Új Szó, 2021. december (74. évfolyam, 276-300. szám)

2021-12-11 / 285. szám

[16 SZALON ■ 2021. DECEMBER 11. www.ujszo.com A bálnavadászok élete sem fenékig tejfel Kevés mocskosabb és veszélye­sebb munka volt 1859-ben, mint a bálnavadászoké. Az Északi vi­zeken című BBC minisorozatban kényelmetlenül közelről vizsgál­hatjuk meg e mesterség űzőit. Zord arcú, szőrös, nagykabá­tos férfiak sokasága száll le egy hatalmas jégtáblára egy hajóról, és a kezükben lévő puskákkal elkezdenek lövöldözni. A kö­zelben lévő fókák csoportja próbálna menekülni, de a puskák elől a nagy, sík jégtömbön nincs hová bújni. Dördülnek a puskák, lecsapnak a fegyverek, a fókákat pedig a szemünk láttára nyúzzák meg ott helyben, hogy az értékes, vastag zsírrétegű bőrüket aztán gyorsan felvigyék a hajó rakteré­­be, hogy később otthon értéke­síthessék. Valóságos népirtásnak vagyunk szemtanúi, és ez csupán egy az Északi vizeken című so­rozat számos megrázó és brutális jelenete közül. Ian McGuire 2016-ban megjelent regényét a kritikák leginkább a kíméletlen realizmusa miatt dicsérték, és ennek a belőle készült ötrészes sorozat sincs híján. Andrew Haigh rendezőt korábban az olyan érzelmes és visszafogott drámáiról ismertük, mint a 45 év vagy a Charley és Pete, de az Északi vizekennel látványosan új irányba fordul. Míg korábban a civilizált világunk apró érzelmi rezdüléseire volt kíváncsi, most azt tanulmányozza, mi lesz az emberből, amint a civilizáció szélére sodródik, ahol a túlélés az egyetlen érték és az egyetlen cél. A filmben hőseink nemcsak az elemekkel, hanem egymással is küzdenek. Az egyik főszereplő az egykori katonaorvos, a hábo­rúzástól meghasonlott Patrick Sumner (Jack O’Connell), a hajó nagyjából egyetlen értelmiségije, míg a másik a szigonyos Henry Drax (Colin Farrell), aki egy sötét sikátorban is hajlandó meggyil­kolni egy embert pusztán azért, mert negyed órával korábban nem volt őt hajlandó meghívni egy pohár rumra. Ok ketten gyakorlatilag mindenben egymás ellentétei, párharcuk szimbolikus, és ugyan ez adja a sorozat fő konfliktusát és feszültségforrását, ezen az úton nem Henry Drax jelenti az egyetlen veszélyt. Míg az első részekben a hajón áskálódó hatalmi harc bontako­zik ki Sumner és Drax között, egy nemi erőszakkal és egy gyilkossággal súlyosbítva, később az Északi vizeken átmegy egy kegyetlen vadondrámába, ahol egy maroknyi csapatnak túl kell élnie az Északi-sark jelentette megpróbáltatásokat a kegyetlen télen, miközben segítségre nem, csakis önmagukra számíthatnak. Ez a túlélődráma pedig legalább annyira kegyetlen és embertelen, mint aminek korábban szemtanúi lehettünk a hajón, csak másképp. A sorozat elképesztően nyomasz­tó, a hajót gyakorlatilag csap­dának érezzük, ahonnan nincs menekvés, a konfliktusok elől nincs hová futni, és akkor se lesz jobb, amikor hirtelen helyszínt váltunk, és már a nyomasztóan si­vár jeges pusztaságon követhetjük a szereplőket. Az Északi vizeken a bőröd alá kúszik, az elállatiasodó emberek látványa pedig zavarba ejtő, Colin Farrell Draxje pedig kétségtelenül az év legijesztőbb, legvisszataszítóbb figurája. Kár, hogy az utolsó rész sokkal sema­­tikusabb és kiszámíthatóbb, mint az azt megelőző négy mesteri epizód. Tóth Csaba Megosztottság vagy sokszínűség: Ez nem kérdés. Nem ez a kérdés, hanem az, mi a teendő, hogy a sokszínűséget szánt szándékkal vagy egyéb okokból ne keverjük össze a megosztottsággal. évvel ezelőtt azért (is) men­tünk ki a terek­re, hogy meg­szabaduljunk az egypártrendszertől, hogy