Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)
2021-11-27 / 273. szám
[16 SZALON ■ 2021. NOVEMBER 27. www.ujszo.com Behálózta és kifosztotta a saját pszichiátere Egy pszichológus vagy pszichiáter jó esetben a legmélyebb titkainkat és a legfőbb gyengeségeinket is ismeri, de pontosan azért vannak a szakmájának szabályai, hogy ne éljen vissza velük. Mi történhet, ha mégis visszaél? Pszichológushoz vagy pszichiáterhez járni azt is jelenti, hogy készek vagyunk megnyílni egy vadidegen előtt, hogy rábízhassuk a legféltettebb titkainkat. Tesszük ezt azért, mert úgy hisszük, ezt a tudást ő kizárólag arra használja, hogy megértsen bennünket, és a megértés által segítsen rajtunk. Ez nagyon magas fokú bizalmat igényel, és szerencsére csak elvétve SOROZATDARÁLÓ lehet hallani arról, hogy ezzel a bizalommal egy szakember visszaélt volna. Az egyik leghíresebb ilyen történet a New York-i Marty Markowitzé, aki a nyolcvanas évek elejétől kezdve egészen 2010-ig járt terápiára a köztiszteletben álló és elit körökben mozgó Isaac Herschkopf doktorhoz, aki eleinte sokat segített a férfi szorongásain, kisebbségi komplexusán és önbizalomhiányán, valamint megértette vele, hogy a szülei halála, és az ezután a vállaira rakódó új felelősség hogyan vezetett a problémái kialakulásához. Dr. Ike (ahogy a legtöbben hívták) eleinte jó szakembernek bizonyult, csakhogy idővel nem arra felé terelte Martyt, hogy maga oldja meg a problémáit, hanem elhitette vele, hogy majd ő, a jó doktor megoldja őket helyette. A szüleitől örökölt vagyonnak köszönhetően dúsgazdag férfit lassan, de biztosan kezdte el kiforgatni az örökségéből, méghozzá egészen fondorlatos módszerekkel. Az ügy csak a 2010-es években jutott rendőrségi szakaszba, közismertté pedig azután vált, hogy egy népszerű podcastsorozat készült belőle. A podcast jogaira csapott le az Apple TV+, és készítettek belőle egy izgalmas true crime sorozatot Will Ferrell (Markowitz) és Paul Rudd (Dr. Ike) főszereplésével. A két főszereplő nevét látva könnyen arra gondolhatunk, hogy Az agyturkász a szomszédból könnyed komédiaként dolgozza fel a sztorit, de ebből maximum a könnyedség igaz: mindkét színész egy másik arcát mutatja ahhoz képest, amit már megszokhattunk tőle. Will Ferrell talán csak a Felforgatókönyvben volt ennyire visszafogott, míg a nemrég a földkerekség legvonzóbb férfijának választott Paul Rudd a sármját ezúttal arra használja, hogy megmutassa: mennyivel könnyebb egy jó dumájú, sármos ember dolga, ha hazudni és csalni akar. Markowitz és Herschkopf története számos fordulattal szolgál, az alkotók pedig a valóság harminc évéhez képest - a cikk írásáig elérhető első négy epizód alapján - eléggé felpörgetik a történéseket, és talán így még megdöbbentőbb látni, hogyan veszi rá az orvos a páciensét, hogy beköltözhessen a luxusnyaralójába, vagy milyen trükkel beszéli őt rá arra, csináljanak egy közös alapítványt, ahol Marty adja a tőkét, a jó Ike doktor pedig intézi, mire költsék az ide utalt pénzt. Az agyturkász a szomszédból még úgy is érdekes, hogy már az elejétől tudjuk, mire megy ki a játék, mégis olyan izgalmas szellemi sakkjátszmának vagyunk szemtanúi, hogy képtelenek vagyunk levenni a szemünket a képernyőről. Tóth Csaba A külhoni magyarok és a magyarországi független sajtó szomorú viszonyáról Az Index vállalhatadan fideszes megmentésének közepén volt a korábbi Mandiner-alapító Balogh Ákos Gergelynek egy olyan megállapítása, hogy lehet, hogy az ellenzéki újságírók nem kapják utasításba, miről írjanak, de van egy saját, jellemzően liberális/baloldali értékrendjük, ami meghatározza a szemükben különböző