárpátaljai magyarok hányattatásainak ürügyén próbálnak egyfajta morális magaslatra helyezkedni és onnan ítélkezni. Tisztázzuk: egyáltalán nem helyes, ahogy az ukrán állam a kárpátaljai magyarokkal bánt, és magyarként morális kötelességünk kiállni mellettük. De amikor azt látom, hogy épp leég a szomszédom háza, nem kezdem el sorolni a múltbeli sérelmeket, hanem segítek megmenteni az életét. Ki tudja, talán ha látja, hogy gondolkodás nélkül segítek neki, később belátja, hogy rosszul cselekedett. Néhányan itt komoly tévedésben vannak. Néhányan itt azt hiszik, hogy nagyobb magyarok lesznek attól, ha belerúgnak a minden oldalról támadott Ukrajnába. Nos nem, nem lesznek nagyobb magyarok, csak kisebb emberek. Úgyhogy apróbáljunk meg jó emberek és jó szomszédok lenni. Higgyék el, a jó magyar jönni fog ezek után magától. Nem, Putyin nem barátja a kisebbségeknek Mindazoknak, akik szerint az ukránok most jól megkapják, amit kiérdemeltek: nem igaz, hogy a kárpátaljai magyarok zaklatása, nyelvi jogainak csorbítása, anyanyelvi oktatáshoz való hozzáférésének szűkítése felmentés az emberéleteket követelő, nyers agresszióra. Az elhibázott nemzetiségpolitika nem lehet érv egy nemzet kollektív megbüntetésére. Ha valakik, hát mi, magyarok, ezt a tanulópénzt egyszer már Trianonban megfizettük. Igenis legitim az az álláspont, amelyik egyszerre kéri számon Ukrajnán a nemzetközi kisebbségi jogi normák betartását és kárhoztatja Oroszország katonai agresszióját. A most újra felmelegített nagyorosz birodalmi gondolat lényege az önálló ukrán nemzeti lét elvitatása, mondván, hogy az ukrán nyelv csak „kisorosz nyelvjárás”. Nem egyéb, mint a tanulatlan rétegek által beszélt orosz dialektus. Az ukránok nyelvi öntudatosodását és nemzeti elkülönülését különböző korszakokban eltérő intenzitással próbálták akadályozni: előbb a cári hatalom, később a kommunisták. A beolvasztási kísérletek kis híján sikerrel jártak: noha 1989-ben Ukrajna lakosságának 73 százalékát az etnikai ukránok tették ki, a népesség alig 40 százaléka használta az ukránt társalgási nyelvként. Megszámlálni sem lehet, hányszor vetették oda az erdélyi és felvidéki magyaroknak a hazugságot, hogy nem is igazi magyarok ők, hanem voltaképpen elmagyarosodott románok és szlovákok. Nekem még a napokban is. Épp a putyini rendszer egy lelkes szlovák híve. A cél minden esetben ugyanaz: aláásni a nemzetiségi emancipációs törekvéseket. Akik most a Kreml érveit biflázzák kritikátlanul, azok bizony ezeket a magyarázatokat erősítik. De továbbmegyek, mert eddig az alternatíva szönyűségéről kevés szó esett. Oroszország ugyanis messze nem az őshonos nemzeti közösségek földi paradicsoma, mint ahogy azt sokan tudni vélik - tévesen. Elrettentésül álljon itt a tatárok sorsa: míg a 90-es évek a tatár nyelv államilag támogatott újjáélesztésének jegyében teltek (egyébként komoly sikerekkel), addig a putyini centralizáció kéz a kézben járt a nyelvi oroszosítással. Azzal, hogy Tatárföldön az őshonos nyelvet az iskolákban kötelező tantárgy helyett választhatóvá tették, halálos csapást mértek a tatár nyelv reprodukciós esélyeire: 2002 és 2010 között a nyelvet beszélők száma egymillióval csökkent, az elmúlt évtizedben a tatár nyelven oktató iskolák száma mintegy negyedére zuhant. A tagköztársaság egyetemének tatár tanszékét 2011- ben feloszlatták. Más őshonos nemzeti közösségek is hasonló asszimilációs politikák célpontjai: három évvel ezelőtt az államilag vezérelt oroszosítás ellen tiltakozva Albert Razin udmurt nyelvi aktivista nyilvánosan felgyújtotta magát. Putyin világossá tette: célja az ukrajnai rezsimváltás. De akik úgy kalkulnálnak, hogy egy orosz szuronyokkal fenntartott kijevi kormányzattal beköszönt az a korszak, amelyben az illiberális testvériség jegyében a levágott péniszű transzdzsenderek helyett végre valahára a kisebbségi magyarokat fogják simogatni, nos, azok bizony alaposan csalatkozni fognak. Jól tartja a népi bölcsesség: nem lehet az ördögöt Belzebubbal kiűzni.
