Új Szó, 2022. január (75. évfolyam, 1-24. szám)

2022-01-05 / 3. szám

www.ujszo.coml 2022. január 5. KULTÚRA 111 Pusztuljon 2021 is! (Forrás: Netflix) JUHÁSZ KATALIN Ki gondolta volna, hogy a ré­málomszerű 2020-as év csak előjátéka lesz 2021-nek? Hogy a tavalyi abszurditások simán lepipálják az előzőeket? Maguk az alkotók sem tervez­ték a Halál 2020-ra! folytatá­sát. Aztán tessék! Szilvesz­terkor debütált a Netfilxen a szarkasztikus áldokumen­tumfilm második rásze. Néhány szó az előzményekről: a Black Mirror-sorozat agytrösztjei, Charlie Brooker és Annabel Jones a pandémia kezdetén úgy döntöttek, ha­tározatlan időre felfüggesztik a sötét jövőképekkel riogató szériát, és egy különkiadással reagálnak 2020-ra, mert a Black Mirror világa már itt van körülöttünk, a valóság rémisz­­tőbb annál, amit egy forgatókönyvíró kitalálni képes. Nos, a Halál 2021-re! (Death to 2021!) hangütésében és fel­építésében is igazi, mintaszerű foly­tatás: ismét híradós felvételek alá ke­vernek szellemes kommentárokat, is­mét világhírű mozisztárok alakítanak valósnak látszó figurákat (lájkvadász infúencert, történészt, tévés megmon­dóembert, virológust, háziasszonyt), és ismét váltják egymás a képernyőn a valós államférfiakkal, megmondóem­berekkel, sztárriporterekkel. A moc­­kumentary egy műfaj formai jegyeit használva állít baromságokat, és gú­nyolja ki magát a műfajt, tükröt tartva a társadalom elé. Ám ez a maró gúnnyal átitatott film már sajnos nem robbant akkorát, mint az előző. Egyrészt hiányzott belőle a Joe Keery ignoráns influencert alakít meglepetésfaktor, másrészt maga a Netflix gyengítette saját termékének hatóerejét azzal, hogy karácsony este bemutatta a Ne nézz fel! című szatiri­kus katasztrófafilmjét. Most azt elem­zik a világ filmkritikusai, az új „üstö­kösre” még nem volt idejük. Pedig kiváló a tavalyi alapanyag, a folyamatosan jelen lévő pandémia mellett szinte havonta történt valami megmagyarázhatatlan, kezdve a wa­shingtoni Capitolium január 6-i elfog­lalásával. „Ez volt a mi lázadásunk, a mi nemzedékünk Woodstockja” -mondja a kanapén vigyorgó antivaxer anyuka (az előző részben is szerep­lő Cristin Milioti), majd megjegyzi, hogy nem pontosan tudja, mi is volt az a Woodstock. Tipikus példája ő az internetről morzsákat csipegető és azokat ide-oda szitálgató hírfogyasz­tónak. Aztán felemeli a lábát, és rajta van a nyomkövető: mert hogy ő is ott tört-zúzott a Capitoliumban. Az an­gol abszurd humor találkozik ezen a ponton az amerikai szatírával - nem csoda, hiszen az alkotók britek. Talán ezért szerepel a filmben egy „brit át­lagpolgár” is (Diane Morgan alakítá­sában), aki egy tízes skála tetejére te­lefonjának elvesztését tenné, a klíma­katasztrófát pedig csak a harmadikra, mert attól azért kevésbé fél. Bár becsúszott néhány gyengébb poén is, a filmben több a szellemes irónia, mint az első részben. „Két év­tizede keressük a katonai megoldást Afganisztánra, és végül találtunk egyet: spuri! A küldetés véget ért.” - mondja egy álelemző, majd vágó­képeken az amerikai elnök jelenik meg, és alatta a kommentár: „Biden elnök bejelenti az USA teljes kivonu­lását szeptember 11-ig, megkímélve a jövő diákjait a túl sok