négyéven­te, ne csak kötelezően szavazzunk, hanem válasszunk, választhassunk is. 1989 után a szlovákiai magyar politikát is a pluralizmus jellemezte. Volt liberális, polgári majd népi-ke­resztény, nemzeti-konzervatív érté­keket képviselő jobboldali pártunk. Adódik a kérdés, hogy az 1990 tavaszára kialakult helyzet megosz­tottság volt-e vagy a pluralizmus jegyében, a szlovákiai magyarok sokszínűségét tükröző többpárt­rendszer. Az is kérdéses, mi lett volna akkor, ha Vladimír Meciar hatalomvágya és nacionalizmusa nem kötött volna össze a már évek óta eszmei és for­mai-szerkezeti vitákat vívó pártokat. A Meciar-féle választási törvény a Magyar Polgári Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés vezetőit 1998-ban végül rákényszerítette arra, hogy a kettős, hármas unió, kettős, hár­mas koalíció, választási párt, vá­lasztási koalíció helyett létrehozzák az egységes magyar pártot. Az egyesülés folyamata akkor sem volt egyszerű, akkor sem volt rövid és a tárgyalások során akkor is fontos kitétel volt az elődpártok eredeti arculatának a megőrzése. Tudom, régen volt. Az azóta el­telt 23 év alatt felnőtt egy generáció. S közülük sem lett mindenki polito­lógus, újságíró vagy újságot olvasó, a közélet eseményeit kritikus szem­mel figyelő felnőtt. A közösségi mé­diában, a világhálón már egy ideje leledző vagy nemrég felbukkanó portálokon közvetített vagy inkább sugallt üzenetek alapján úgy érezhe­tik, a Szövetséget létrehozó pártok egyéves tárgyalássorozata szokatla­nul hosszúra nyúlt. Azok pedig, akik még emlékez­nek az előző, tulajdonképpen nyolc esztendeig húzódó pártegyesítésre, akkor mondtak le arról, hogy a kö­zös cél érdekében képesek vagyunk túllépni az elmúlt tív év sérelmein, amikor tavaly decemberben végig­nézték a sajtótájékoztatónak titulált civakodást. Bevallom, akkor én is legyintet­tem magunkra. De a hárompárti egyeztetések bája éppen ebben rejlik. Abban, hogy a három fél között mindig akad legalább egy, amelyik a másik kettőt visszaülteti az asztalhoz. A múlt nem csak a párkapcso­latokat szépíti meg, hanem a párt­kapcsolatokat is. Évtizedek múltán a rendszerváltást követő első párt­egyesítést hajlamosak vagyunk úgy láttatni, mintha az a(z akkori politikai) világ legtermészetesebb dolga lett volna. Hát, nem volt az. Politikai kényszerházasság volt. Pontosan úgy, ahogy a miénk is az. Nekünk sem volt könnyebb, de nehezebb sem, mint Bugár Bélá­nak, A. Nagy Lászlónak és Duray Miklósnak. Az általuk irányított elődpártok közötti ideológiai különbségek is jelentősek voltak, de tudták, hogy a közös cél érdekében ezeket az aka­dályokat meg kell ugraniuk. Ők is tudták, hogy a többpártrendszer luxusát egyszerűen nem engedhe­tik meg magunknak. Azt is tudták, hogy az ország vá­laszút elé érkezett, s ahhoz, hogy Szlovákia felzárkózzon és csatlakoz­zon Európához, rájuk is szükség van. Ezekkel az értékekkel, ezzel az iránnyal mi is tisztában vagyunk. Úgy, ahogy 1998-ban a Bugár Béla vezette MKP sem kizárólag nemzetiségi vonatkozású célokat fogalmazott meg, 2024-ig ezek mellé nekünk is egy átfogó, az ország működésének egészére vo­natkozó, az euroatlanti irányultsá­gunkat megerősítő stratégiai prog­ramot kell letennünk az asztalra. A jelenlegi választási ciklust köve­tően Szlovákiának hatalmas válto­zásokra lesz szüksége. A szlovákiai magyaroknak nem mindegy, hogy a következő vokso­lást követően a Szövetségnek lesz-e lehetősége kárelhárításra, majd ezt követően az építkezésre. Nem csak a szó legszorosabb