Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)
2021-12-22 / 294. szám
www.ujszo.coml 2021. december 22. NAGYÍTÁS 111 Rózsaszín szemüveg nélkül Szaló Csaba: „A tanácstalanság meg a gondolati elbizonytalanodás legjobb ellenszere az értékalapú cselekvés, szóval annak tudatosítása, hogy mi ellen küzdünk, illetőleg kik azok, akiknek most van szükségük segítségre" MIKLÓSI PÉTER Elképesztően sűrű két éven vagyunk túl. Az erőszakos vírus szinte mindenkit személyesen érintett. Sokan gyászolnak, másoknak az egzisztenciáját rendítették meg a lezárások, vagy a betegség utólagos nyomaival küszködve, poszt-Covid-tünetekkel bajlódnak. Hogyan lehet mégis, hogy az emberek jelentős hányada az értelmes érvekre építő válságkezelés helyett a szekértábor-logika elvakultságával gondolkodik. Szkepszisünkkel Szaló Csabát, a brünni Masaryk Egyetem szociológiai tanszékének egyetemi docensét „provokáltuk”. Tanár úr, a víruskrízis a gondolkodás válságához is vezetett? Igen, bár ez visszatérő válság. Az első világháborút követően minden világrengető katasztrófa - így a múlt század derekán például a soá és Hirosima, a nyolcvanas évek vége felé Csernobil - a modern gondolkodás belső ellentmondásait hozta felszínre. A kritikusan gondolkodók számára lényegében már akkor világossá vált, hogy a természet és a társadalom nem rendelhető alá teljesen az emberi akaratnak. Annak ellenére nem, hogy a korszerű tudományos gondolkodás és szervezőképesség folyamatosan átalakítja ugyan világunkat, mégsem képesek az összes társadalmi vagy természeti processzust ellenőrizni, uralmuk alá rendelni. Noha az szintén világos, ahogyan erre a jelenlegi globális járvány is jó példa, hogy a „világátalakításban” már nincs módunk sem megállni, sem visszafordulni. A tanácstalanság meg a gondolati elbizonytalanodás legjobb ellenszere ezért az értékalapú cselekvés, szóval annak tudatosítása, hogy mi ellen küzdünk, illetőleg kik azok, akiknek most van szükségük segítségre. A közállapotokat figyelve gyakran azt tapasztalni, ha az elektronikus médiában a pandémiáról esik szó, az emberek rögvest csatornát váltanak. Másfél-két év után eljutottunk addig a pontig, hogy a fertőzéshíreket és az oltásvitákat jobban utálják, mint a vírust magát? Nagyon nehéz elfogadni, hogy a szenvedés és a halál itt van a közvetlen közelünkben, és bármikor hozzánk is „bekopoghat”. Ebben a szituációban akár önkéntelenül is másokra vetítjük elfojtott félelmeinket. Bűnbakokat keresünk. Egyrészt nem akarjuk látni s hallani azokat, akik nem képesek megoldani a kialakult krízist, pedig ez lenne a dolguk; másrészt azoktól is irtózunk, akik megkérdőjelezik az adott helyzet komolyságát és a tudományosan megalapozott rendeleteknek sem engedelmeskednek. A koronaidők társadalmilag megmutatták annak pőre valóságában, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a váratlan helyzetekre; hogy a fogyasztói társadalom örvényében pazarló módon B és C tervek nélkül élünk? Sajnos igen. És hogy ez a túlzott optimizmusunk fenntarthatatlan, az már a 2007-2008-as globális pénzügyi válság idején kiderült. Akkoriban nemcsak az egyszerű emberek vettek fel visszafizethetetlen jelzálogkölcsönöket, hanem ugyanilyen felelőtlenül jártak el - mindenféle spekulatív befektetési eszközökkel - a legnagyobb és leghiresebb bankok is. Végül az a megoldás született, hogy az államok vállalták magukra a hatalmas adósságtömegeket és a veszteségeket. Most pedig a járvány legelejétől fogva tudjuk, hogy ezt az újabb világfelfordulást sem úszhatjuk