Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)

2021-12-27 / 296. szám

8 I KULTÚRA 2021. december TI. \ www.ujszo.com Válogatás az év legjobb albumaiból 2021 rendkívül színes év volt a könnyűzenében, talán épp a pandémia tette produktívvá az otthon ülőket JUHÁSZ KATALIN Minden ilyen válogatás bi­zonyos mértékig szubjektív, ezért most rangsorolás nélkül ajánlunk néhány (szerintünk) remekül sikerült albumot­­a lehető legtöbb műfajból. Mivel a 2021-es év sem a koncertezésről szélt, több előadó adott ki váratlanul új lemezt. Néhány nagy név (Kanye West, Coldplay, Ed Sheeran, Adele, Foo Fighters) csalódást okozott, mások viszont szárnyakat kaptak. The War On Drags - I Don't Live Here Anymore Bár zenekarról beszélünk, a The War On Drugs valójában egy phi­ladelphiai énekes-gitáros-dalszerző, Adam Granduciel, aki egyedül ta­lál ki mindent. Imádja a klassziku­sokat, főleg Bruce Springsteent, az Eaglest, Tom Pettyt, Bob Dylant és Mark Knopflert. Olyan hagyományo­kat visz tovább, amelyekre büszke le­het a szakma, de ma már inkább csak a nosztalgiacsatornákon találkozunk velük. A The War On Drugs viszont szakszerű vérátömlesztést hajtott vég­re, a soft-rock műfaj szabályait itt-ott felrúgva. Ez a mentés immár 2008 óta zajlik, és nagyon bejött a fiataloknak, mert a zenekar népszerűsége lassan, de biztosan növekszik. Előző albu­mukért megkapták a legjobb rock­lemeznek járó Grammy-díjat. Ez a mostani négyévnyi pöszmögést kö­vetőenjelent meg, Adam Granduciel nem táltosodon meg a lockdown alatt, viszont apa lett, és fiának Springste­­en-imádóként a Bruce nevet adta. A Főnök hatása hallatszik is az albu­mon, ahogy a Dylan-hatás is, akit még nevesít is a címadó dalban. De nem utánzásról van szó. Ezekben a dalokban saját világot kreál, csak úgy lüktet bennük a huszonegyedik szá­zad - a modem elektromos kütyük, torzítok, popos megoldások, amelyek rendkívül érdekessé teszik a rockos dallamokat. Az egész olyan, mintha egy először látott gyönyörű tájban fel­fedeznénk gyermekkorunk ismerős vidékeit. És az összes dal szövegében ott motoszkál jelenünk egzisztenciális válsága. Ennél aktuálisabb korrajzot nem is kívánhatnánk. Damon Albam - The Nearer the Fountain, More Pure the Stream Flows A 90-es évek brit alternatív gitár­popjának meghatározó figurája, Da­mon Albarn eddig legalább három (más-más stílust képviselő) zenész életművét hozta létre. Ezért fanklub­ja is sokszínű: a Blur-rajongók nem biztos, hogy szeretik a Gorillaz-leme­­zeket, a Flea-vel és Tony Allen dobos­sal összehozott Rocket Juice & the Moon projektet, a Doctor Dee című, történelemórába oltott operakísérletet, vagy a filmzenéit. A Gorillaz-rajon­­gókat viszont a The Good, The Bad and the Queen szupergrupp hagyja hidegen, amely eredetileg szólóle­meznek indult, de aztán sokkal több lett. A 2014-es Everyday Robots, Al­barn első hivatalos szólólemeze után idén ősszel megérkezett a második. Ez nagyzenekari műnek készült a ze­nész második otthonának számító Iz­­land tájaiból inspirálódva. De mivel a turnét elsöpörte a járvány, a zenekar pedig közben szétszéledt, végül egy album kerekedett belőle, azaz popo­sabb bánásmódot kaptak a dalok. A melódiákat illetően leginkább a The Good...-számokban találkozhatunk hasonló fílinggel, de a dallamívek ezúttal gyakran megtörnek, elkalan­doznak, a verze-refrén struktúra fel­­rúgatik, a hangszerelés kísérletezőbb -vágtató szinti-futamokkal, elszaba­dult fúvósokkal, repetitív részekkel, hosszan kitartott hangokkal. Szóval a The Good... sem jó fogódzó, inkább mondjuk ki az igazat: semmi eddi­gihez nem hasonlítható ez a lemez. Egyszerre spirituális, kitárulkozó és elgondolkodtató, egyszerre ringat és provokál. A kacifántos cím egy John Clare nevű 19. századi költőtől szár­mazik, a szövegekre pedig még soha nem fordított ennyi figyelmet Albam, aki mostanában leginkább a klíma­­változás, a természet sérülékenysége miatt aggódik. black midi: Cavalcade A formabontó brit kvartett zenéje a posztpunk, a krautrock és a noise rock izgalmas részhalmaza, bár