különböző évszám megjegyzésének terhétől.” A brit átlagpolgár pedig a következő észrevételt teszi: „Gondolom, az ame­rikai katonák olyanok, mint manap­ság mindenki, és otthonról akarnak dolgozni.” A felismerhetetlenségig elmasz­kírozott Hugh Grant történésze még bátrabban keveri a valóságot a fik­cióval, mint az előző részben, pedig már ott sem állt a helyzet magasla­tán. Az eredményeit ismertető vírus­kutató (Samson Kayo) azon akad ki teljes joggal, hogy mondandója alá folyamatosan horrorzenét próbálnak keverni, mert a valóság önmagában már nem eléggé lebilincselő. A Stran­ger Thingsből ismert Joe Keery re­mekül alakítja az ignoráns influen­cert, aki a lájkok érdekében álszent módon igyekszik meglovagolni ko­moly témákat és jelenségeket. Szóval a színészek most is brillíroznak, érez­hető, mennyire élvezték a forgatást. A narrátor Laurence Fishbume szin­tén dicséretet érdemel - szerencsére nem menekülhet senki az élmény elől, mivel nincs magyar szinkron, csak feliratozás. A Black Mirror alkotói meglepő módon egy új vezető írónak adták át a stafétabotot, és Ben Caudell szépen öntötte a tartalmat a már meglévő for­mába. Akinek tetszett az előző gú­nyos évsummázás, ezt a mostanit is élvezni fogja. Aki nem tudott vele mit kezdeni, annak ez sem jön majd be. És aki húsz év múlva képet akar kapni 2021-ről, annak nem kell többórányi híradót végigtekemie, elég megnéznie ezt a filmet. Szeretnivaló a Harry Potter jubileumi találkozója HAVRAN KATI Aki úgy éreznó, nem fogyasz­tott elég édeset az Ünnepek alatt, pótolhatja a lemaradást ezzel a cukormázas, nosztalgi­ával teli produkcióval. Jó hír, hogy a Visszatérés Roxfort­­ba, mely január 1-től nézhető az HBO Go-n, nem lett bántó­an csöpögős, sőt, még a legvér­­mesebb Potter-rajongóknak is tud újat mondani. Az utóbbi időben nincs hiány fil­mes visszatérésekből és találkozókból - az ősszel felröppenő hír, miszerint az első Harry Potter-film huszadik év­fordulója alkalmából újra összever­buválják a színészgárdát, a Jóbarátok találkozóját juttatta eszünkbe, keser­nyés szájízt keltve, hiszen az ilyen fantasztikus visszatérések hátterében gyaníthatóan az agyoncsépelt sztori­ból még egyszer kifacsarható bevé­tel jelenti a legnagyobb motivációt a készítőknek. A Potter-univerzum egyébként is bővelkedik hozzátett produkciókban, láttuk az alapsztori előzményeit (a Legendás állatok har­madik része idén következik), és az Elátkozott gyermek című színdarab­ból ismerjük a szereplők utóéletét is, amivel a szerzőnek sikerült is romba döntenie a Potter-világ misztikumát. Ezúttal szerencsére mindannyian örülhetünk: azok, akik tízévesen tit­kon vártuk a Roxfortból érkező meg­hívót és együtt nőttünk fel a regény­beli generációval, és azok is, akiket a filmek világa szippantott be. A pro­dukció nem lőtt túl a célon. A díszlet­nek köszönhetően finom nosztalgiát áraszt, hiszen a találkozót a forgatás helyszínén, a varázslóiskolának helyet adó kastélyban tartották, és mindvé­gig bensőséges hangulatot kelt azzal, hogy néhány csoportos jelenet és a forgatásról készült felvételeken kívül a kamerák két, legfeljebb három em­ber beszélgetését mutatják. Csak úgy, mint az alapsztori, a pro­dukció