Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)
2021-12-15 / 288. szám
NAGYÍTÁS Traumatikus idők Haid Katalin: „Alapélményeinken, a felelősségtudatunkon, a tudományos ismeretek elfogadásán is múlik, tudatosítjuk-e, mit okoz a Covid-19, és hogy a vakcinával könnyebb elkerülni, mint anélkül kigyógyulni belőle" MIKLÓSI PÉTER A világjárvány elharapódzása óta történelmi időket élünk, amit a história száz év múlva is évtizedünk hektikus eseményeként tart majd számon. Annál inkább a jelen problémája, hogy a koronaidők egyéni és társadalmi viszontagságai miatt „csak” a 22-es csapdájában érezzük-e magunkat - vagy épp ez a hosszas ragályslamasztika az a katarzis, amely akár a lelkünk mélyéig felmutatja őszinte énünket?! Dr. Haid Katalin klinikai pszichológusnál tudakozódtunk. Önt, a lélekelemzőt is meglepte, hogy az életmentő védőoltások ügye mennyire megosztotta/megosztja az embereket? Pszichológusként és szakmai előrelátással bizonyos fokig számolnom kellett vele. Bár az igazat megvallva, az azért meglepett, hogy a védőoltás fontosságában kételkedve menynyien viszonyulnak rezerváltan az egészségük megtartásának legnyilvánvalóbb biztosítékához. Az ebből adódó nézeteltérésekből - a kialakult járványhelyzet komolyságának megértése helyett - pár hét leforgása alatt viszálykodás kerekedett. Egy világosan egészségügyi és szakmai kérdésből hamarosan átpolitizált társadalmi széthúzás lett, ami józan hozzáállással teljesen észszerütlen magatartás. A nézetkülönbségek indulatossága láthatóan megemelte a társadalom ingerküszöbét. Mekkora a baj? Úgy tűnik, egyre többen viselik nehezen a koronavírus-járvány pszichés hatásait. Hiszen nem csak az oltástagadók több csoportjának heveskedése az, amiről nyíltan beszélni kell. Tágabb összefüggésekben ugyanis abba érdemes elsősorban belegondolni, hogy a pandémia már tavaly kora tavasz óta mentálisan az egész hazai társadalomra hatással van. Elvégre mind a járvány veszély, mind a leküzdésének eljárásrendje egy sor új megpróbáltatást hozott. Mondhatni, „anatómiája” a társadalomnak, hogy hányféleképpen viszonyulunk az ilyen helyzethez? Lényegében igen. Az embereket váratlanul érte a helyzet komolysága; rengetegen ismeretlen félelmekkel 2020 márciusában-áprilisában úgy látták, hogy a világ kifordult a sarkából. Nemcsak megijedtek, hanem megváltoztak-az egymás közti kapcsolataik is. Sokakban feltört az aggodalom, felülkerekedett bennünk a jövő iránti drukk. A meghirdetett egészségügyi vészhelyzetben zárva tartottak az üzletek, hónapokig szünetelt a tantermi tanítás, ahol csak lehetett, a munkáltatók megváltoztatták a munkarendet. A szigorú lezárások alatt a családok zöme a kisebb-nagyobb lakás falai közé szorult. A gyerekeket, különösen a kamaszokat nagyon megviselte, hogy nem lehetnek a közösségükben, míg a szülők is home office-ba kényszerültek. Már ha azon szerencsések közé tartoztak, akiknek megmaradt az állásuk. Mert sokan vannak, akiknek bizony összeomlott az egzisztenciájuk. És akkor még nem beszéltünk a vírusfertőzött betegek természetszerű szorongásairól, a Covid-áldozatok ezreiről, a kórházak krízishelyzetéről vagy a poszt-Covid okozta elhúzódó problémákról. Ezért is komolyabb a baj, mint az első ránézésre gondoltuk? Ha belátjuk, hogy társadalomlélektani szempontokból a koronavírus szlovákiai megjelenése előtt sem voltunk a legjobb állapotban, akkor