néha ha­gyományos, dalszerű strófák is feltűn­nek a számaikban. Már bemutatkozó albumuk akkora kritikai sikert aratott, hogy Mercury-díjra jelölték 2019-ben, a Jesus Lizardhoz hasonlították őket és jobb híján a no-wave stíluskategó­riát találták ki nekik. Azóta viszont még nagyobb zavarban vannak a szakértők, mert ez a második lemez már tényleg besorolhatatlan. Olyan, mintha a Talk Talk free-jazz verziója lenne, vagy Scott Walker poszt-punk verziója, vagy mondjuk a Sünt szim­fonikus verziója, de Frank Zappát is eszünkbe juttatja. (Látják, én is csak ilyen nonszensz hasonlatokat tudok kitalálni velük kapcsolatban.) A Ca­valcade bátrabb, mint a nagyon-na­­gyon bátor első album: kifordították négy sarkából a rockzenét, és mindent újraterveztek rajta. Az anyag címéhez hűen, zajkavalkád váltakozik egészen csendes, cizellált részekkel, álomsze­rű, lassú futamokkal, sőt még némi bossa nova is bekúszik. Lám, a ká­osz és a rendezettség akár egyszerre is jelen lehet a zenében! Mivel ezek a számok egymásra támaszkodnak a kívánt hatás elérése érdekében, nem érdemes külön kiemelnünk egy-egy dalt a lemezről. Inkább egy hosszú utazáshoz hasonlítható az élmény. A zenekar tagjai egyébként az Adele-t vagy FKA Twigset is kinevelő BRIT School diákjaiként találkoztak, és még mindig csak a húszas éveik ele­jén járnak. Billie Eilish: Happier Than Ever Miután a semmiből előbukkanó, alig 17 éves Billie Eilish bemutatko­zó albumán újrafogalmazta a popze­nét, az elvárások az egekbe szöktek vele kapcsolatban. Szinte tapintható a nyomás ezen a második anyagon, de Billie-nek és bátyjának, Finneasnak jót tett a stressz. Míg korábban egy tinilány dilemmái jelentek meg a szö­vegekben, itt már egy öntudatos fiatal nő elemzi saját és a társadalom hely­zetét. A lassú számok dominálnak, ezek gyakran egészen sötét tónusúak, a gyorsak pedig kissé szarkasztiku­sak. Az ének dzsesszesebb, és egy­szerre vannak jelen benne elfojtott érzelmek és kitömi kész energiák. Mesterien vegyíti a klasszikus pop­zenei témákat olyan trendi megoldá­sokkal, mint például a hiperérzékeny mikrofonba suttogás, amelyet aztán felhangosít. De rendkívül népszerű­ek manapság a túlgeij esztett rockos kiállások és az autotune-nal elért, tor­zított ének is. Némelyik szám kísérete olyan, mintha a 90-es évek tripho­­palapjait lassították volna le, a basz­­szusok búgnak, a szintetizátorhangok elnyúlnak. A gyorsabb ritmusú dalok­ban a dubstep dominál, illetve inkább annak paródiája, a megszokottnál kicsit több basszusvartyogással. Szó­val Billie immár megkerülhetetlen dalszerző-előadó, és az előttünk álló évtized róla fog szólni. Olivia Rodrigo - Sour Bizony, meg kell hajolnunk még egy tinisztár nagysága előtt, mert összehozott egy tökéletes popalbu­mot, amelyen semmibe sem tudunk belekötni. Olivia Rodrigo 2021 janu­áréban robbant be a slágerlistákra a Driver’s License című tökéletes bal­ladával, és egész évben tartotta ezt a szintet. A Sour tele van slágerekkel, és ha tényleg ő írta mindet, akkor ő a popzene jövője, mert amellett, hogy ismeri az összes trükköt, a szívét is kiönti, érzelmi hurrikánt geijesztve. Miközben épp annyira dühös, hogy azért a bevásárlóközpontokban is sza­lonképes legyen (Good 4 U), és épp annyira laza, hogy azért komolyan vegyük (My Future). Le se tagad­hatná, hogy Taylor Swift-rajongó, ami persze nem baj. Sokat tanult a Paramore-tól és a Hole-tól is, főleg az attitűdöt illetően. Nagysága nem is annyira az eredetiségben rejlik, hanem abban, hogy remek érzékkel sűríti össze és teszi magáévá mindazt, ami a mai könnyűzenében értékes és haladó. Wolf Alice - Blue Weekend Idén a Wolf Alice volt London leg­menőbb zenekara, de talán mondhat­juk, hogy tavaly és tavalyelőtt is. Ez a harmadik albumuk, a másodikért 2018-ban Mercury-díjat kaptak. Az indie-rock stílusba sorolják őket, de inkább az egyéb hatások miatt érde­kes, amit csinálnak. Például ügyesen továbbfejlesztették a nyolcvanas évek noise rockját és a kilencvenes évek grunge stílusát. Az új anyag finomabb, cizelláltabb, kevésbé