Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)
2021-12-31 / 300. szám
www.ujszo.coml 2021. december 31. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Tegyünk meg mindent Minden pillanatban közbeszól a két éve tartó kegyetlen valóság A karácsony és szilveszter közötti egy hét számomra mindig egyfajta „kegyelmi” időszak volt, amikor a kötelességek könnyű lélekkel elodázhatok januárra. Ekkor hódolhattam a leginkább olvasási szenvedélyemnek. Kényelmesen letelepszem, körülöttem az új könyvzsákmány darabjai, égnek a karácsonyfa fényei és a gyertyák, elérhető távolságban egy tál sütemény, és én csakhamar átlendülök az író világába. Az idén is van könyv, fa, gyertya, sütemény, de a legfontosabb kellék, a lelki nyugalom, mintha megcsappant volna. Nem tudok úgy elmerülni a képzeletben, mint azelőtt, mert minden pillanatban közbeszól a már két éve tartó kegyetlen valóság. Van egy ismerősöm, aki mindig félt, ha valami jó volt az életében, mert attól tartott, hogy ezután valami rossz fog következni. Túl szép, hogy igaz legyen, vagy legalábbis sokáig tartson, szokta mondani. Én meg csodálkoztam, hogyan lehet így élni. Mert amikor rossz, akkor rossz, amikor meg jó, akkor jön a rossz? Hát, nem jó ez így, gondoltam. De most már értem. Mert tapasztalom. Hogy egy konkrét példát mondjak, volt egy jól sikerült családi Mikulásunk. Kicsi unokám boldog, három élő Mikulással is találkozott. Mindenki örül tiszta örömének. Másnap kiderül, hogy covidos az óvó néni. Mivel van egy csecsemő unokám is, őt védendő kettéoszlik a család, az egyik fele megy a nyári házba, a másik otthon marad. A szerencsére tünetmentes kisgyerek antigéntesztjei negatívak egészen a hetedik napig, csak ezután lesz pozitív, amit a tizedik napon vett PCR-teszt is megerősíti, így a karantén tovább húzódik (nyári házból haza, a fertőzetlen csapat pedig jön hozzánk). Nem mellékes, hogy az óvoda viszont tíz nap után kinyit, mert az unokánkon kívül állítólag senki sem jelentett pozitív gyermeket. Hát persze hogy nem, mert ha a gyerekeknek nem volt semmi bajuk, akkor a szülők valószínűleg kihagyták a tesztet, kommentálta az esetet egy egészségügyben dolgozó rokon. Pedig ahol egy fertőzött gyerek van, ott biztos volt több is, tette hozzá, s ezek most szépen mennek óvodába. S ez a következő ok, ami megbontja a lelki nyugalmamat: az emberi felelőtlenség. Nem új dolog ez persze, hiszen mindig voltak, akik nem átallták elvinni tüsszögő-köhögő gyermeküket az óvodába, míg mások az első köhintésnél otthon tartották a sajátjukat, hogy ne betegítse meg a többieket. Igen, mintha én is kezdenék félni örülni. S ha csak én érezném így, nem is említeném. Azért írom le, mert a közhangulatban is ez köszön vissza. Nagy gondban vagyunk. S a gondokkal kapcsolatban írja Dale Carnegie, hogy képzeljük el a legrosszabbat, ami megtörténhet, és tegyünk meg mindent, amire képesek vagyunk, hogy ne következzen be. A legrosszabb, hogy meghalhatunk. Ez ellen csak azt tehetjük, hogy élünk a védekezés összes lehetőségével. Máskülönben - hiába áltatjuk magunkat - a jövő évben is sokan fognak Covidban elmúlni. Nekik már nem lesz vigasz, hogy szerencsére sokan is fognak születni. Köztük egy újabb picike kislány, az én harmadik unokám. (Kotrha) Szilveszteri a párbeszédről KORPÁS ÁRPÁD dén a vakcinalottós szerencsekerék üveglapjára tapadt játékszelvény esélytelenségével voltunk Szlovákia állampolgárai. A lottónak vége, de az esélytelenség érzése marad. A 2021-es sorsolás kerekébe az oltottak neve került, és a szerencsések nagy összeget nyertek közös