meg gazdasági válság nélkül. Ezt mutatja az Európai Unió azon tavalyi igyekezete, hogy új támogatási alapokat hozzon létre. De a krízist az energiaárak elszabadulása is bizonyítja. Sokan persze most újra abban bíznak, hogy állami segítséggel ezt az egészet a következő generációk nyakába varrhatják. Talán nem titok, hogy az elmúlt hetekben ön is átesett a fertőzésen. A szociológus ilyenkor jobban beleássa magát a koronavírus ragályával szembeni aggodalmak mibenlétébe? Még nyár elején oltattam be magam, hogy a családommal Szlovákiába és Magyarországra utazhassak a rokonainkhoz. Mivel így nem a betegségtől való félelem motivált, most azt a pár hetet is könnyebb volt elviselni, amíg a koronavírus elzárt a világtól. És elfogadni azt a reális értelmezést, hogy az oltás legfőbb védőhatása abban rejlik: megkönnyíti a betegség lefolyását és megakadályozza a mellékhatások kialakulását. Ez a megbízható magyarázat a válság kezdetétől jelen van, csak a járvány körüli kultúrharc felülírja. Az omikronvariáns terjedése pedig felveti a kérdést, vajon képesek vagyunk-e hitelt érdemlően elfogadni azt az útmutatást, mely szerint a védőoltás kulcsfontosságú velejárója a válságkezelésnek - de nem elégséges ahhoz, hogy minden tekintetben ugyanúgy élhessünk, mint a járvány - előtt! És ami az értékek átgondolását illeti? Szociológusként már régóta foglalkoztat, hogy a társadalomképünket milyen szinten határozza meg a versengés, a küzdelem, az erősek és a gyengék közti hierarchia mítosza. Ez a felfogás a versengést és a szükségszerűen egymás fölé rendelt rangsort deklarálja a világot meghatározó erőként. Ezzel szemben a születést, a másokról való gondoskodást, a betegséget és a halált jobbára csak kivételes, rendkívüli eseményként engedi befurakodni mindennapjaink valóságába. Viszont a társadalmi valósághoz - a gyengék és erősek „természetes” rendje helyett - a másoknak segiteni tudó vagy a csupán önmagukra gondoló emberek közötti különbség áll sokkal közelebb! Hiszen az erőtől duzzadok is törékeny gyerekek voltak, s évek múltán majd gondoskodásra szoruló idősek lesznek. Az erősek valós hatalma egy méltányos társadalomban abból is fakad, hogy szoros érzelmi szálakkal kötődnek a családjukban, a baráti társaságukban, a helyi közösségükben élő, de a mitikus világképünkben gyenge emberekhez. Túlteng valakiben a szkepticizmus, ha úgy véli, hogy a pandemia előhozta az emberek rosszabbik énjét? Hiszen a józan érveléssel élesbe kapcsolt válságkezelés igénylése helyett rengetegen - a szekértábor-logika alapján - az erkölcsi hatásában mételyező CSOPORTGONDOL(kodás) kialakulása farsangol! A tudás és a hatalom összefonódása a szociológia egyik legfontosabb s rendkívül időszerű kérdése. A tudományra alapozott politika ígérete évtizedek óta rendszeresen visz.szatér, azonban nem szabad elfelednünk, hogy a politika és a tudomány önálló műfajok. A működésük így nagyon nehezen összeegyeztethető személyiségtípusokat és cselekvésformákat feltételez: a tudósok lételeme a kételkedés és a felfedezés, a politikusoké a szervezkedés és a meggyőzés. Persze, a támogatók megszerzéséhez sokféle tudást és fogást, módszert lehet felhasználni. Ne legyen hát igazam, de a tudományra alapozott politika ígérete most is csak addig lesz forgalomban, amíg ez politikai célokat szolgál. Ugyanakkor jó lenne, ha mindazok, akik most a Covid elleni oltás ügyében, úgymond, a tudományra hivatkoznak, az elhatalmasodó klímaválság kapcsán is a tudomány tényeit és érveit fogadnák el. Meddig ronthatja alsó korlát nélkül a koronaidők előtt is már beteg társadalom minőségét - morális, érzelmi, kapcsolati síkon hogy a megrögzött oltástagadók kardoskodása gyűlöletalapú?! Mint ahogy a felnőtteknek el kell viselniük tinédzserkorú gyerekeik rebellióit, egy demokratikus társadalomnak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy kibírja az engedetlenség legkülönbözőbb, akár a józan észt is megállító formáit. