Új Szó, 2022. március (75. évfolyam, 49-75. szám)
2022-03-09 / 56. szám
101 NAGYÍTÁS 2022. március 9. | www.ujszo.com Sötét idők Mészáros András: „Van az ottani, lakosságnak is egy rétege, amelyet nem azonosíthatunk a hivatalos Oroszországgal. E réteg rendkívüli bátorságról tanúskodik, amikor kivonul az utcákra tüntetni Putyin és a háború ellen" MIKLÓSI PÉTER Már a dátumok közelsége is vészesen sokatmondó: az Ukrajna megkaparintását célzó 2022. február 24-ón indított orosz támadóháború csak 17 nappal az Ausztriát 1938. március 13-án bekebelező hitleri Anschluss 84. évfordulója előtt kezdődött. Hogy az 1938-1939-ben történtek végezetül milyen zordon következményeket zúdítottak a világra, azt már a történelem lapjai jegyzik. Putyin háborúja viszont napjainkban nyitott egy új, kockázatosán gondterhes passzust Európa történelmében. Ennek tényeiröl és párhuzamairól, meg hát arról, hogy tudtunk/tudunk-e előrelátó felelősséggel élni, arról a köznapi hírek aktualitásán túllépve Mészáros András filozófussal, filozófiatörténésszel meditáltunk. Az ukránföldi kozák származású Nyikolaj Vasziljevics Gogol a színházat katedrának tartotta, amelyről „egyszerre nagy tömegek olvassák fel az élet leckéjét”, így ami most zajlik az orosz kritikai realizmus mesterének szülőföldjén, az éppen Gogol Egy őrült naplója című darabjának labilis valóságérzékelésű főhősére utalva, a Kreml realitásvesztett urának 21. századi szomorújátéka. Hirtelen traumatikus állapotba zuhant a világ? Elsősorban úgy vélem, hogy időelcsúszással kell számolnunk a háborút kirobbantó Putyin és a rajta kívül álló világ kapcsolatában. Emlékezhetünk még arra, hogy a New York-i ikertornyok lerombolása is sokkolta a világot, mert egyszeriben megjelent a posztmodern hadviselés, ami merőben eltért a korábbi fegyveres szembenállásoktól. Akkor egy más időszámítás jelent meg a nyugati kultúrán belül. Most pedig annak vagyunk a tanúi, hogy Putyin, aki Rettegett Iván és Sztálin reinkarnációja, a habókos elméjében létező elveszett aranykor - értsd: a Szovjetunió - képzete nyomán akarná visszavezetni az embereket a múltba. A köznapi emberek azonban a jelenben élnek, akiket nem lehet visszadobni a már elhagyott világba. Főként, ha azt a múltat már életükben és mentalitásukban is felszámolták. Nem beszélve arról, hogy ezt most brutális erőszakkal teszi meg egy kiszámíthatatlanul cselekvő, a humanitás elveit semmibe vevő tirannus, aki mindemellett a nemzetközi jog normáit is semmibe veszi. Ez valóban történelmi léptékű trauma. Professzor úr, ön tavaly múlt 72 éves, így Közép-Európa szívében több mint hét évtizedet élt meg békében. Ha a putyini „Blitzkrieg” első napjának reggelén az unokái is éppen ott lettek volna önnél, akkor mit mondott volna nekik? Alighanem mást a húszéves egyetemistának, aki többek között jogot is tanul, és most Angliában, a diákok nemzetközi társaságában gondolkodik el a dolgok felett, és megint mást a tíz évvel fiatalabbnak, akinek szemléleti horizontja a saját korosztályának felel meg. De biztosan ugyanazt mind az ötnek: ódzkodjatok a hamis prófétáktól, akik a legalantasabb ösztönökre építve akarnak benneteket a ti akaratotok ellenére megváltani; és akik mindig egy meghamisított s idealizált múltképpel csábítanak el! Maradjatok a jelenben, de úgy, hogy sose feledkezzetek meg arról: minden ember és minden nemzet ugyanolyan közel van Istenhez. És főként azt mondanám el, hogy minden háború embertelen. A béke pedig - bármennyire is „unalmasnak” tűnik - az egyik legnagyobb emberi érték és legkívánatosabb állapot. Mit üzen a jelennek, hogy most ama regionális hatalom 22 éve országló elnökének arcáról hullott le végleg