pénzünkből. Szlovákia sorskerekében 2022-ben is együtt forog mindanynyiunk élete - oltottaké, oltatlanoké és átesetteké. Az állam egyre nehézkesebb tákolmányából még látjuk az ötletelő celebpolitikusok kinti húzásait, ahogyan rossz ütemezéssel próbálnak belenyúlni a folyamatokba, de már csak elmosódó részleteket csípünk el, mint riadt gyerek a vidámparki szellemvasúton. Az üvegfalon kívülről leginkább Robert F., Peter P. és Richard S. vicsorít ránk, akár hétpróbás pribék kölykök a gyorsan felejtő akváriumi aranyhalakra. Hátuk mögül Igor M. és Boris K. is igyekszik az üvegfalhoz furakodni. Mind úgy vezetnék az állam címszó alatt futó műsort, hogy közben elnyerik közös pénzünket. S lehet, már nem is szelvények vagyunk, hanem utalványok, kedvezmények vagy kivételek - a három közelgő választás „megvásárolt” szavazólapjai. Aggasztó, hogy egyre inkább csak felénk kommunikálnak, és nem velünk. S még szomorúbb, hogy maszkmagányunkba menekülve mi, az egy kerékbe kevert sokféle civil is ritkábban váltunk szót, vagy - a konfliktust kerülendő - gyakrabban váltunk témát. Nemcsak ismeretlenekkel, hanem ismerősökkel és barátokkal is. Kurtán-furcsán zárunk beszélgetéseket, vagy szólás helyett hallgatunk. Pörgünk a darálóban kibeszéletlen érveinkkel és kételyeinkkel, és közben monológgá savanyodik bennünk egy-egy érlelődő, de megrekedt párbeszéd. Nem dialógus, ha elbeszélünk egymás mellett. Mintha szlovákiai magyar viszonylatban is ennek lennénk tanúi. Nézetkülönbségnek szépített belvillongás, orr alatt dünnyögés meg fitymálás, elvinek hitt vagy hazudott makacs, gátló álláspont, amely figyelmen kívül hagy minden közös nevezőt - nemegyszer a másik magyar mivoltát is megkérdőjelezve. Mindez nem feltétlenül az újdondász összeborulás legfelsőbb szintjén, hanem az éppoly fontos alsóbb színtereken, ahol évekkel ezelőtt összeugrasztott emberek súrlódnak. Nem engedünk negyvennyolcainkból, miközben romló helyzetünk együttműködő kommunikációt követelne. A 2021-es népszámlálás hamarosan ismertté váló nemzetiségi adataitól függetlenül másképpen kell megszólítanunk egymást, mert az utóbbi két év is erősen megtépázta a szlovákiai magyarságot. Nem kinyilatkoztatni kell, hanem kifelé is egyeztetni. Nem kész listákat elénk tolni, hanem mielőbb bemutatni a 2022-es választás jelöltjeit. Nemcsak arról beszélni, hogy regionálisan mennyire erős a képviselet, hanem arról is, hogy pontosan mit akarunk belőle kihozni, s mi lesz, ha gyengül. Nemcsak az ötszázalékos küszöbugrást szajkózni a parlamenti választás kapcsán, hanem alázattal meghallgatni mindenkit. Nem máris kormánytényezővé gondolni magunkat, hanem a súlytalanabb ellenzéki politizálás lehetőségét is latolgatni. Mint ahogyan azt is, hogy mi lesz intézményhálózatunk stratégiája akkor, ha 2024-ben (vagy előbb) szintén a küszöb alatt maradunk. Szükséges egy vészforgatókönyv arra az esetre, ha a mostaninál vadabb kormánykoalíció alakul, és a 90-es évek meéiari világához hasonló korszak köszönt be, méghozzá sok magyar szavazó segédletével. Készülnünk kellene, miközben egy kedvezőbb helyzetre szabott programot sem látunk. Talán van vagy formálódik ilyen, de nem látjuk, nem közbeszéd tárgya. Márpedig ez tovább növeli szavazólapos esélytelenségünk érzését. Itt a szilveszter. Akkor is bontsunk pezsgőt, ha éppenséggel nincs miért! Gondoljuk végig, kikkel kerüljük, halogatjuk a beszélgetést, és kiket fogunk türelemmel meghallgatni akkor is, ha sejtjük: csak mondják a magukét. Hátha empatikus párbeszédnek adunk esélyt azzal, hogy szóba elegyedünk velük. Hátha mi, az elmúlt hónapok