értelmében, az inf­rastruktúra-fejlesztés, a déli és a ke­leti régiók gazdasági felzárkóztatása területén, hanem a fennmaradásun­kat garantáló kisebbségi jogok, az oktatás és a kultúra területén is. Látjuk, hogy a szlovákiai magyar érdekképviselet hiánya vagy meglé­te az élet minden területére kihat. Hadd említsem csak a kórházrefor­mot, a Kisebbségi Kulturális Alap­ról szóló törvény meglépett vagy tervezett módosításait, a kulturális minisztériumban és az oktatási tár­cánál történt leépítéseket. A 2020-as parlamenti választás után ismét válaszút elé értünk, a többpártrendszer luxusáról ne­künk is le kellett mondanunk. Mi megtettük az első lépést, de az, hogy a Szövetség sikeres lesz-e, nem csak rajtunk, politikusokon múlik. Nekünk is és a választó­inknak is meg kell tanulnunk elfo­gadni egymást. Ki kell egyeznünk azzal, hogy a Szövetség nem MKP 2.0, nem Híd 2.0. Én hiszek abban, hogy a szlováki­ai magyarokban van annyi toleran­cia, hogy a sokszínűség, amit képvi­selünk, erősít majd és nem szétfeszít. Pártokról, politikusokról is gon­dolkodhatunk eltérően. Mi is, a választóink is. Tisztában vagyok az­zal, hogy a szlovákiai és a magyar­­országi politikai színtér szereplőit is másként ítéljük meg. A Szövet­ség tagjai között és a párt választói között vannak, akik a jelenlegi kormánypártokkal szimpatizálnak, és vannak, akik nem. Az egyik ol­dalon azt szeretnék, sőt el is várják, hogy a tavasszal esedékes magyaror­szági választásokat kísérő kampány csatározásaiba bekapcsolódjunk, a másik oldalon meg azt, hogy élesen elhatárolódjunk. De nekünk nem ez a dolgunk. Azt, hogy Magyarország követke­ző kormányfője Orbán Viktor lesz vagy Márki-Zay Péter, a magyar választók döntik el. Nem mi. Nem is ez a dolgunk. A mi dolgunk az, hogy itt bizonyítsunk. Hogy visszajussunk a szlovák törvény­­hozásba és azokra a problémákra kínáljunk megoldásokat, amikkel a szlovákiai magyarok szembesül­nek. Mi erre szövetkeztünk. Meg arra, hogy jól működő partneri kapcsolatban legyünk a minden­kori magyar kormánnyal. Vannak, akik nem örülnek an­nak, hogy a hosszú viszálykodást követően ismét egy pártunk van és megpróbálnak éket verni közénk. Ezt nem engedhetjük. Nem en­gedhetjük, hogy a magyarországi választási csatározás szembe állít­son minket. Még akkor sem, ha a magyarországi politikai történése­ket nem egyformán értékeljük. Mert sokszínűek vagyunk. Nem megosztotttak. Sólymos László a Szövetség országos választmányának elnöke Azt a képet a kedvencek közül Miért nem akarod megérteni? El­veszett az a kép. Nem, nincs a ko­mód fiókjában, az összesét átnéztem. Amúgy sem való nagyi koporsója mellé, nagyon fiatal rajta. Alig lehet harminc. A hátulján talán ott volt a dátum, minden fo­tót megjelölt. Megértem, hogy az volt a kedvenc képed, de szerintem nem ez a legfontosabb szempont. Aki részt vesz a szertartáson, Ilonka nénit ismerte, senki sem emlékszik a fiatal szőke nőre. A pöttöm kis asz­­szonyt emlegetik majd az ősz, vállig érő hajával, aki mindennap megfor­dult a boltban, és mindig gumicuk­rot vásárolt a dédunokáknak. Akit boldoggá tett a törődés. Hat felnőtt macskát etetett, de alig tudtuk lebe­szélni az újabb alomról. Félt, hogy apa a kanálisba fojtja őket. Riasztotta a halál. Disznóvágás idején nem jött ki a házból, míg visított a hízó. Nagyapa halálával ennek is vége szakadt, pedig alig vártuk, hogy megérkezzen a tél. Akkoriban iszonyú hideg volt: hoz­záfagyott a kezünk a kilincshez. Ebédre vese-velő és friss pecsenye készült, lett kolbász, füstölt