kar­­cos-harcos, a gitáros-énekesnő Ellie Rowsell kevesebbet ordít és többet szomorkodik. A gitárközpontúság is enyhült, jóval több a zongora, itt-ott bekúszik némi elektronika, a dallamok pedig rafináltabbak. Az indie-rock elemekből furcsa akkord­menetek és hömpölygő refrének bur­­jánzanak ki. Sőt, mintha némi Pink Floydot, Blurt és Beatlest is hallgat­tak volna ezek négyen a lockdown alatt. Egyébként két éve készülnek a trencséni Pohoda Fesztiválra, és ha minden jól megy, jövő nyáron végre Szlovákia földjére lépnek. King Gizzard & The Lizard Wizard: L.W. Ausztrália legalább tiz éve a pszi­chedelikus rockzene új fellegvárá­nak számít, főleg a pont tíz éve ala­kult King Gizzard & The Lizard Wi­­zardnak köszönhetően. Ez a zenekar elképesztő ütemben munkálkodik, igazi sztahanovisták - volt olyan év, amikor öt albumuk jelent meg - és mind remek lett. Folyamatosan újíta­nak, anélkül, hogy ismételnék magu­kat, próbálgatják a zenei stílusokat, a szörfös garázszenétől a progresz­­szív rockon és a folk-popon át egé­szen a dzsesszes hangzásokig, és az olyan bizarr projektekkel sem sültek fel, mint amikor kitalálták, hogy trash metal albumot csinálnak, csak úgy, a buli kedvéért. Ez az idei (2012 óta már a tizenhetedik) korong is bőven tartogat meglepetéseket: keleties és balkáni témák bukkannak fel rajta, ami eddig nem igazán volt jellemző az angolszász rockzenére. Lefoga­dom, hogy a következő években so­kan fogják utánozni őket, már csak emiatt is érdemes meghallgatni ezt a lemezt, amely egyszerre igényes és szórakoztató. Altin Gün-Yol Ez egy amszterdami székhelyű csa­pat, amelyet egy kalandvágyó holland basszusgitáros, Jasper Verhulst ala­pított, miután Isztambulban megfer­tőződött a török zenével, illetve an­nak modernizált formájával, amely a hetvenes években dívott. Ezt a kul­­túrkincset bátran vegyítette korunk zenei hatásaival, némi fúnkkal, pop­pal, szintetizátorral, markáns gitárok­kal. A kísérletezéshez a Facebookon verbuvált magának Hollandiában élő török és indonéz társakat, köztük a csodálatos hangú énekesnőt, Merve Dasdemirt. A tagok közül egyébként egyedül ő született Törökországban. Az Altin Gül (Arany nap) máso­dik lemeze tavaly egészen a Gram­­my-díj -j elölésig vitte a világzenei ka­tegóriában, minden különösebb rek­lámkampány nélkül. Ezen a harmadik albumon pedig bebizonyították, hogy a könnyűzenében igenis vannak még kiaknázatlan területek, hogy lehet vegyíteni a tradicionálisát a moder­nnel, és ez nem egymás kárára, ha­nem egymás épülésére válik. Itt már a saját számok dominálnak a régi tö­rök slágerek sajátos feldolgozásai he­lyett, és a hangszerelés is merészebb. Égyszerre érezhetjük magunkat egy hippifesztiválon, egy török bazárban és egy külvárosi diszkóban. Crowded House - Dreamers Are Waiting Neil és Tim Finn az új-zélandiak Gibb fivérei, Lennon/McCartney-ja, szóval nemzeti kincsek. A Crowded House a nyolcvanas években lett vi­lághírű, aztán csendesebb időszak jött, és sokáig úgy tűnt, 2010-es lemezük volt az utolsó. Neil Finn később azzal lepte meg rajongóit, hogy a Fleetwood Mac tagjaként többször végigturnézta Amerikát. A Covid-év viszont belőle is kihozta a nosztalgiát. Új életet lehelt egykori bandájába, amelybe két fiát is be­vette: Liam gitározik, Elroy dobol. Már a tavalyi online zenélgetéseik is ígéreteseknek tűntek, de akkor csak a régi dalokat hallhattuk tőlük. Az idei album viszont tele friss zenei ötletekkel, olyan, mintha egy tehet­séges fiatal banda akarná megvál­tani a világot. A 63 éves Neil Finn bebizonyította, hogy dalszerzőként ma is ott a helye a legjobbak között. A melódiák az elegáns, pop-roc­­kos Crowded House-t, illetve Finn későbbi, egy szál gitáros periódu­sát idézik, a hangszerelés merész és kísérletező. Azok is elégedettek lehetnek, akiket zavart a 2010-es Intriguer album túldíszítettsége és hangszerarzenálja. Itt öt ember ze­nél egy szobában, legalábbis ilyen érzést generál bennünk a lemez. Lám, mennyire hasznos tud lenni az összezártság!

Next

/
Thumbnails
Contents