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tegyünk semmit az erőszakos, gyűlölködő vagy manipulativ szervezkedések megfékezésére. Az állami intézményeknek a demokráciában is az az alapvető feladatuk, hogy fenntartsák a jogrendet. Az igazi gyógymódot azonban csak a jól működő iskolák, a helyi szinten aktív civil és egyházi közösségek, a szabad és tényszerű média, az egész társadalmat behálózó kulturális intézmények, a jól működő szabadidőközpontok és sportegyletek hatása garantálhatja. A Bergamóból 2020 januárjában érkezett képek óta a járvány abroncsként fog körül bennünket. Az emberi természet változásait szociológusként figyelve mennyiben önfeltárulkozás és mennyiben életjáték ez a mostani időszak? A társadalom egy része ráébredhet arra, milyen illúziókban éltünk az utóbbi harminc évben. Például abban: hogy mi a történelem áldozatai voltunk, ránk most már csak szebb jövő várhat. Vagy hogy menynyire hamisak voltak azok az ígéretek, melyek szerint elszigetelhetjük magunkat a külvilágtól, a migráció és a környezetvédelem globális folyamataitól. Cinikusnak tűnhet, de azt gondolom, amint normalizálódik a helyzet, mindezt szépen újra elfelejtjük... Ez a próbatétel sem döbbenthet rá bennünket tehát arra, hogy a kritikai gondolkodásunk szintje az immunrendszerünknél is alacsonyabb? Csak bizonyos helyzetekben vagyunk képesek kritikusan gondolkodni. A szokás hatalma, illetve az érzelmeinkre és érzékeinkre ható manipuláció általában sokkal erősebb ennél a képességnél. Az embereknek mindig is csak egy kis része volt képes tanulni mások hibáiból. Ellenben nagyon sokan vannak, akiknek mindent személyesen kell megtapasztalniuk. Persze, közöttük is akadnak olyanok, akik okulni képesek a saját hibáikból, bár mindig is lesznek olyanok, akik bizony társadalmaink nem kis részét alkotva a legsajátabb hibáikból sem képesek tanulni. Salamon király gyűrűjére, állítólag, az volt belevésve: „Ez is elmúlik egyszer”. így hát tágabb összefüggésekben a koronaidők valóban feltárhatják azt is, hogyan akarunk élni a jövőben? Remélhetőleg nemcsak a maffiózók, a gazdasági fönség és a politikusok összefonódásáhan jut kifejezésre a közép-európai ember leleményessége, önszerveződésének képessége; hanem jelenleg, ajárvány idején azt is láthatjuk, hogy a közös cselekvéshez nem kizárólag a haszon és a meggazdagodás ígérete vezethet, így az az elvárás, hogy itt és most kell segítenünk a szenvedőkön, természetszerűen összefonódik azzal a magától értetődő vággyal is, hogy az értelmes életet szintén itt és most kell élnünk; nem áldozhatjuk fel a jelent a bizonytalan jövőért. De hát éppen ezért olyan rettenetesen nehéz ez az egész mai helyzet! Kunderával szemben azt mondanám hát, hogy az élet nem máshol van, hanem itt és most. Itt és most kell élnünk, megértenünk, fiogy a jelen nem azonos a habzsoló hedonizmus jelszavával, hanem azzal a tudatosan választott szerénységgel, amely az itt és most tapasztalásába értékként bevezeti a kevesebbet: itt és most kell fogyasztanunk, autóznunk, repülnünk, síelnünk - de lényegesen kevesebbet. (Somogyi Tibor felvétele)