a helyzet valóban nem egyszerű. Ez az időszak nem múlik el nyom nélkül a mai generáció lelki- és gondolatvilágában. A járvány alatt történtek még nagyon hosszan, talán életünk végéig elkísérnek bennünket. Különösen azért, mert sokaknak egyéni tragédiákat kell feldolgozniuk. Az pedig már most tapasztalható, hogy számottevően nőtt például a depreszszióval küzdők száma. A megváltozott közhangulat okozhatja, hogy a hazai társadalom közéleti légköre szintén eldurvult? Hogyne. Az emberek nyolcvankilenc óta megszokták és megkedvelték a szabadságot. De mostanában újra a mindennapi szokásvilágukból régen kikopott megkötésekhez, korlátozó rendeletekhez kellett igazodniuk. A járványkezelési szabályok szükségének persze megvan a maga megalapozottsága, csakhogy három évtizede már nem határt szabó direktívák keretei között élünk. Ezért rengetegen a járványhelyzetben is - ezúttal tévesen - a szabadságjogaikra hivatkoznak, azokat szabadosán értelmezve ellenszegülnek az őszerintük „értelmetlen” előírásoknak. Az információikat pedig általában a világhálón terjesztett álhírek özönében keresik, ami végül is veszélyes kockázat. , Hová jutottunk, ha nálunk a pandémia 19-20. hónapjában a Tudomány Segít Társulásnak nyilatkozatban kell felszólítania az itteni politikusok bizonyos körét, hogy ne vezessék félre a lakosságot és ne kérdőjelezzék meg a vakcinák hatékonyságát! Sovány vigasz, hogy mind a békésen hajthatatlan oltástagadást, mind a jóval nyíltabb heccelődést nem csak Szlovákiában tapasztalni. Hogy tömegek megfontolatlanul félreértelmezik a szigorú járványveszélyt, és még a lehangoló tények láttán sem tudják önmagukban helyesen kiértékelni meggondolatlan döntéseik kockázatát. Most természetesen nem azokról beszélek, akik különböző előző betegségeik révén az orvosaik figyelmeztetése alapján nem vehetik fel a védőoltást. Vagy azokról sem, akik megértették a világjárvány leküzdésének legkézenfekvőbb módját. Hanem azokról, akik továbbra sem akarják belátni, hogy ez a pandémia is az egyik intő jele annak, mennyire mostohán bánunk a természettel. Hogy a korlátlan konzumszemléletnek, a velejáró felelőtlenségnek is része van a Covid-19 vírus gyors elhatalmasodásában. Pedig a koronaidők vesződsége az elmúlt bő másfél évben nálunk is számtalan családban okozott tragédiát. Sajnos a rendelőmben is nem egy olyan esettel találkozom, hogy valakinek a hozzátartozói között már több járványhalottja van, ami a páciensemnél mély poszttraumatikus zavarokkal jár. Valószínűleg az ilyen és hasonló gyászos helyzetekre a pszichológusnak sincs azonnali tanácsa. Abban igyekszem segíteni, hogy sikerüljön valamiképp feldolgozni a történteket. Ez roppant nehéz feladat, bár az illetőnek előbb-utóbb el kell fogadnia a valóságot. Sokan éppen eközben értik meg, hogy a sok esetben beláthatatlan következményekkel járó járványveszély nem légből kapott mendemonda, hanem akár reális életveszély. És tágabb összefüggésekben többnyire már megértik azt is, hogy a saját alapélményeinken, az egyéni felelősségtudatunkon, illetve a tudományos ismeretek elfogadásán múlik, tudatosítjuk-e, mit okoz, mit okozhat ez a fertőző vírus, és hogy a vakcinával könnyebb elkerülni a betegséget, mint anélkül kigyógyulni belőle. Ami viszont különösebb lélektani boncolgatás nélkül észrevehető, hogy a vakcinában kételkedő és a ragálykezelési megkötések ellen hangoskodva