társadalmi témák fontosságát és így azt is, mennyit írnak róla. ezzel nem tudok vitatkozni. Nincs felmérésem róla, de a magyarországi fiiggeden média rendszeres olvasójaként azt látom, hogy ritkán van csak szó külhoni magyarokról, amikor igen, akkor is gyakran a Fidesz politikájához kötve (pl. szavazás vagy támogatások). A Telex.hu és az Új Szó most együtt írtak arról, hogy áttekinthetetlen a magyarországi támogatási rendszer, ráadásul erős politikai szálak, klientúraépítés motiválja a támogatások elosztását. Közben a cikkben alig van szó arról, miért indokoltak a támogatások és milyen jó eredményei vannak. A tágabb kontextustól elvonatkoztatva, önmagában ezzel nem lenne semmi baj. A támogatási rendszer valóban ádáthatadan, jelentős részben személyes kapcsolatokon keresztüli kijárásra épül és így a Fidesz rendszere mélységében kezdte el behálózni a kisebbségi magyar társadalmakat. A probléma ott kezdődik, hogy a magyarországi szavazók, különösen az ellenzékiek nem tudják, miért van szükség ezekre a támogatásokra, így sokan nem is támogatják őket. Egy 2017-es MTA-kutatás alapján. a magyarországiak 44%-a szerint van szükség, míg 39%-a szerint nincs szükség a határon túli magyarság állami támogatására. Egy másik 2017-es felmérésben a megkérdezettek 53%-a inkább nem tartotta helyesnek, hogy „a kormány több száz milliárd forinttal támogatja a külhoni magyarokat”. Az MTA-kutatásban a megkérdezettek az 1-es, szinte semmit nem tud róluk és a 4-es, sokat tud róluk skálán ádagban 2,12-re tették az erdélyi magyarokat és 1,96- ra a felvidékieket. Ez ugye önbevallás, ha valaki sokat beszélget magyarországiakkal a kisebbségi magyarokról, akkor akár még negatívabb képet is kaphat a tájékozottságukról. . A külhoni magyarokról szóló magyarországi közbeszédben az egyik oldalon a meghatározó értelmezési keret a nemzeti összetartozás és szolidaritás, a másik oldalon pedig jobbára a „szavazatvásárlás” koncepciója, mely szerint a Fidesz az állampolgársággal és a támogatásokkal illegitim módon szavazatokat vesz olyanoktól, akik nem itt élnek és nem itt adóznak. Nagyon gyenge vagy akár teljesen hiányzik az a magyarországi beszédmód, amely társadalmi igazságossági kérdésként, egyenlőtlenségi problémaként beszélne a magyar kisebbségek rendszerszintű diszkriminációjáról és hátrányos helyzetéről. így nincs olyan viszonyulási keret, amelyen keresztül azok a szavazók, akiknek a nemzeti összetartozás érzése nem kiemelten fontos, pozitívan tudnának tekinteni a támogatások indokoltságára. Pedig a kisebbségi magyarok helyzete egyenlőtlenségi probléma. Ha a nyelvi jogokat, az állami erőforrások elosztását vagy akár az állami szimbólumrendszereket nézzük, akkor rendszerszintű egyenlődén bánásmódot látunk, ami igazságtalanul privilegizálja a többségi, míg diszkriminálja a kisebbségi állampolgárokat. A diszkrimináció hátrányos helyzetet eredményez, amit mutatnak a vagyoni és iskolázottsági különbségek is. A magyarországi állami támogatások nem tudják ezt a hátrányos helyzetet felszámolni, de nem lebecsülendő mértékben ellensúlyozzák. Nélkülük a szlovákiai magyar kulturális élet töredéke létezne csak, lényegében nem lenne kárpátaljai magyar oktatás, szűkebb lenne az erdélyi magyar felsőoktatási kínálat, sokkal kevesebb magyar óvoda, iskola és középiskola épülne. A sort lehetne folytatni. y> A kisebbségi magyarok helyzete egyenlőtlenségi probléma. Itt térünk vissza a Telexhez és a magyarországi fiiggeden médiához. Az ő felelősségük is, hogy tájékoztassák a Magyarországon élőket arról a helyzetről, amely kétmillió magyart és bő egymillió magyar állampolgárt érint. Ezt a