sza­lonna, legalább nyolc rúd préssajt, aminek a tetejére mustárt kentünk, apa citromlével locsolta meg, nagyi is úgy szerette. A következő évben már a hen­teshez vitette a hízót, és megkér­te, hogy darabjaira bontva hozza vissza. Nem akart több vérontást. A csirkéiből egyet sem vágott le. Ha sütni akart, megvette a bolt­ban, az övéi vígan kapirgáltak az udvaron. A tojás végett tartotta őket, néhánynak még nevet is adott. A gyerekek örültek, hogy befo­gadjátok Cézárt, aggódtak, hogy apa agyonlöveti. Nálatok nagy a kert, egy-két évig még őrzi a há­zat, neki sem lehet már sok hátra. Nagyi beengedte éjszakára, pedig a sáros mancsával hatalmas koszt csinált. Az ágya mellett elnyúlva aludt. Tudom, ez nálad szóba sem jöhet. Ismerem a rendmániádat. Ügy érzem, rossz ötlet a fekete kiskosztümöt ráadni. Csak amiatt vette meg, mert sok volt mostaná­ban a temetés, és a régi vállalhatat­lanul megkopott, egyébként utálta a feketét. Mit szólnál a világoskék­hez? Azt mindig örömmel viselte. Merész, de passzol a szemem színé­hez mondta, amikor kijött az öltö­zőfülkéből. Az egész asszony, tető­től talpig ragyogott. Születésnapja volt, akkor lehetett hetvenkilenc. Amikor leakasztottam a fogasról, azt gondoltam, szó nélkül visszate­szi, de mohón kapta ki a kezemből. Háromszor kérdeztük meg, hogy biztosan kifizessük-e, az ő korában talán illendőbb volna egy sötétebb. A lelkének kellenek az élénk színek, tőle ne sajnálja senki a szivárványt, kelt ki magából. Igaz, csak ünnepi alkalmakkor, de a körmét is kilakkozta: finom, halvány árnyalatokkal; engem kért meg, hogy egy leheletnyi sminket az arcára is tegyek. Csak a haját nem festette. Nem is kellett, szépen őszült, illett hozzá az ezüstfehér. Biztos emlékszel még, egy cuk­rászdába mentünk vásárlás után. Nosztalgia krémest kért és ír ká­vét. Féltetted a szívét, otthon már csak cikóriát ivott. Az ő szíve addig dobog, míg viszonozzák a szerete­­tét, ennyit válaszolt. Elnémultunk mindketten. Olyan pici volt a kórházi ágyon, majdhogynem sima volt a paplan a teste felett. A keze min­dig jéghideg, akkor is, ha a nyaká­ig húzta a takarót. Csalódott ben­nünk. Nem mondta, de az arcára volt írva, mikor rádöbbent, hogy abból a fehér, fertőtlenítő szagú kórteremből ő már nem jut haza. Pedig hányszor említette, hogy a saját házában akar meghalni. Bár megadhattuk volna neki! Két­ségbeesetten számolta a napokat, mikor az orvos arról beszélt, med­dig akarja bent tartani. Mikulásra már szeretett volna otthon lenni. Menni a boltba, megvenni az édességet, elkészíteni a csomago­kat. Mindenkinek a kedvencét. Azok a csodálatos adventi nap­tárak, melyeket tőle kaptunk! A saját kezével varrta, és rejtette a csokikat a számmal jelölt apró zsebekbe. Karácsonyig ott lógott mindig a szobám falán. Bízom benne, hogy senki sem hoz művirágot. Nagyi ízléstelen­nek tartotta, nagyapa sírjáról is dühöngve dobálta le. Kálát viszek, hófehéret. A kertje is azzal volt tele. A torra már megsütöttem a sü­teményt. Szárazát, az hetekig eláll. Figyelj oda légy szíves, hogy legyen bőven kávé, alkoholból elég a bor. Nem szeretném, ha egymás torká­nak esnének az örökség miatt. Emlékszel arra a képre, ami a li­getben készült pár nappal a születés­napja után? Azt a képet kellene a ko­porsó mellé állítani. A nappalijában megtalálod, ott lóg a falon, a többi kedvence mellett. Sokszor nézegette azokat a fotókat. Ha rajtakaptam, kisietett a szobából. Egyszer sem hagyta, hogy sírni lássuk. M. Kovács Melinda

Next

/
Thumbnails
Contents