fura buborékai is úgy kapcsolódhatunk egymáshoz, mint a pezsgő gyöngyei a finom ital felszínén. Jobb, mint a szerencsekeréken belüli szelvénymagány. Boldogabb új évet! monológ Három a tarsolyomból SZILVÁSSY JÓZSEF A ktív újságírói pályafutásom idején számos különleges epizódban volt részem, az alábbiak talán az olvasókat is érdekelhetik. Csapzottan Havainál Éppen három évtizede délelőtt tizenegyre kaptam időpontot, hogy interjút készítsek az államfővel. Korán indultunk, de azért elfogadtam kolléganőnk invitálását, aki velünk tartott Prágába, és jófajta kisüstivel igyekezett felébreszteni a szerkesztőségben. A második kupicától kissé elkábulva a fogason hagytam a télikabátom, és erre csak jóval később, egy cseh pihenőhelyen jöttem rá. Fogvacogtató hideg volt a Hradzsinnál, öltönyben, hóviharban caplattam végig a várudvaron, az őrök elképedve néztek. Aztán felhívták az elnök titkárságát, ezzel a szöveggel: „Itt egy nyárból érkezett újságíró, Havel úrhoz menne”. Kisvártatva megjelent Huncík Péter, az államfő tanácsadója volt akkor, s nagyot kacagott, miután elmondtam, mi történt. Csapzott hajjal, átázott öltönyben kísért be Havel fogadóhelyiségébe, zavartam kértem tőle elnézést az öltözékem miatt. Mire ő legyintett: „Semmi gond. Nyugodtan kérdezzen”. Hajnali történelem Az sem tegnap volt, amikor Vladimír Spidla cseh kormányfőhöz készültem interjúra. „Hajnali hatkor fogadja önöket. Ne csodálkozzék, ő ezt az időpontot szabja meg az újságíróknak” - tájékoztatott a szóvivő. Fotós kollégámmal már öt előtt odaértünk a Straka Akadémia, vagyis a kormányhivatal elé. Gondoltuk, még sétálunk egyet, ekkor igazoltatott bennünket két rendőr. „Slováci?” - nézett rám az okmányt silabizálva egyikük. „Ne, jsme Mad’ari ze Slovenska” - válaszoltam. Mire a társa felkapta a fejét: „Én kicsit beszélni magyar! Az apám tanított meg, a második világháború után jött fiatalon Csehországba”. „Biztosan deportálták őt is” - közöltem. „Deportálták? Az meg mi?” „Erőszakkal hurcolták el a szülőföldjéről. Mert magyar volt.” A rendőr elgondolkozva mormogta: „Nekem erről sosem beszélt. Csak főleg karácsony táján sóhajtozva emlegetett valamilyen Kéméndet, hajói mondom, Főleg azután, hogy anyám meghalt”. A rendőrök elbatytyogtak, nekem meg Örkény egypercese jutott eszembe, a címe:,Mikor ér véget a háború?” Traktor a ködben Évekkel ezelőtt Zalabai Zsigmonddal autóztunk egy komáromi bemutató és szolid bankett után hazafelé. Örsújfalu határában szinte áthatolhatatlan novemberi köd telepedett az útra. Már vissza akartam fordulni, amikor két pislákoló stoplámpa tűnt fel előttünk. „Megyünk utána, remélem, legalább Nagymegyerig, vagy még tovább” - mondtam Zsiga barátomnak. így araszoltunk egy ideig, amikor az előttünk pöfögő jármű leállt. Kisvártatva kiderült, hogy a nemesócsai szövetkezet udvarán vagyunk, a traktoros mélyszántás után jött viszsza. Bemutatkoztunk, jót nevetett, amikor megtudta, hogy kerültünk ide és meghívott a házába. Felkeltette a feleségét, hogy főzzön a rezsón kotyogós kávét. Amíg szürcsölgettük a forró italt, Zsigából előbújt a néptanító: „Na, bátyám, milyen szép magyar népdalt ismer?” - nézett alkalmi ismerősünkre. A házigazda lehúzott vagy két pohár bort, Zsigát is megkínálta, aztán ismert magyar nótákat kezdett dúdolni. „Szép, szép, de ezek nem népdalok. Megtanítom egy valódi betyámótára” - és rázendített. „Látod, milyen ködös idő, látod, hogy esik az eső?” Aztán virradatig hárman dalolgattunk, ködről, fáradtságról megfeledkezve. Csakis népdalokat, melyeket a traktoros is egyre bátrabban dúdolt.