az álarc, amely háromnegyed évszázada a hitleri rezsim elleni küzdelem legsúlyosabb terhét viselte! A gondolkodó embereknek azt a szomorú felismerést, hogy egy diktátor mindig diktátor marad. Követői és hódolói esetében csak reménykedni lehet abban, hogy most talán kinyílik a szemük. De a putyini propagandát szajkó módjára ismételgetök esetében, akiket a háború sem térített még észre, aligha lesz változás. Talán még akkor sem, amikor majd a tirannus elnyeri méltó büntetését. Bár ezen sem csodálkozhatunk, Hitlernek is vannak máig csodálói. A bölcsészet a mai kétlelkű helyzetekben is kapaszkodókat keres, hogy ne csak az elveszett illúzióinkban éljünk? Nagyon röviden és leegyszerűsítve: az emberiség mindig is létrehozott fiktív világokat, amelyek egyik összetevője az illúzió. E világok nélkül nem tudnánk létezni. A legalapvetőbb fiktív világ az emberi kultúra, amely megpróbálja kordában tartani ösztöneinket, és egy védőhálót teremt alánk, hogy bele ne zuhanjunk a vak és értelem nélküli káoszba. Ebbe kell kapaszkodnunk, hogy szembe tudjunk szállni az embertelenséggel. Más eset az, amikor valaki tévesen méri fel saját helyzetét, és illuzórikus megoldásokat (Somogyi Tibor felvétele) hoz létre vagy fogad el másoktól. És van, hogy hatalmi céloktól vezérelve politikai illúziókat kergetünk. Az utóbbiakból való kiábrándulás szokta megrázni a társadalmakat. Még úgy is érdemes holmi illúziókat táplálnunk az oroszországi változásokra várva, ha „csak” a 20. század történelmét nézve párhuzamokat látunk a magyar 1956, a csehszlovák 1968, az afganisztáni 1978 és a Kreml mostani inváziója között? Azokkal a társadalmakkal szemben - mint például az orosz is -, amelyek legalább részben Európába pozícionálják magukat, de a kultúrájuk nem ismerte sem a reneszánszt, sem pedig a reformációt, nem táplálhatunk sok illúziót. Gondoljunk csak Zrínyi Miklósra, aki politikusként gondolta végig, kire számíthat Magyarország a 17. században, és arra a következtetésre jutott, hogy Oroszországot ki kell zárni ebből a körből. Pedig anyanyelvét tekintve Zrínyi horvát, tehát szláv volt. És hát attól a századtól kezdve semmilyen lényeges változás nem állt be Oroszország nagyhatalmi törekvéseiben. Ezt állítja napjainkban Vlagyimir Szorokin orosz író is, ami azért ad némi okot az optimizmusra, mert mindig voltak írók, művészek, akik szembementek az irracionális „orosz lélekkel”. És van az ottani lakosságnak is egy rétege, amelyet nem azonosíthatunk a hivatalos Oroszországgal. Ez a réteg rendkívüli bátorságról tanúskodik, amikor kivonul az utcákra tüntetni Putyin és a háború ellen. Gondolom, nincs az a filozófia, amely cáfolni tudná, hogy az Ukrajna elleni agresszióval a Kreml kizárta magát a beszámítható és józan gondolkodású nemzetközi közösségből. A gond itt az, hogy a nyugati államok és ezen országok értelmiségi körei eddig a modernitás szemszögéből tekintettek Oroszországra. Nem tudták felmérni - mert soha nem tapasztalták meg - a keleti despotizmus túlélési potenciáit. És akaratlanul is táplálták azokat az illúziókat, amelyeket Nyugat-Európa terjesztett ki épp Oroszországra is abban a reményben, hogy lehetséges vele a demokratikus alapokon zajló együttélés. Elég csak elolvasni Milan Kundera Franciaországban írt regényeit és esszéit, hogy menynyire kiábrándítóak számára az úgymond szalonemberbarátok akadémikus felvetései. És akkor még nem beszéltünk a nyugati korrupt politikusokról, az erkölcsi értékeket semmibe vevő oligarchákról, a megvásárolt politológusokról vagy művészekről. Ez az agresszió most némi fényt vetett rájuk is. Oroszország ukrajnai háborúja tagadhatatlan testvérháború. Erről a sajátos aspektusról