azzal indul, hogy a szereplők meghívót kapnak Roxfortból. Emma Watsont végigkísérjük a kilenc és há­romnegyedik vágány mellett, meg­nézzük, ahogy felszáll a Roxfort exp­­resszre - az út végén a kastély nagy­termében várják a többiek. Radcliffe ezalatt az Abszol úton tesz egy sé­tát, a Roxfortba érkezve Dumbledore dolgozószobájában találkozik Chris Colombusszal, az első két film rende­zőjével. Végül a Harryt, Hermionét és Ront alakító Radcliffe, Watson és Rupert Grint hármasa, csakúgy, mint tíz és húsz évvel ezelőtt, a Griffendél klubhelyiségének kanapéit foglalja el: a kandalló előtt ücsörögve most a forgatáshoz fűződő élményeiket ele­venítik fel. Ez egyébként nem kis teljesítmény a készítők részéről, hiszen mindhár­mukról köztudott, hogy az elmúlt tíz évben a Potter-univerzumtól mentes színészi karrierjeiket építették, azon igyekezve, hogy szabaduljanak a ka­raktertől, amely tíz éven át megha­tározta életüket. Találkozunk a négy rendezővel is (Columbuson kívül Al­fonso Cuarón, Mike Newell és Da­vid Yates nevéhez fűződnek a későb­bi részek), és jó néhány szereplővel, az írónő azonban nem jött el. J. K. Rowlingtól pár éve a transzneműek­kel kapcsolatos megjegyzései kapcsán mindhárom fő színész elhatárolódott, és míg egyesek azt gyanítják, a War­ner Bros emiatt nem kérte fel Rowlin­­got, az írónő menedzsmentje azt állít­ja, az írónőt meghívták, ő utasította vissza a szereplést. Rowlingot végül egy korábbi interjúból vágták be. A produkció egyik fő szála a gyerek­színészek felnövéstörténete. Nyomon követhetjük, ahogy a gyerekszínészek ráébrednek, milyen kivételezett hely­zetük adódik azzal, hogy az angol színjátszás legjobbjaival dolgoznak, és azt is, ahogy tinédzserekként mély­pontra kerülnek. Emma Watson a fe­lében ki akar szállni, magányosnak érzi magát, de Radcliffe és Grint is hasonló érzésekkel viaskodnak, bár akkor ezt nem mondják senkinek. Grint úgy érzi, néha már nem látja át, mi az igazi élete, és hol kezdődik Ron Weasly karaktere. Másik szálként a felnőtt szereplők a forgatáshoz fűződő viszonyát látjuk kibontakozni. Helena Bonham Car­­terről, aki Harry esküdt ellenségét, Bellatrix Lestrange-et játssza, kide­rül, a tizennégy éves Radcliffe egy picit belezúgott annak idején. Mikor Gary Oldman belépett a harmadik részben Sirius Blackként, Radcliffék már elég nagyok voltak ahhoz, hogy értsék, mekkora színészlegendával játszanak. Míg a gyerekek tisztelettel néznek az angol színészet legjobbja­ira, azok brillíroznak a szerepekben. A találkozó egyik legjobb pillanata talán, amikor Bonham Carter elné­zést kér Oldmantől, hogy megölte a filmben, de az sem elhanyagolható, mikor Ralph Fiennes nevetve meséli, fogalma sem volt róla, ki is az a Vol­­demort, mikor felkérték a szerepre. Végül testvére gyerekei nyomatéko­sították számára, hogy márpedig ha felkínálják neki a Sötét Nagyúr sze­repét, azt igencsak illendő elfogadni. Míg a fiatal generáció könnyezve összeborul, miközben felnőtté válá­suk tíz évén mereng, az angol színját­szás krémje legalább olyan jól szóra­kozik, mint ahogy azt a forgatás ide­jén tették. Chris Colombus és Daniel Radcliffe a találkozóban (Forrás: HBO)

Next

/
Thumbnails
Contents