feladatot tapasztalatom alapján a Telex és a többi fiiggeden magyarországi média nem látja el ma megfelelő mértékben. Lett viszont most egy cikk, talán majd cikksorozat is klientúraépítésről és ádáthatadanságról. Arról, hogy politikusok által vezetett szervezetek kapnak pénzt egyebek mellett a „szlovákiai Tusványos” megszervezésére, hogy a Fidesz-kormány propagandamédiát épít, és futballklubokat pénzel, hogy egyházaknak megy pénz templomfelújításra. Ráadásul mindez még feszültséghez is vezet a szlovák szomszédainkkal. Miközben azt sejteti a cikk klientúraépítést állítva, hogy politikai támogatásért cserébe kap pénzt a Gombaszöget szervező és építő Sine Metu, a CSEMADOK vagy a PMSZ, nem ír semmit arról, valójában milyen értékes és fontos munkát végeznek ezek a szervezetek. így az otthoni fideszes korrupcióból kiindulva, azt is gondolhatja a magyarországi olvasó, hogy a felsorolt politikusok lenyúlják a pénzeket, a projektek pedig semmi társadalmi értéket nem teremtenek. Ez nyilvánvalóan hamis kép. Összességében ez a Telex-cikk nem érzékenyít, hanem felsorol mindent, ami vörös posztó lehet egy magyarországi ellenzéki számára. Az olvasók konklúziója valószínűleg nem az, hogy igen, szükség van a kisebbségi magyarok magyarországi állami támogatására, hanem jobb esetben az, hogy fenébe ezzel a korrupt fideszes támogatási rendszerrel, rosszabb esetben az, hogy fenébe minden támogatással, amit a kisebbségi magyarok kapnak. Ha a Telex nem profitorientált vállalkozás vagy politikai szervezet, hanem egy közcélú és társadalmilag érzékeny híroldal, akkor egy olyan témát, mint a külhoni támogatások, a teljességében be kellene mutatniuk, bemutatva a kisebbségi magyarok helyzetét és azokat az eredményeket, értékteremtő munkát, amiket a támogatások tesznek lehetővé. Lehet, hogy kevesebb kattintást és így reklámbevételt hoz, de igazabb lesz a hírportál, a szerző által (havi utalásokkal is) támogatott küldetéséhez. Tóth Barnabás Felicián Vigyázat, mélyvíz! lsőként Cseh László olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok úszó, a sportág ikonja beszélt arról, hogy egykori edzője, Túri György úgy bánt a tanítványaival, „ahogyan nem lett volna szabad”. Az edzéseken volt minden, a lelki terroron túl fizikai bántalmazás is - Túri, mint kiderült, a lányokat is megütötte. „Nem telt el úgy edzés, hogy valaki ne sírt volna a medencében.” Cseh László vallomása után egymás után álltak elő az úszók, hogy beszámoljanak Túri György drasztikus pedagógiai módszereiről: a pálcáról, a kólókról, a folyamatos megaláztatásokról. Túri először tagadott, aztán elismerte, hogy olykor elcsattant egykét pofon, de „kizárólag nevelési célzattal”. Annak idején az ötszörös olimpiai bajnok úszó, Darnyi Tamás is elárulta egy interjúban, hogy Széchy Tamás sikeredző állandó segédeszköze volt a medence partján a partvisnyél. Egy olyan korban azonban, amelyben nemcsak az edzők, hanem a tanárok és a szülők is a nevelés megszokott és mindennapi eszközének tartották a testi fenyítést, Darnyi nyilatkozata gyakorlatilag visszhangtalan maradt — ma azonban Cseh László szavai már lavinát indítottak el. A kérdés ugyanis az: vajon a világcsúcsok és az aranyérmek igazolják-e a gyermekbántalmazást? A fizikai és lelki terror szükségszerűen része a versenysportnak? Némán kell-e tűrni a szadista bánásmódot, mert ez a siker ára? Magyarán: a cél minden eszközt szentesít? S miért csak most, tíz-húsz év múltán beszélnek traumáikról az áldozatok? „Vigyázat, mélyvíz!” - Gazdag József összefoglalója a magyar úszóbotrányról. A teljes írást elolvashatják a Vasárnap új számában, amely keddtől kapható!