miként vélekedik a filozófus? Hogy ez a legjobb példája annak, miszerint a meghamisított és ideologizált történelmi tudatnak - amelyik a szláv testvériségről papol - semmilyen valós alapja nincs. Főként annak fényében, hogy a putyini nézet szerint ukrán nyelv nem is létezik! Őszerinte az csak mint „kisorosz” az orosz egyik leágazása. Vagyis mind a valóságban, mind az ideológia szintjén testvérháborúról van szó. No de mikor érdekelte egy konfliktus kirobbantóját az, hogy ellentmondásmentes-e az eszmevilága? Számunkra most véget ért az a korszak, amikor azt hittük: Európának nincsenek ellenségei, ezért csak a saját életünk s kényelmünk jobbításának gondolataival foglalkoztunk. Pedig az igazi ellenség ott áll a kapuk előtt! A múlt század nyolcvanas éveinek végén azt gondoltuk, hogy „vége a történelemnek”, és most már csak a nyugati civilizáció, a nyugati kultúra berkein belül fogunk élni. Egyedül talán a muszlim világtól tartottunk. Nos, a pravoszláviát kisajátító politika legalább olyan veszélyes, ha nem pusztítóbb. És a valódi ellenség sosem kívül van, hanem a kapukon belül. Az elemi butaság, az olcsó lózungok zászlóra tűzése, a hamis és idealizált múlttudat - ami együtt jár a megtörtént múlt feledésével -, a másság ellenségként való felfogása, a hamis próféták istenítése és még sorolhatnám. Vezekelnünk kell? Tartósan változtatni az eleddig bevált életformánkon? Tudomásom szerint vezekelniük a bűnösöknek kell. Azoknak, akik idáig engedték fajulni a dolgok állását, meg azoknak, akik - ha már teológiai fogalmakat használunk — a Sátán szálláscsinálói s propagandistái voltak és maradtak mostanáig. Nevezzem meg a hazai politikusokat és a világhálón garázdálkodó vazallusaikat? Minek? Ismerjük őket. Mihez kezdjünk az álhírek csalánosában a Moszkva felé pedálozó ;,Putyin-értőkkel”? És mit tudtunk csinálni az elmúlt két év alatt a „vírusszakértőkkel”, akik közül most biztosan sokan háborús stratégákká képezik át magukat. Hiszen a posztmodern hadvezetés már eleve számol a mediális és virtuális térben zajló csatározásokkal. Tehát hibrid háború is folyik, amelyben sosem a finom filozófiai érvelés, hanem a legprimitívebb hitek és hamisítások győzedelmeskednek. Minden háború egyszer tárgyalóasztalnál ér véget. Érdemes arról „filozofálni”, hogy ezúttal majd milyen kimenetellel? Reménykedjünk, hogy így lesz! De az a virtuális tárgyalóasztal biztosan multilaterális lesz, mert annak a békekötésnek az egész földtekére kiható következményei lesznek. Engem most az érdekel leginkább, hogy mi lesz az elkövetett bűnökkel? A második világháború után Karl Jaspers német filozófus saját nemzete bűnösségére próbált rákérdezni, és arra a következtetésre jutott, hogy alapvetően négy bűn létezik, és mindegyik más elbírálást követel meg. Az első a legegyszerűbb: a kriminalisztikai bűn, de az bizonyos szempontból kívül van a háborús bűnök körén. A második már nem. Ez a politikai bűn, amelyet politikus és a politikust hatalomra juttató nép követ el. Ennek meg- és elítélése a nürnbergi per néven elhíresült eljárás feladata volt a második világháború után, ahol nemcsak a győztesek érdekei, hanem a nemzetközi jog is szerepet kaptak. A harmadik az erkölcsi értelemben vett bűn, amely alól nem ment fel bennünket az, hogy kényszer alatt követtük el. A döntőbíró itt a lelkiismeret. No és a negyedik a metafizikai szint, amely értelmében mindannyian felelősek vagyunk azokért a jogtalanságokért, igazságtalanságokért és bűntettekért, amelyeknek tudatában vagyunk, vagy részesei vagyunk azoknak. Ezeket már csak az Isten bírálhatja el. Bízom benne, hogy nem a Mindenhatóra és a végső ítéletre marad Putyin elítélése.