berzenkedők tábora feltűnően népes. A társadalom sohasem, így hát ebben a tavaly óta tartó válsághelyzetben sem homogén. Az összkép viszont hűen leképezte a ténylegesen kialakult megosztottság mértékét és formáit. Egyrészt mert nagyon sokan nem tudják legyőzni magukban az új oltóanyaggal szembeni bizalmatlanságukat, másrészt láthatóan baj van az igazán közérthető, szinte elemi szinten zajló kommunikációval. Harmadsorban pedig, ha valaki egy szabad társadalomban lázadozni akar valami ellen, akkor megteszi, még ha okszerűtlenül is. Számára az a lényeg, hogy rebellis jegyen? Általában igen. És ebben az elhatározásában csak az ingathatja meg, ha ő maga is bajba sodródik. Volt olyan beoltatlan páciensem, aki váltig azt állítgatta, hogy a kórházak a védőoltások mellékhatásainak szövődményei miatt zsúfoltak. Csupán akkor változtatott a nézetén, amikor őt szintén elérte a fertőzés, kórházba került és ott szembesült a valósággal. Ez a mostani egy traumatikus időszak, amikor érdemes logikusan gondolkodni, ennek értelmében cselekedni és a tudósok ajánlásaira is figyelni. A hezitálás erős egyéni rizikóval jár. Gondolom, lélektanilag csalánosban tévelyeg az a társadalom, ahol az agresszív oltástagadók fizikailag bántalmazzák az egészségügyiseket, nyíltan köztéri gyűlöletet szítanak. Ez már az erőszakoskodásnak az a formája, amire nincs mentség. Hatóságilag, szükség esetén rendőri karhatalommal kell fellépni ellene, és a rendbontókat a törvények értelmében megbüntetni. Az erőszaknak egy kulturált és demokratikus társadalomban egyszerűen nincs helye. A pszichológus segítségét kérők körében mit tapasztal a leggyakrabban: a társadalmi izoláció, a frusztrált motiválatlanság vagy az elfordulás jeleit? Mindhárom megnyilvánulással egyre gyakrabban találkozom. Több tekintetben is más lett a klinikai tünetkép, már alakított rajta a vírus. A komoly és szomorú történetek révén gyakori például a halálfélelem. Sokan tényleg frusztráltak. Különösen azok, akik a koronaidők gondjai miatt nem látnak maguk előtt perspektívákat, tervezhető szakmai jövőt és családfenntartókként az anyagi helyzetük megromlásától tartanak. A hosszas otthoniét, a négy fal közé zártság egyéni kapcsolataik tartalmának, mélységének próbatétele is. Abban kell segíteni az embereket, hogy a megbízható információkat keressék, azok között tájékozódjanak, kiszűrve a képtelen álhíreket. Ebben a folyamatos stresszben a köznapi élet egyensúlyát keresve egyedül az használ, ha az ember az önfegyelmét képes kordában tartani. így az oltástói való irracionális félelem is semlegesíthető. Mert vannak, akik attól félnek, hogy csipet ültetnek beléjük, vannak, akik azt hiszik, a DNS-üket írja át az oltás, de a praxisomban találkoztam olyannal is, aki a tűtől fél, vagy olyannal, aki azért nincs beoltva, mert nem szóltak neki. Szerintem ebben a kormányzati kommunikációnak is nagy felelőssége van, hiszen az ország elsődleges érdeke, hogy eltűnjön életünkből ez a vírus, megszűnjön az akut fertőzésveszély. Egy pszichológus is lehet csalódott, merthogy mivé fejlődött, mivé fejlődik körülöttünk a világ? Természetesen. Ő is nyitott szemmel jár a világban, jól látja, hogy folyamatosan mi történik a tágabb-szűkebb környezetében. De az átlagosnál talán érzékenyebben, fogékonyabban észleli, ha a dolgok rossz irányba sodródnak, és az értékvesztésjeleit tapasztalja.
